A lábatlan idő – Böszörményi Zoltán versei
Böszörményi Zoltán
Csillanás
Bűn nevel. Ő bennem, én rajta nevetek.
Friss szalmaillatával rohamoz a nyár.
Fázom. Megcsillan a távol. Rőt meredek.
Ott nő a fám, hol előttem senki se járt.
Hínár
Lappang a félelem. Kitől, mitől, miért?
– kérdezem. Ásít az álnok tér, nem felel.
A gondolat hínárja varázs, fellebeg.
Tünékeny képzet. Elcseréllek semmiért.
A sóvárgás utcasarkán
Vállalnunk kell a reggeleket!
Minden kezdetet és érkezést.
A közömbösség ne ejtsen sebet
napfény kímélte bőrünkön.
Mélyen megható
magasztosság építkezzék bennünk.
A kísértés falait, ha romba dőlnek,
ne húzzuk fel ismét, még ha megérint is
a szkepszis ujja.
A leláncoltak reményét
éljük újra.
(Minden álom kárhozat.)
Tegyünk úgy,
mint aki sohasem álmodott,
nem épített várakozásból csodát,
piramisokat sem mászott,
a bennük kihűlt évezredek csillámait
nem kutatta fel,
a kövek közé szorult
félelmet sem szabadította ki,
csak olvasta a költeményeket.
Tébláboljunk
a sóvárgás utcasarkán,
csak néhány percig még,
addig várakozzunk,
míg gondolatainkból szín,
íz és illat,
kép és varázs,
metafizika lesz.
A lábatlan idő
Dolog az ember.
Előveszik, megedzik, munkára fogják.
Az anyag törvénye uralkodik felette.
Hiszen ő az univerzum,
az örökké egyensúlyra törekvő,
tobzódó anyag.
Az anyag felejt.
Nem úgy a fekhely.
Ahol egyszer megaludt az ember,
lenyomatát megőrzi a tér,
egy égi kéz fénymázzal vonja be,
jobban látsszék a pihenőhely,
ha véletlenül arra téved tekintetük,
ámuldozzanak a csillagok.
A vak térben
kézen állva jár a lábatlan idő.
(A verseket Pieter Bruegel festményének részletével illusztráltuk.)
