Valentin Lustig: A hadnagy elvtárs piramisa (7. rész)

Epika, Próza

VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

7. rész

 

Miként jöttem rá, hogy elárultak

 

           

Kart karba öltve Apostolescu kapitánnyal a Nagy Kikötő rakpartjai mentén... a Pontus Euxinus csípős szele csiklandozza orrunkat... Két öreg bogár, vonszolva lábunkat a kövezeten, mintha valaki olvasztott ólmot öntött volna a cipőnkbe. Karjaink görcsös szorítása azt próbálta leplezni, hogy a könyökeink alkotta lánc régóta megrozsdásodott...

           

Alattunk a szélrózsa minden irányából érkezett hajókból rakták ki az árukat. Eiffel-torony magasságú daruk tologatták a kikötő egyik végétől a másikig a gigantikus bálnahúsdarabokat. A hegyes kampókról csöpögött a zsírral keveredő vér, majd hosszas zuhanás után a homályos vízbe esvén sisteregve olvadt össze a tenger sójával.

            A viharos hullámok robaja, a sirályok és a tetoválásoktól meg a trópusi naptól megfeketedett matrózok rikácsolása, akik ismeretlen nyelveken váltottak szót... A sötét ég felettünk, amelyből néha korai hópelyhek váltak ki...

            A hatalmas, végtelen kiterjedésű víz túl a legtávolabbi hajókon és még azon is túl: ó, A VÉGTELEN!

            Ó, Kaukázus, India, Madagaszkár...

            Ó!

            De vajon képes volt-e még az én fáradt agyam befogadni egy ilyen álmot?

           

Egyszeriben megrendülten álltam meg, és a kapitány elképedve nézett rám.

            – Hallod, Apostolescu? – kérdeztem barátomat, és szememet behunyva próbáltam meg élesebben elkülöníteni a kikötő egyéb zajaitól azt a távoli és gyönge hangot, amelyet felém sodort a szél. És valóban, az egyik hajó hídján egy réges-régi dalt énekelt egy tengerész. Áthajoltunk a rakpart mellvédjén.

            – Látod őt, Apostolescu?

            Az epekedőn könyökére támaszkodó matróz integetett nekünk, szívszaggató tenorja fittyet hányt a hidegnek, és éneke felkavarta a lelkemet:

      Tra-la-la-la-la

      Tra-la-la

      Tra-la-la…

            – Hallod, Apostolescu?

            A tengerész forró pátosszal folytatta:

                        A mezőn, mely virágban áll

                        A felhőtlen ég alatt száll

                        Száll… száll… száll…

                        Száll a felhőtlen ég alatt

                        Az ifjúság szerenádja…

 

Éreztem, hogy szemem könnybe lábad. Mi volt a Kaukázus, mi volt a távoli India, mi volt Madagaszkár egy milicista lelkének útvesztőjéhez, ama sötét, áthatolhatatlan labirintushoz képest, amelyben bolyongtam? Amióta a tengerre érkeztünk, kényeztettem, mint egy virágot, és az egész tengerparton ki büszkélkedhetett csinosabb kapitánnyal, mint az enyém? És mégis… elmondhattam-e vajon, hogy sikerült átjutnom a lelke kapuján, ahogyan megígérte nekem azon a feledhetetlen délutánon a Barbusse utcai lakás szalonjában, amikor először csengtek fülembe a Szerenád hangjai?

            – Emlékszel még, Apostolescu, ez a mi szerenádunk, Az ifjúság szerenádja! Száll a felhőtlen ég alatt, Apostolescu… A zene, emlékszel még? A kulcs, amely minden kaput kinyit…

            A kapitány mogorván húzta el a karját az enyémtől.

            Mi történt?

Mint vékony selyemfátyol ereszkedett szerelmünkre egy árnyék, és tehetetlenül kellett néznem, ahogy növekszik. Apostolescu gyors léptekkel távolodott, maga után húzva a Kisvonatot, mintha semmit sem hallott volna, pedig Az ifjúság szerenádja oly megindítóan ömlött a tengerész szájából, hogy akár egy téglából is könnyeket facsart volna…

 

Meleg szél olvasztotta el a kósza hópelyheket, és most apró szemű, szomorú  eső hullott az egész kikötőre. A Kisvonat utolsó két vagonocskája felborult, de a groteszkül az ég felé forduló kerekek nem látszottak zavarni a kapitányt. „Nem is igazítom meg neki a vagonocskákat” –  gondoltam magamban, és futólépésben utána vetettem magam.

