Ugrás a tartalomra

„Válságos időkben inkább a klasszikusokhoz nyúl az ember”

Csehy Zoltán költővel, a Janus Pannonius Műfordítói Díj egyik idei birtokosával beszélgettünk agresszív rímelésről, zeneiségről, újrafordítandó klasszikusokról, erotikus operákról és a háttérbe szoruló világirodalomról.

Csehy Zoltán (Fotó: Pannon Egyetem)

„Az időmérték természetes jelenség, mint a szívverés vagy a vérkeringés, míg a rím egy brutális agresszió” – fogalmaztál kolozsvári esteden. Miért gondolod így? 

A rím, úgy érzem, stigmatizálja a vers testét, ezzel szemben az időmérték szabályossága „csak” leképezi a létezés természetes lüktetését. Egy potenciális rímszó kihívás a másik számára, és ez determinálja a „körítést” is. Ez lehet nagyon izgató, de nekem túl erős szorítás. Persze, disszonanciákból és diszharmonikus megoldásokból is lehet verset írni. És, ne tagadjuk, van ebben a bombasztikusnak tűnő megállapításban némi átlátszó magyarázkodás is.

A zene nagyon érzéki, minden decens mivoltából kimozdítja az embert. A költészet zenei kihívás” – mondtad a Homokvihar című köteted kapcsán. Hogy érzed, mennyire sikerült a nyelvbe csempészned a zenei végtelent?

A Homokviharban nem volt se rím, se hexameter (illetve csak bújtatva), mégis ezt tartom a legzeneibb könyvemnek. A zenében nagyobb a jelentéstulajdonítás szabadsága, mint a szövegben, ez rendkívül vonzóvá teszi: többféle érzékiséggel próbálkoztam, a legelemibb hangtani szinttől kezdődően a nagyobb struktúrákig. A végtelenhez annyit: szerencsés, ha a szövegnek van valamiféle örvényszerű húzóereje, és fokozatosan mélyül, miközben jelentések kavarognak a központ körül. A végtelennel nem lehet kezdeni semmit: annyira sok, hogy szinte semmi. Az illúziójával, az erők, érzelmek, ösztönök, szkriptek isteni természetének (és itt pl. az antik istenek által reprezentált minőségekre gondolok) érzékeltetésével, megsejtésével érdemes foglalkozni. Hermész találékonyságára szorulunk, hogy meglássuk a köznapi létezésben a művészetet. És a művészet aztán visszahat a valóságunkra. De ez ennél is nehezebb kérdés: bizonyos madarak csak azért léteznek számomra, mert Messiaen megzenésítette nekem őket, és hallom a hangjukat. Ez ugyanaz a klasszikus kérdés, hogy Van Gogh előtt léteztek-e napraforgók, vagy csak nem vettük észre őket? 

A kötet keletkezéstörténete egy zenei fesztiválhoz kapcsolódik, ahol olyan előadókkal találkozhattál többek között, mint John Cage. Konkrétan is kötődik a könyved valamelyik előadóhoz, koncerthez vagy zeneelméleti előadáshoz?

A pozsonyi Melos-Étos fesztivál óriási hatással volt rám: a legnagyobb kortárs zeneszerzők jöttek el hozzánk, előadtak, vezényeltek, tették a dolguk. Ez a rendezvénysorozat egy világot nyitott meg előttem. És még nincs vége! Legutóbb Kaija Saariaho járt Pozsonyban. Ilyesmi nem múlhat el nyomtalanul. A versek egyes darabjai köthetők konkrét előadásokhoz, de ezek felsorolása nem sokat adna hozzá a szövegekhez: nosztalgikus kéjelgés lenne csupán (van rá hajlamom). Minden, ami számomra fontos volt ezekből a „személyes” találkozásokból, ott van a szövegben.

Az első rész, a Nottetempo közismert zeneszerzőkkel foglalkozik, mint Weber, Philipp Glass, John Cage. És különösen Puccini. Miért?

Mert az ő operái a legerotikusabbak: nem (elsősorban) tartalmi értelemben, persze, hanem zeneileg. Fokozó, alaposan felépített zene, a legtöbbször a szeretkezés dinamikájára és koreográfiájára épül, még akkor is, ha a csúcspont a halál (de mi is lehetne más?). Érdekelt Puccini, az ember is: a kérlelhetetlen maszkulinitás, a humor és a megélt, a vágyott és a félreismert érzelmek dinamikájával űzött játék, melynek alapja mégis valamiféle „férfiatlan” érzékenység. Amikor elkezdem hallgatni, nem hiszek neki, azt mondom, na ne, ezt igazán ne, aztán egyszer csak benne vagyok, és nem tudok szabadulni. Csak kisajtolja a könnyet, a szorongást, a megindultságot, csak szembesít a gyöngeséggel, azzal, ami ellen küzdök, de aminek lelepleződésére valójában vágyom. És mivel tudom, mi fog következni, még jobban küzdök ellene, és még intenzívebb a „kudarc”.

Előadás közben a szegedi Neolatin Konferencián (Fotó: szegedi Neolatin Konferencia)

A második fejezet ókori mitológiai alakokkal foglalkozik, de nem héroszokkal, hanem számkivetett, megalázott szereplőkkel, őrültekkel, hedonistákkal, mint Heliogabalus vagy Philomela. Miért éppen velük és nem hősökkel foglalkozol, miért lehet a mai olvasó számra érdekes, tanulságos az ő sorsuk?

