Ugrás a tartalomra

Deák Csillag: Egy kóborló szellem – Kölüs Lajos: Az éber és kitartó áldásosztó

Deák Csillag

Egy kóborló szellem

 

A Budapest Galériában látható kiállítás egyértelművé teszi számomra Cserba Júlia szavait: Bunus, a mi Schwittersünk. Nadrágszíj, kötél, zsineg, konyhai szita, drót, parafa dugó, kidobásra ítélt tárgy – bármi, ami keze ügyébe kerül alkalmas arra, hogy szunnyadó, de bármely pillanatban ébredésre kész vagy éppen pillanatnyi ötleteiből alkotást hozzon létre. Szakadatlanul dolgozik, ha a manuális munkára nincs lehetősége, akkor fejben. Alkotásai egyfajta szellemi káoszból születnek: fésületlenül hemzseg benne a folyamatosan születő számtalan gondolat, az érlelődő, megvalósításra váró ötlet, de ha azokban rendet vágna, megszűnne a „bunusi” művészet.

Sorra járom a termet, érzem, miként változik a levegő, a tárgyakhoz kötődő helyszín. Szívesen kézbe venném őket, próbálgatnám, mire is valók, illetve tudom, hogy mire valók. Kapálni még tudok, van emlékem róla, még a szénagyűjtésről is. A villás ágak nemcsak a csúzlit idézik fel bennem, hanem a szénát és az illatát, az emberi mozdulatot, ahogy szekérre rakják az állati eledelt. Begyűjtés és gondoskodás, részvétel a természet körforgásában. Egy életforma relikviáit látom. Bennük az emberi leleményt, a folytonos kísérleteket is. Ahogy magukba fogadják az anyagot, az anyag erejét, és ahogy legyőzik az anyag ellenállását.

Humort is felfedezek abban, ahogyan a tárgyak némelyike fekszik, holott állnia kellene, és áll az, ami vízszintbe kívánkozik. A háttér aranyló, nem a tárgy arany. (Vízszintes fali tárgy, 2004). A veríték vászna, folyója. Szentté, szakrálissá vált idő. Hiába lépünk bele, ott is maradunk. És ott az egyujjas kesztyű, a fogó, ha forró a fazék, amit meg kell fognunk. Ezt jól kifőzte ( M. Hamm, 1999). Beteljesült és be nem teljesült vágyak egyetlen köhintésben. Hamm. Akár a kisgömböc. Befal mindent. És ott az aranypénz, fogyhatatlan. A pénzt nem lehet megenni, még akkor se, ha aranyból van. Hamarabb befal ő minket, ha nem vigyázunk. Megpecsételi sorsunkat. Vöröslik a pecsét, és vérzik a vásznon.

Bunus konzervál, tárgyai, mint a szardíniák, hol függenek, száradnak, akár szélharangok is lehetnek (Kék madár, 2004), hol egymás mellett fekszenek, egymáshoz simulnak. És nincs tartósítószer, nincs olaj, szent kenőcs, csak vasmarok. Nemes kötöző rafia, másként kötözőzsineg. Színe fekete. Nem mindig, de többnyire az. A rafia természetes kötöző, ideális különböző futónövények, különösen szőlőtőkék, lugasok kötözésére, Segítségével könnyen adhatunk megfelelő stabilitást növényeinknek. Anyagából adódóan biológiailag 100 %-ig lebomlik. Feloldódik a kötés, az enyészet nem kíméli. De van remény az újjászületésre (Hármas faág oltás, 2004).

A tárgyak színei is jelentéssel bírnak. Ahogy a faágról a csuhát lehántja Bunus, a nyersszínt látjuk már, a simaságot és a göcsörtöket, a természetes elhajlásokat is. A tettenérés a természet produktuma, felismerése valaminek, hogy emberi használatra alkalmas, bár nem emberi munka tette azzá. Ez egyben átlényegülés és átformálás is. A forrás vízéből iszunk, mert tudjuk, hogy friss, és szomjunkat oltani fogja. Bunus is ezt teszi. Számára a tárgyak a források, tisztán állítja elénk. Semmi zavarosban halászás, az elvontság mindig konkrét, emberi mozdulathoz és célhoz kötött. Visszafelé halad Bunus, mert ő is feltár, rájön valamire, amire ősei is rájöttek, újra elsajátít valamit, egy közös tudás forrásvidékén jár és él. Alkot és teremt. Vászonra applikál tárgyakat, átlényegíti őket, elidegenít és egyben vissza is szerez, nemesít, emberivé tesz, mert ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a tárgyak beszélnek hozzánk, és mi is beszélünk a tárgyakhoz. Ragaszkodunk hozzájuk, rajtuk keresztül önmagunkhoz, társainkhoz, a közös tudáshoz és a közösséghez. Mert itt láthatatlanul jelen van egy közösség, legyen az falusi vagy városi. Az egyik gyakorolja a tárgyak használatát, életben tartja őket, a másik megőriz, múzeumokba gyűjti a tárgyakat.