            – Száll a felhőtlen ég alatt… – dalolta a tengerész az esőben, és hangját nemsokára elnyelte a kikötő lármája.

            Utolértem a Kisvonatot, és megigazítottam a két utolsó vagonocskát. Újra karon fogtam a kapitányt, és a legtökéletesebb csöndben folytattuk utunkat.

 

 

                                                                                    *

 

De már nem úgy mentünk, lassan és erőtlenül, mint a jó előbb: a kapitány léptei most kemények és határozottak voltak, és akár egy jól idomított vadászeb, Apostolescu  nyílegyenesen törtetett egy bizonyos cél felé, félrelökve a járókelőket, átkelve a piroson és nem törődve azzal, hogy én alig bírtam követni. Néma volt, mint a szfinx, én pedig nem mertem megkérdezni tőle, hová tart. És íme, megérkeztünk a Continental Szálló boltívei alá. Több ember keresett alattuk menedéket, várva, hogy elálljon az eső, Apostolescu figyelmét azonban egy kis csoport bámészkodó kötötte le, akik körben álldogáltak. A kapitány szandálja hegyére ágaskodott, hogy lássa, mi történik a kör közepén, azután meg hol elnézést kérve, hol a könyökét használva átdolgozta magát az embereken. Követtem, és előre érve mit látok? A bámészkodók közepén egy festő, rajztömbjével a térdén egy albániai turistanő portréján dolgozott. Minden egyes ecsetvonásnál kidugta szájából a nyelvét, a körülállók pedig tetszésük jeléül bólogattak. Ugyanakkor szó sem volt arról, hogy a kép hasonlítana modelljéhez: azonnal elárulta egy kezdő csirkefogó ügyetlenségét.

Odamentem Apostolescuhoz, és meghúztam a ruhaujját:

            – Gyere vissza a ketrechez, mert itt unalmas.

 

De a kapitány mintha megkövült volna, megbabonázva meredt a festő papírlapjára. Én hol az egyik, hol a másik lábamra  támaszkodtam, és ily módon gyorsabban telt az idő. Apostolescu, anélkül, hogy levette volna pillantását a rajzról, ezt suttogta:

            – Mintha élne, szinte lélegzik…

Időközben a piktor másik arcképbe kezdett, és újabb kuncsaftjának ábrázata, aki az előző turistanő élettársa volt, hasonló kezelésben részesült. Saját arcát azonban széles szalmakalap alá rejtette a festő. Halkan fütyölni kezdtem Az ifjúság szerenádját, de a kapitány tenyerével befogta a számat és ezt mondta:

            – Ha fütyülsz, nem tud koncentrálni.

A festő felénk fordította arcát, és elégedetten bólintott. Borotválatlan volt, az iszákosok jellegzetes krumpliorrával. Egyébként el kell még mondanom, hogy a sebhelyek és gennyel telt pattanások a lehető legotthonosabban feszítettek e szörnyszülött képén, mert másképp nem tudom nevezni…

 

Kilépek a körből, és vállat vonva odamegyek valakihez:

            – Ez is egy módja a kenyérkeresetnek…

            – Könnyűnek tűnik, uram, de próbáljon csak meg maga egy arcképet rajzolni, és meglátja, hogy nem olyan könnyű!

            – Psszt! Psszt! Csöndet! – csattant föl Apostolescu hangja.  Most már az utcán sem kommentálhatott az ember; és amikor a piktor befejezte művét, a kapitány tapsolt, akár a színházban, mintha ki tudja, mi történt volna.

           

Ez így tartott vagy két órán át, amíg az eső elvonulásával a bámészkodók szétoszlottak, a festő meg szedelődzködni kezdett. A kapitány azonban nem mozdult, rendületlenül állt ott tovább, és füle hegyéig pirulva kérdezte meg a részegest:

            – És… és… és ha, mondjuk, le kéne festenie az egész kikötőt, minden bárkával és daruval, a horgokat is beleértve, meg tudná csinálni? És az összes tengerésszel?

            A festő hosszan méregette pillantásával:

            – Én bármit meg tudok festeni.

            A kapitány kuncogott.

            – És ha odaadom, hogy lerajzolja, a Kisvonatomat?