A mitológiában vannak ugyan hősök, de hősiségük csakis helyzeti. Épp ez a nagyszerű benne: Héraklész hőstettei káprázatosak, heroikusak, de a halála? És a falánk, iszákos, enyhén szólva nem túl cizellált gondolkodású jelleme? Akhilleusz káprázatos harcos, máskor mégis zokog, mint egy makacs gyerek. Vagy a drámában: Klüthaimnésztra belesétál férje csapdájába, vágóhídra viszi a lányát, aztán meg végez a kádban a férjével. Bosszút álló anya ő vagy alávaló gyilkos? Az antik irodalom és mitológia zsenialitása pontosan abban rejlik, hogy helyzeti erények vannak: senki sem fekete vagy fehér. Arisztotelész esete az öszvérrel: most szárnyaló lovak lánya-e vagy tetves szamarak korcs ivadéka? Heliogabalus történelmi személy: ráadásul a történetírói hagyományban él. Megteremtette nekünk egy nyelv, és mi elfogadtuk ilyennek. A kiszámíthatatlan hatalmi agresszió, mindenféle perverzió, illetve a hatalom mámorától megittasult, magát istennek képzelő, felőrölt értelem tragikus jelképeként egyaránt értelmezhető.

A Nincs hová visszamennem című versesköteted egy stuttgarti ösztöndíjhoz köthető. Balázs Imre József szerint a vers a hétköznapok forgácsává válik ebben a könyvedben. Mennyiben tekinthető munkanaplónak?

Itt elsősorban az érdekelt, hogy mennyire közelíthetünk rá a szavak, szerkezetek finom mozgására, miközben triviálisnak tetsző léttapasztalat rögzítésével próbálkozunk. Régtől érdekelt a belepirulós, a szégyenérzet anatómiájára épülő verstípus: túl intimet mutatni, de jelezni, hogy az ember a legszívesebben megszabadulna ezektől az érzelmektől, illetve nem is az érzelmektől, hanem azok rögzítésétől, a rögzítés igényéről. A kritikusok ilyenkor jönnek a legnagyobb zavarba, és banalitásokkal ütik el a dolgot. Teljesen emberi, én is azt tenném a legszívesebben, csak nekem nem ez a dolgom. Pl. ha egy aktust az eluralkodó vágy hevében írunk le, megerősítjük ugyan annak pornográf mivoltát, de ez a bennünk rejlő pornográfia agressziójának lelepleződése is, vagyis felveti a kérdést, meddig tart az érzelem, és hol kezdődik az érzelem érzete, szimulációja, hogy a pornográfia teremti-e meg számunkra az aktust, vagy hol van az autentikussága annak, ami a megjelenítésben zajlik. Vagy egy mozdulat szépségének, kétértelműségének leírása ugyanennyire kihívás: zavarba tudom-e ejteni az olvasót úgy, ahogy én éreztem zavart a mozdulat láttán? Rátalál-e a látszatra parttalan fecsegésben vagy tényszerű leírásban arra a mozzanatra, ahol a szöveg vers mivolta egzisztenciális tétté válik.

A műfordítás szerinted dinamikus, nincs végleges változat, mindig kortárs magyarul kell szólnia a szövegnek.  Ilyen tekintetben hol látod leginkább a hiányosságokat, melyek azok a klasszikusok, akiket okvetlenül újra kellene fordítani?

Ezek a megállapítások kissé kategorikusak: a műfordítás elsősorban a nagy találkozásokról szól (pl. Tandori Dezső és Musil, Somlyó György és Pessoa, Devecseri Gábor és Homérosz, Nádasdy Ádám és Dante, Kőrizs Imre és Horatius), amikor teljesen magától értetődően összetartozókként nyilvánul meg forrás és változat. Ennek viszont nincs, és nem is lehet elmélete. Ez a szerelem egyik bizarr formája, vagy az önismereté. Szeretem azt hinni, hogy a műfordítás is ugyanolyan szervesen éli az életét, mint bármely úgymond eredeti. Nem hiszek abban sem, hogy maradéktalanul vissza tudunk helyezkedni bármely korba, vagy bele tudjuk magunkat fészkelni bárki agyába. Önzők és korlátoltak vagyunk: azt vesszük el és látjuk meg a felhalmozott kincsből, amire nekünk és korérzetünknek szüksége van. Ezért tisztességesebb, ha a nyelv is mai, és nem archaizáló. Szívesen olvasnék (csinálnék???) egy új Átváltozásokat. Ovidius műve a világirodalom egyik kulcsa.

Kolozsvári esteden nagyon pesszimistán nyilatkoztál a műfordítás mai helyzetéről. Úgy látod, a világirodalmi művek befogadása lelassult. Szerinted mi lehet ennek az oka? Valóban sokkal többen olvasnak idegen nyelven?

Elsősorban a költészet fordítására gondoltam, amikor a hiányokról beszéltem. Mintha alábbhagyna a kortárs világirodalom iránti érdeklődés. A különféle projektek és támogatások meg gyakran a kis irodalmak népszerűsítésére fókuszálnak. Nos, nem állítom, hogy nem lenne érdekes a szlovák, a szlovén, a finn vagy a macedón költészet, de ezekhez képest miért nem tudunk szinte semmit arról, mi is történik most az angol, a német, az amerikai, a francia vagy az olasz költészetben? Csak tréfából mondtam, hogy talán azért, mert ezeket egyre többen olvassuk eredetiben. Nem hinném. Nem tudom megmondani az ernyedés okait: bennem mindig túltengett a kíváncsiság, lehet, hogy egész egyszerűen ez számít nem normálisnak. De az is lehet, hogy válságos időkben inkább a klasszikusokhoz nyúl az ember, mert valami szilárdat keres, és biztonságra vágyik a kiismerhetetlenül változóban.

Varga Melinda

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.