Bunus messzire került szülőföldjétől. A tárgyak bizonyítják, hogy nem szakadt el tőle, talán közelebb van hozzájuk, mint hinnénk. Egyik munkája címe is a művész vándoréletét idézi: Fali vándor műterem asztallap, 1998). Az otthon megkettőződik, így lesz valaki hontalanná, mert örökös kényszere van az emlékezésre, önmaga megtalálására és elvesztésére. A distancia végig jelen van a múlt és a jelen között. A látogató és Bunus által is. Ami profán, egyben szent is. Bunus vallása nemes és egyszerű, hagyja élni a tárgyait, itt a földön és bennünk. Meglep egy-egy fordulatával, hajlításával, kollázsával, egymás mellé helyezésével. Asszociációs tere sokrétű, elgondolkoztató. A magasművészetet értelmezi át, kitágítja a határait, befogadóvá tesz addig lenézett tárgyakat, viszonyokat, tudást. Szinte láthatatlan mozdulattal, de tetten érthető gondolattal és érzéssel. Bonus, bár hontalan, mégis otthont is teremt, egy sajátos világot. Átláthatóvá teszi ezt a világot, amit magában őriz, amit magában teremt újjá. Semmi magasztos érzés, mint a tárggyá válás, a tárgyban feltámadó emberi arc és kar, sőt emberi gesztus. Bunus a tárgyakra reflektál, és közben az emberről beszél, annak gazdag világáról és gondolati mélységéről, valamint egyszerűségéről. Ami talán minden művészeti törekvése: a nyitottság sine qua nonja. Gyúlpontokat keres és talál. Csomóz és köt, kiegyenesít és görbén hagy. A tárgyak lelkivilágát mutatja fel. Falakat húz, és mégis ezzel teszi láthatóvá azt, amit a falak szemünk előtt eltakarnak. Átlépünk a falakon. Lélekben biztosan. A tárgyak karizmáját és auráját keresi és találja meg. A tárgyaknak hatalma és ereje van. Bunus felfedezi a tárgyakban a conditio sine qua non-t, az elengedhetetlen feltételt, ami a létezéshez szükséges. A dolog lényegi elemét, amely nélkülözhetetlenül szükséges annak létezéséhez.  És ezzel a consensust, az egyetértést, a megegyezést is. Magát az embert.

 

 

 

Kölüs Lajos

Az éber és kitartó áldásosztó

 

Semmi törzsi, semmi kamuflázs (elterelés, álcázás). Szíven találnak a tárgyak. A dárdaélek, az összekötözött, óvott, megerősített kéziszerszámok. Szúrófegyverek is lehetnének (Iránytűdarab, 2012, Két ágas, 2012). Nem azok, de a végső harcban ez a lehetőségük is megnyilvánulhatna. Nincs végső harc. Ma nincs. Emlékezés van és megőrzés. Fel- és megmutatás. Mindegyik tárgy mögött vagy mellett ember áll, ül. A tárgyat mozdító kezet látjuk, a vállat, a félfordulatot, és a pihenés pillanatát. A megállást. Kiállítási katalógusában így vall magáról: Kitartóan dolgozom húsz éve: tízet otthon Erdélyben (1973-ban kerültem a kolozsvári művészeti főiskolára), tízet Nyugat-Európában 1982 ősze óta. Tegyük fel, ha művészkedés helyett húsz éve szilvapálinkát főztem volna, az eredmény sokkal népszerűbb és értékelhetőbb lenne. Éber megfigyelő lévén munkámhoz én mást, képi adatokat desztilláltam; formai azonosságaimat és mellékazonosságaimat, egyéniségeimet keresve, alakítva.

Stabilitás és súlypont a tárgyakban. Ez a harmónia érzékelhető, azaz látható, szemünkkel keressük a tenyérbe illesztés súlypontját és melegét. Egyszerre megelevenedik a múlt, az ősi vadászat és gyűjtögető életmód, a földmíves mozdulata, a fölötte felragyogó és égető nap, a begyűjtés, a forgatás, a felrakás, maga a kazal, amely egyre nő. És a szomjúság elviselhetetlen érzése. Egyszerű az egész? Minden érthető? Kimerevített filmkockák egy múltbeli életből? Semmi lázadás, semmi ellenállás a lét elviselhetetlen könnyűsége ellen? Előttünk a mező, a völgy és a hegy, a hegy lábánál a kanyargó út, amely ismerős. Az otthonig vezet. Az édes otthonig. A tárgyak szentségét látjuk. Ahogy öreg szüleink őriztek és tiszteltek valamit. Legyen az csomagolópapír, eltört korsó, faléc és fadarab. Valamihez majd jók lesznek. Bármihez, és nem tudni, hogy mikor. Ez a bizonytalan idő ad Bunus tárgyainak mélységet és magasságot. Az idő mint tartósítószer.