            A festő lehajolt, és kezébe vette:

            – Hű, milyen szép kis vonat… Megfestem elölről is, profilból is, ahogyan akarja.

            – Nem is működik – mondom. – Kulccsal már nem is működik. Spárgával kell húzni.

            – Igen, de nekem tetszenek a vagonocskák – mondta a festő. – Mi értelme a kulcsnak? Húzhatom egy kicsit?

           

A kapitány arca leírhatatlan örömet sugárzott. Reszkető kézzel adta oda a spárgát, és miközben a részeges piktor elindult a Kisvonatot húzva, Apostolescu tapsikolva ugrándozott körülötte. Elképesztő, hogy mennyi energiája volt még ennek az Apostolescunak: én már abba is belefáradtam, hogy néztem az ugrabugrálását. Azok ketten aztán elkezdtek körbefutkosni a Continental Szálló körül, a festő a Kisvonatot húzva, Apostolescu füttyentgetve és tapsikolva, én meg ott maradtam, hogy vigyázzak a festő szerszámaira. A pirosság újra kiült a kapitány amúgy többnyire sápadt pofijára; a szaladgálás eredményeképpen a pattanások száma jelentősen megnövekedett az arcán: egész feje nem volt most egyéb, mint egyetlen hatalmas, undorító pattanás. De mind a piktor, mind a kapitány túl volt már első fiatalságán. Míg a hotel körüli első kör megtételéhez mindössze három percre volt szükségük, másodszorra már csak hét perc múlva láttam meg őket újra, a harmadik futamban pedig több mint háromnegyed órába tellett, mire lihegve és kimerülten megint felbukkantak. A festő a fülét törülgette zsebkendőjével.

            – Mi megyünk inni valamit a szálló bárjába – mondta Apostolescu. – Ha akarsz, gyere te is, Ilie kedves!

            – Hogyhogy, hát a bárok novemberben úgyis zárva vannak, meg aztán nincs is pálinkajegyünk!

            – Bízd csak rám – mondta a piktor –, valutáért adnak ezek bármit!

            És egy köteg albán dínárt húzott elő zsebéből, diadalmasan lóbálva az orrunk előtt. Apostolescu majd felfalta, akkora csodálattal nézte. 

           

Beléptünk a szállóba. A kicsiny és sötét bárban mi voltunk az egyedüli vendégek. Közvetlenül a pulthoz ültünk, Apostolescu kapitány középen, én a balján, a festő meg a jobb oldalán, és mialatt egymás után ürítgettük a pálinkáspoharakat, Apostolescu és a piktor felhevülten beszélgetett a művészetről.

            – Semmi sem olyan már, mint valaha! – kiáltotta a festő, öklével verve a bárpultot. – Messze a képességem alatt kell eladnom magam, mik ezek az arcképecskék az egykori megrendelésekhez képest?... Ó, régen, régen minden egészen más volt… Tudom, most mindenki fintorítja az orrát, egy ideje divat a múltat kritizálni, de tudja, miért? Megmondom én, miért: mert a szocialista realizmus kegyvesztett lett, azért! És ezért senkinek sincs már bátorsága beismerni, hogy mennyire meddő és erőtlen a mai hivatalos stílus! A logikus következmény? A hozzám hasonlók a tengerparton vegetálnak, megalázó megrendelésekből  tengődve egyik napról a másikra. Ó, uram, ha arra gondolok, hogy én, aki freskóval láttam el a tövisi állomás várótermét… Eh, jön, hogy a tengerbe vessem magam…

           

A piktor félbeszakította szónoklatát, hogy felhajtson még egy kupicával, de azután nem folytatta beszédét, hanem csak a nyelvével csettintgetett.

            – Mit akar – vettem át a fonalat –, minden konjunktúra kérdése, most kitört a gazdasági válság, és ne higgye, hogy az iparban sokkal jobb a helyzet, mint a művészet terén: hogy csak egyetlen példát említsek, engem például megvertek a csoportvezetők.

           

Apostolescu a piktor púpján nyugtatta kezét.

            A bárpincér, aki diszkréten visszavonult, előbukkant a homályból, és újratöltötte pálinkával a poharainkat. A festő néhány albán dínárt csúsztatott a tenyerébe.

            – Mozaikot tudsz csinálni? – kérdezte suttogva Apostolescu.

            – Én bármit tudok csinálni – válaszolta kurtán a festő.

            – Nem, én azokra a szép mozaikokra gondolok, olyan bizánciakra, arany alapon…

            – Olyat is tudok csinálni.

            – Hallod, Ilie, bizánci mozaikot is tud csinálni, arany alapon!

            – Hallom hát, hallom, elvégre nem vagyok süket!

            Vajon hol tanult meg a kapitány ekkora mennyiségű pálinkákat fogyasztani? A Barbusse utcában nem láttam csak vizet inni… Nekem már forgott a fejem, és nem voltam képes illendően követni a beszélgetést, a bárpincér meg rendszeres megjelenéseivel gondoskodott arról, hogy pohárkáink mindig tele legyenek. Hánynom kellett.

– Elnézést, hol a vécé?

 

                                                                                    *

           

            – Elnézést, hol az a két úr, aki az előbb...

           

A bárpincér a pultot takarította: közömbösen vállat vont. Az utca végén Apostolescu kapitány és a piktor haladt szorosan összeölelkezve és veszélyesen imbolyogva, az ezüst Kisvonat engedelmesen ment utánuk.

            Utolértem őket.

            – ...egy igazi ketrec? Jaj, de romantikus! – mondta a festő.

            – Tudod, Ilie, a festő elvtárs ma éjjel nálunk alszik – mondta Apostolescu, hozzám intézve szavait.

            A festő elvtárs böfögött.

 

                                                                                    *

 

Az eső alaposan feláztatta ugarunkat, és a tyúkketrec tetején behatolva ehetetlen gyúrmává változtatta a kukoricalisztes zsákokat. De törődött is az undorító piktor a mi tartalékainkkal? Fenét: azonnal befeküdt teljes hosszában a ketrecbe, felborítva a savanyú uborkás üvegeket és néhány konzervet helyezve a feje alá párna helyett, úgyhogy Apostolescu kapitány meg én alig fértünk be. És nem is lehetett tenni semmit, mivel a festő azonnal elaludt, és lehetetlen volt megmozdítani. Amennyire csak bírtam, összehúzódtam az egyik sarokban; elhallgatván a kapitány édes, alig hallható lélegzését és a piktor durva horkolását, magam is elaludtam végül.

Nyomorúságos éjszaka volt, utolsó éjszakám a mangáliai tyúkketrecben...

 

                                                                                    *

 

Hajnali öt óra felé felébresztett a hideg. Kinyújtottam a kezem, hogy megkeressem ujjaimmal az imádott testet:

            – Hol vagy, Apostolescu?

            Egyszerre eszembe jutott a piktor, és utálattal húztam vissza a kezem. Ujjaimra nedves kukoricaliszt tapadt.

            – Hol vagy, Apostolescu?

           

Az, amiről azt hittem, hogy a festő teste, mindössze egy koszos zsáknak bizonyult. Egyedül voltam a hideg ketrecben.

            – Apostolescu! Hiába bújsz el, úgyis tudom, hogy hol vagy! Apostolescu!!! Gyere elő mert már megláttalak... Apost...

            Minden hiába: ez a kettő megszökött a Kisvonattal és egyedül hagyott!!!

            De nem, teljességgel lehetetlen, hogy Apostolescu elhagyjon engem! A piktor valószínűleg megpróbálta ellopni a kukoricalisztünket, és a kapitány most az igazságszolgáltatás elé vonszolja, és leleplezi, hogy micsoda is valójában: egy ordenáré tolvaj gazember! De akkor miért késlekedik annyit, miért nem jön vissza a ketrecbe? Az órák röpültek, a bíróságok rég bezártak, de Apostolescu kapitány csak nem tért vissza! Mégis igaz lenne?  Vajon tényleg elhagyott? Ó, átkozott festője! Ha lett volna legalább egy negyedórám, vagy akár még kevesebb, mindössze öt percem, de csak kettőnknek, nekem és Apostolescu kapitánynak, úgy négyszemközt, mint régen, hogy megmagyarázzam neki, hogy meggyőzzem... De túl késő volt!

           

Mangáliában gond nélkül járőröztek a komor utcákon a milicisták, és nem úgy tűnt, hogy valamelyiküket is érdekelné az én rettentő nagy kétségbeesésem. Néha a kék egyenruhák és fénylő sapkák közt felcsillantak egy kapitány csillagocskái is, de mi haszna, a Kisvonat és a piros szandál nélkül nem lehetett ő...