Motívumai, beleértve és nem félreértve a geometriai formákat is, nem absztrakt alakzatok, hanem a természet elmélyült megfigyeléséből és a szorosabb környezetből leképzett formák… A határokat feszegető művész számára ideális terepnek bizonyul a kettőből három dimenzióssá tágított, Rauschenbergtől származtatott combine painting, ahol a vászonra festett képet a térbe helyezett tárgyakkal társítja. Innen – és a grafikától, kollázstól, fotótól, melyekkel a mai napig is foglalkozik – az 1990-es évek legvégén eljutott a térplasztikáig. A hosszas és aprólékos megmunkálás eredményeként létrejött, lehántolt és megcsavart fatengelyeknek (a „torsade”-oknak) feszesen és sűrűn tekercselt vörösréz, sárga- vagy ezüstözött sárgaréz dróttal új kérget ad. A drótszálak egymáshoz tapadnak, bársonyos fényű, egységes felületté tömörülnek. Ezek a „tekercselt természetszobrok” jól példázzák a népi művészet és a képzőművészet összefonódását, amely Bunusnak szinte minden alkotására érvényes. Nem nehéz felismerni bennük a művésznek az erdélyi tájakhoz és a természet közelségében élőkhöz fűződő, mélyen rögződött fiatalkori emlékeit. Egyik releváns példa erre a bot, a legegyszerűbb és a világ minden részén fellelhető ősi szerszám, népi használati tárgy: az inkák bearanyozták, az afrikai, erdélyi, alföldi pásztorok faragással díszítik, az ausztrál bennszülöttek repetitív, geometrikus formákkal festik tele. Ugyanakkor a bot a kortárs képzőművészetben is helyet kapott… A magányosan álló szoborként vagy megsokszorozva, installációként bemutatott, különböző méretű és színű bot Bunusnál hol felkiáltójelként, hol segélykiáltásként jelenik meg, hol pedig robbanásig felgyülemlett energiával, lázadón hasít a térbe.

A hely szellemét is őrzik a tárgyak. Interdiszciplinárisakká válva (Három az igazság, 2004). Ez már nem kísérlet, ha annak is indult valaha. A lépték emberi. Jobb- vagy balkézhez kötötten az. Szemmel követhető és bemérhető. Leírás nélkül is kifejeznek egy kort, egy emberi világot, amelyben ott van az örökség, amely mindig kísérleti (experimentális) is, mert tovább kell vinni, és aki őrzi a tárgyi kultúrát, alakítja is. A maga kezéhez, testméretéhez, tapasztalatához. Az egyszerű ember is kutat, vizsgál, módosít. A maga hasznára, a maga szabadságára, és olykor a maga kárára is, ha nem sikerül a forma, ha az anyag ellenáll (Kettős-szarv plasztika, 2004).

Folklór is meg nem is. Nem skanzenba tévedtünk, bár bolyongunk a tárgyak között, itt a művész által újjáteremtett és megőrzött formák hatnak ránk, formálnak bennünket is. (Hetes együttes, 2013). Idomulunk hozzájuk, a befogadást könnyednek véljük, de nem az, mert fineszes gondolkodást és türelmes pillantást követel tőlünk. Hogy rájöjjünk, a tárgyak emberi viszonyok is, és a természethez való emberi viszonyról is árulkodnak, mesélnek. A hajlítás módja, a kötözés pontossága, ereje tapasztalat, elveszett és megtalált idő, benne a keserűség, a hiány, a törés valósága. Valamint a siker, hogy a tárgy működik, él (Forma-tömb, 1999).

Bunus tárgyaival áldást oszt meg velünk, a létezés örömét és realitását. Az egyszerűség nem átok, hanem maga a tudás, lényeglátás, absztrakció, mert gondolaton és elképzelésen alapul.

 

 

 

Bunus Ioan (Szászrégen [Reghin, RO], 1952)

Zene- és Képzőművészeti Líceum, Marosvásárhely; 1978: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1980 és 1982 között Nagyváradon dolgozott grafikusként. 1982: Európai Grafikai Biennálé munkaösztöndíja, Baden-Baden. 1982 óta él Nyugat-Európában, 1986-tól Párizsban és Karlsruhéban. Mail art küldeményei a világ legkülönbözőbb pontjain és kiállításain bukkannak fel. Jelentősek installációi, festményei és grafikái is. Erdély sokszínű kulturális örökségét is megjeleníti munkáiban. Ízig-vérig avantgárd és vagabundus művész.

BUNUS | Ioan Bunus kiállítása         

2014. 09. 04.–10. 05. 

Budapest Galéria

1036 Budapest, Lajos utca 158.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.