            Elmentem a postára, és lesben álltam a telefonfülkék előtt: hiába! Megkérdeztem az alkalmazottakat:

            – Á, az a kapitány, aki mindig Kolozsvárral beszélt? Hát az már nem jár ide legalább egy hete...

Könnyeimtől meghatódva az alkalmazottak azt tanácsolták, hogy menjek el, és érdeklődjem a Konstancai Milícia Központi Felügyelőségén. De nem egykönnyen tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy barátom már nincs is Mangáliában, elszökött, és ráadásul kivel? Azzal a rühes torzszülöttel, azzal a púpos kanyaróval... Tehetetlenségem ezzel az igazságtalansággal szemben egyre elviselhetetlenebbé vált, egy belső hang pedig még olajat öntött a tűzre, egyfolytában ezt ismételgetve: ELHAGYOTT! APOSTOLESCU ELHAGYOTT!

            Ó, persze, hogy elhagyott... Méghozzá hogyan! Eltűnt, anélkül, hogy legalább üzenetet hagyott volna, egy cédulát, mit tudom én, de nem, nem hagyott semmit!

           

Egy ideig összevissza szaladgáltam a sétányról az ugarra és az ugarról a Continental Szállóhoz, de mi haszna volt? Követnem kellett a postai alkalmazottak tanácsát, és szerencsét próbálnom a Konstancai Központi Felügyelőségen, Mangálián nem volt már mit tenni.

            Ott egy milicista izmos karja ébresztett rá a következő fájdalmas igazságra: nem ugyanaz úgy menni a Felügyelőségre, hogy a második emeleten vár rád a kapitány, vagy pedig úgy, hogy a második emeleten nem vár téged senki, ABSZOLÚT SENKI!

            – Mit akarsz, hé? – kérdezte a milicista, akihez képest Varga ványadtnak tűnt, és választ sem várva kidobott, majd becsapta mögöttem a Felügyelőség páncélozott kapuját. Hangosan zokogva gurultam le a márvány lépcsőkön.

           

Egy másik milicista, aki valószínűleg messziről látta a jelenetet, odajött hozzám, és szelíd hangon mondta:

            – Hogy gondolta, hogy beléphet a Felügyelőség területére csak így, azonosítószám nélkül, igazolvány nélkül, anélkül, hogy kihallgatásra idézték volna?... A moziba sem megy be jegy nélkül, nem igaz?

 

Letöröltem könnyeimet, és hálásan néztem a jó milicistára.

            – Milyen űrlapokra van szüksége – folytatta ő –, közepesekre vagy pedig nagyokra?

            – Nem, én nem akarok kivándorolni, nekem egy egészen más problémám van, tudja, csak meg akartam kérdezni a Felügyelőségen, hogy nem tudják-e véletlenül, mit történt Apostolescuval, mert feltétlenül beszélnem kell vele négyszemközt! Nagyon sürgős, mert az a piktor veszélyes elem, mindennapos a bíróságon, mielőbb le kell tartóztatni!

            – Piktor? Apostolescu? Kik ezek? – kérdezte a jó milicista.

            – A piktor egy bűnöző, a CIA ügynöke, Apostolescu pedig... ó, Apostolescu kapitány a Kolozsvári Központi Felügyelőségen!

            – Apostolescu kapitány? Először hallom ezt a nevet.

            – Hogyhogy először? Apostolescu híres az egész tengerparton, piros szandálja van és egy arany Kisvonata, amelyet húzni kell, mivel a motorja már nem működik. Most pedig eltűnt a Kisvonattal és a piktorral együtt... Én meg keresem, folyton keresem ma reggel óta, és sehol sem találom...

 

A milicista türelmetlenül az órájára nézett.

            – Én jól ismerem a Konstancai Felügyelőséget, és kizárt dolog, hogy ez a tiszt járt volna nálunk: máskülönben azonnal megjegyeztük volna. Szívesen segítenék önnek, de sajnos éppen szolgálatos vagyok, mennem kell...

            A milicista barátságosan vállon veregetett, és tett néhány lépést a Felügyelőség felé. Aztán megállt, és újra felém fodult:

            – Kisvonat? Azt mondta, hogy van egy  Kisvonata?

            – Igen, egy arany Kisvonat...

            – És mindig maga után húzza?

            – Igen, elválaszthatatlanok. Van néhány tehervagonocskája is.

A milicista intenzíven gondolkodott.

            – Tehát, lássuk csak: más szavakkal, ahol a kapitány, ott van a Kisvonat is. Akkor hát ennek fordítva is igaznak kell lennie, vagyis ahol a Kisvonat, ott kell lennie a kapitánynak is! Tudja mit, adok én egy tanácsot: menjen a pályaudvarra, és kérdezősködjék ott a Kisvonat felől, ki tudja, talán több szerencsével jár, mint itt a Felügyelőségen.

 

Megköszöntem a milicistának, és újjáéledt reménnyel a lelkemben futva indultam a pályaudvar felé.

 

                                                                                    *

 

A késő ősz hidege, az áramtakarékossági intézkedések, valamint a vonatközlekedés drasztikus csökkentése nyomán fekete, kihalt jégkatedrálissá vált a konstancai pályaudvar. Fáradt katonák őrizték a néptelen peronokat. Időnként kurta füttyszó jelezte egy-egy félénk tehervonat érkezését.

           

Sorra vettem a tizenkét vágányt, és nagy alapossággal átkutattam minden mozdonyt, sínt és vagont. Megpróbáltam ugyanakkor rendkívül felszabadultnak hatni, nehogy magamra vonjam a milicisták vagy a katonák figyelmét. Rövid idő alatt az állomás minden zuga ismerős volt számomra, de mindhiába – a konstancai pályaudvaron veszteglő néhány vonat távolról sem emlékeztetett Apostolescu kapitány Kisvonatára: először is sokkal nagyobbak és piszkosabbak voltak, másodsorban pedig egyetlenegy sem volt közülük aranyból. De nem akartam megadni magam, amíg nem próbáltam szerencsét a tudakozónál is. Egy tábla alatt, melyre egy igencsak suta kéz az INFORMÁCIÓ szót írta krétával, egy három réteg kabátba bugyolált öreg nénike didergett a húsz egész négy tized wattos égő pislákoló fényénél. Az előtte álló asztalkán a Vasúti Menetrend néhány megsárgult példánya hevert.

           

Odamentem hozzá, de nehogy megriasszam, jó nagy kerülővel kezdtem:

            – Jó estét, öreganyám!

            – Jó’stét.

            – Vannak-e – mondom – magának is tréfás kedvű kollégái? Merthogy én, hál’Istennek, nem látok szükséget belőlük! A kikötőben, ahol én egyébként egész napos alkalmazásban állok, van különösen egy, Varga a neve, és tudja, mit mesélt ma reggel? Ha! Ha! Ha! Nevetnem kell, ha csak rágondolok: azt állította ez a Varga, hogy itt az állomáson időnként apró, aranyvonatok közlekednek, amolyan játékvonatok… De hát én tudom, hogy ez lehetetlen!

            Az öreg néni lassan felemelte a fejét, én pedig elszörnyülködve láttam, hogy vak. „Lehetséges volna ekkora érzéketlenség?” – kérdeztem magamtól. „Hogyan tehetnek oda egy ilyen boldogtalant a tudakozóhoz, és mi értelme ennek a sok Vasúti menetrendnek, amikor nem is látja őket?”

           

Igen, ilyen az ember: mindig kész alábecsülni felebarátait. Annak az öreg néninek, szegénynek, valóban nem volt szüksége az asztalon lévő kötetekre, de nem azért, mert világtalan volt, hanem azért, mert egész egyszerűen kívülről tudta őket! Elegendő volt egy-két másodperc: a nénike jobbra-balra mozgatta rémséges, pupilla nélküli szemefehérjét, égnek emelte mutatóujját, és imígyen szólt:

            – Apró aranyvonatok, mint a játékvonatok? Azokból most, az átszervezések óta, nincs már, csak egyetlenegy darab: Apostolescu kapitány Kisvonata, amelyik a Konstanca–Barátság Temploma útvonalon közlekedik.

            – Barátság Temploma?!

            – Igen, a Barátság Temploma, megállás nélkül a Templomig. De siess, mert bármelyik pillanatban indulhat. Tizenharmadik vágány!

           

Tizenharmadik vágány! Én meg csak tizenkettőt számoltam!

            Visszarohantam a vonatokhoz és – kell-e mondanom? – az öreg nénikének igaza volt: túl a tizenkét fővonalon, a kicsinyke, gyöngéd, de azért szabad szemmel is látható síneken éppen mozgásba lendült Apostolescu kapitány Kisvonata. A kapitány tehát egész idő alatt félrevezetett, mondván, hogy a mozdony nem működik. De most nem volt időm ilyesmin töprengeni: futottam, ahogy a lábaim bírták, és felkapaszkodtam az utolsó tehervagonocska lépcsőjére, miközben a Kisvonat sebességre kapcsolt, és elhagyta a konstancai pályaudvart.

 

                                                                                    *

 

Ég veled, Fekete-tenger! Ég veled, Konstanca!

            A Kisvonat elképesztő sebességgel vágtatott különös úti célja felé, zajtalanul és látszólag minden erőfeszítés nélkül! Áthaladtam a három tehervagonocskán, és beléptem az első személyvagonocskába: a folyosó és a fülkék üresek voltak... Én lettem volna az egyetlen utas?

            Kinyitottam az ablakot, és rágyújtottam. A Kisvonat a Duna fölött röpült, maga mögött hagyva Dobrudzsa síkságait. Éjszaka lett, csillagok tízezrei ragyogtak az égbolton, és a Baragán mezőgazdasági termelőszövetkezetei már csak fekete körvonalak voltak. Milyen szép és titokzatos volt Románia a hold fényénél!

           

De volt-e vesztegetni való időm? Eldobtam a cigarettát, és becsuktam az ablakot. Hogy mondta az Igazgató elvtárs? Hatos számú vagonocska, nyolcas fülke, jobb oldali ülés... Most végre alkalmam volt megnézni, hogy mire célzott!

           

Az ablakon át hegyek és friss fa illata hatolt be: a Kisvonat éppen a Kárpátokon kelt át. Bementem a hatos számú vagonocskába, és kinyitottam a kérdéses fülke ajtaját, ez is üres volt, akárcsak a többi. Lerogytam a bal oldali ülésre, és íme: az Igazgató elvtársnak igaza volt!

           

Előttem az ülésen, jól megvilágítva a hold sugaraitól, a maga vulgáris valóságában arcátlanul, de letagadhatatlanul ott trónolt egy fehér libatoll!

 

                                                                                    *

 

Most már világos volt, hogy nem vagyok egyedül a Kisvonaton, mi több, sohasem voltam egyedül, mert, amióta csak elszöktem Kolozsvárról, a Kisvonat néma tanúja volt minden mozdulatomnak.

           

A térdeim ellágyultak, de amúgy sem vehettem volna hasznukat: hová futhattam volna? A Kisvonat túl sebesen robogott ahhoz, hogy leugorhattam volna róla, már Erdélyben voltunk, másodpercek töredéke alatt hajtottunk be és hagytuk magunk mögött a csíkszeredai állomást, és a Sarkcsillag állásából ítélve a Kisvonat rohamosan közeledett Kolozsvárhoz. Torda körül járhattunk, amikor kinyílt végre a fülke ajtaja, és a Libás Ember, kalauznak álcázva, szemembe világított elemlámpájával:

            – A jegyeket, kérem!

            – Jegyeket? Milyen jegyeket? Ne tréfáljon, uram! Ez Apostolescu kapitány Kisvonata, ki hallott még olyat, hogy...

            – A JEGYEKET!!! – üvöltött rám a Libás Ember, de én nem hagytam magam, szemébe mondtam az egész igazságot, hogy micsoda botrány, hogy amikor Apostolescu kapitány sorsa egy olyan közveszélyes bűnöző kezében van, mint a piktor, a közrend felelőseinek nincs jobb dolguk, mint molesztálni az ártatlan utasokat!

            – Ártatlan utasok? Először hallok ilyesmit! Számomra jeggyel rendelkező és jeggyel nem rendelkező utasok léteznek, ennyi az egész! Magának van vagy nincs jegye?

            – Nincs.

            – Ennyit akartam tudni – mondta a Libás Ember, és abban a pillanatban meghúzta a vészféket. Hosszú csikorgás, egy puffanás, és a Kisvonat megállt.

           

Egy sűrű erdő közepén voltunk. A Libás Ember kinyitotta a fülke ablakát, nagy erővel fülön ragadott, és kihajított. Mire felocsúdtam, a Kisvonat már el is tűnt az éjszakában...

 

 

 

 

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése