Időutazás Irodalmi Jelenben

Az októberi lapszámbemutató már csak azért is emlékezetes volt, mert aki szeretett volna találkozni a szerkesztőség azon tagjaival, akikkel egyébként ritkán van mód, most megtehette. Így Böszörményi Zoltánnal és Szőcs Gézával, akik a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjnak szentelt októberi lapszámot bemutatva részletes élménybeszámolóval szolgáltak az idén Pécsett rendezett díjátadó ünnepségről. Ritkán látni ilyen nívós eseményt – mesélte Böszörményi, aminek külön értéke volt, hogy a kitüntetett két külföldi vendég, Adonis és Yves Bonnefoy mellett Orbán János Dénes új kötetét is bemutatták. Egyébként mind a francia alkotók, mind Orbán János műveiből olvasható válogatás az októberi Irodalmi Jelenben.

Szőcs Géza csatlakozott: ritka szerencsés konstelláció volt az idei, amit nem biztos, hogy sikerül máskor megismételni. Nemcsak hogy összekapcsolódott benne a félezer éves költészet a maival, a nemzetközi a magyarral, de sikerült ezt tetézni egy magyar nyelvű kötet megjelenésével, ami a Janus-hagyomány szempontjából mérföldkő. Ráadásul megnyertek a rendezvénynek olyan nem „sztárolt”, mégis kiváló művészeket, mint a zenész Mózes Tamara, aki mindenkit elbűvölt a játékával. És mikor lenne alkalmunk a közösen fellépő Gerard Depardieu-t és Hobót együtt látni-hallgatni…?

Az októberi számban azonban egyik másik tematikus blokk is megjelent: a hatvanéves Mányoki Endrét köszöntik benne barátai, olvasói, tanítványai. Így a Csontreál hátsó sarkában összetömörülő kis „család” és a tágabb baráti kör nevében Böszörményi Zoltán most személyesen is gratulált a szerkesztőnek, aki ugyan saját bevallása szerint sosem ünnepel születésnapokat, de az Irodalmi Jelen összeállítása szemlátomást örömére szolgált. A főszerkesztőnek még azt is sikerült elérnie (ami pedig nem könnyű), hogy Mányoki meséljen egy kicsit magáról. Többen valószínűleg most hallottuk először, hogy amikor több évtizede a Mozgó Világhoz hívták szerkesztőnek, biztos tanári állást, egy lakást, és még egy darabka földet is otthagyott Keszthelyen. A tanárságnak volt tehát előzménye, a hivatást azonban huszonhárom éve már nem középiskolás fokon, hanem a Képzőművészeti Egyetemen űzi Endre.

A kerek születésnap kapcsán annyit jegyzett meg: önmaga számára az egykori gyerek maradt, „nem emlékszem, hogy valaha másképp gondolkodtam volna, mint most.” Szerkesztői metódusáról szólva elmondta: „Számomra minden a művön belül dől el, a többi már ízlés, ideológia, irányzatok kérdése. De ezek engem nem érdekelnek. A szöveg világa vagy rendben van vagy nincs, vagy jól érzem ott magam, történik valami, vagy sem – innentől a kortárs intézményrendszernek sok kompetenciája nincs.” Mint Mányoki kitért rá, egyébként sem lát manapság meghatározó irányzatot, csoportosulást. Számára az avantgárd volt az utolsó ilyen élmény, amely máig meghatározó maradt, de a jelen nem ezekről a mozgalmakról szól. Egykor minden folyóiratnak megvolt a maga markáns karaktere, még a kevésbé különbözőeknek is – mesélte a szerkesztő –, ma ez egyre inkább elmosódik.

Böszörményi Zoltán „megvédte” a kort, hiszen, mint mondta, a társadalom hatalmasat változott, s az irányzatok sosem örökérvényűek. Az alkotó dolga, hogy „folyamatosan fürkéssze a társadalmat”. Mányoki úgy látja, szigetszerűen működnek az alkotói világok, egy-egy önmaga körül kikristályosodó életmű emelkedik ki a tengerből. A többi főleg a mára teret hódító énközpontú, önmagára figyelő irodalom része, ami garmadával terem és köt ki a szerkesztői íróasztalokon. Szőcs Géza felvetése az egykor nagyon is kiemelkedő, mégis méltatlanul elfeledett alkotók – így például Hajnóczy Péter – kapcsán a beszélgetést a múlt és jelen folytonosságára irányította.

Mányoki szerint a bölcsészképzés fiaskója, hogy nem tudja a kontinuitást megteremteni a kortárs és a klasszikussá érett formavilág, kultúra, nyelvhasználat között. Szabó Lőrincnek, Füst Milánnak ma is élő, a friss művekben aktívan működő nyelvi-formai világnak kellene lennie, de ahogy a beszélgetés közbeszólásaiból kiderült, bőven akad még ilyen költő-író.

Szőcs Géza csoportosítása szerint akad olyan szerző, aki egyfajta érzelmi forradalmat gerjesztett egykor, mint Ady – ez megismételhetetlen. Van, aki azonos helyi értéken, állócsillagként stagnál, ilyen Krúdy. És van, akinek emelkedik a csillaga, mint például Radnótié, akiről Faludy György meglepve állapította meg, hogy saját korához képest értékelésében milyen jelentős költővé érett – idézte fel Szőcs Géza néhai barátja szavait.

A folyamatosan újrakonstruált múltbéli értékek kapcsán azt is felvetette Szőcs: nem lehetne-e vajon újra kiadni régi folyóiratokat, például a Mozgó-számokat? Mányoki nem titkolta, napi szinten foglalkoznia kell az archívummal, és nem talált olyan írást a publikációk között, ami ne lenne újra közölhető. Pedig nem volt rovatrendszer, minden szám egy lapegészként jelent meg, ami ma már nehezen elképzelhető a folyóiratok között. A története is megíratlan, leszámítva Németh György monográfiáját.

Szőcs Géza kortárs szerzőkre is kitért, akiket régóta érdemes lenne megjelentetni, többek között Lábass Endre páratlan vállalkozására, a 19. századi angol költőket bemutató hatalmas gyűjteményre. Mint a közönségből megjegyezték, az Irodalmi Jelen egyik nagy erénye épp a sokféleség és a felfedezés: olyan értékes szerzőket kínál olvasásra, akikről máshol hajlamosak megfeledkezni. Mányokinak szívügye a hosszú időre elhallgatott szerzők „szóra bírása”, ennek egyik legjobb példája Keszthelyi Rezső vagy Tóth Erzsébet esete, akivel nagyon sokat nyertek az olvasók. Hogy a sokféleségből hogyan lehet kiválasztani, ami figyelemre méltó? Nem könnyű, hiszen az a legtermészetesebb, ha az embert nem érdekli a mű, ami szembe jön vele – magyarázta Mányoki. Millió festményt látunk, szöveget olvasunk, meg is bolondulnánk, ha mind érdekelne. Épp az az izgalmas folyamat, hogyan választódik ki közülük, amelyiknek megengedjük, hogy felbolygassa megállapodott belső rendszerünket, párbeszédbe lépjen velünk, kapcsolatot teremtsen.

Már csak emiatt is fontos, hogy a művekben érvényesüljön az a folytonosság, amely az egykor már hatni tudó, nemcsak szenvedést, de szenvedélyt hordozó szövegekben működött. „Az egész irodalom egy parafrázis-folyamat” – fogalmazott a szerkesztő, aki – kapcsolódva így az est másik nagy témájához – arra is rámutatott, miért is olyan meghatározóak például Orbán János Dénes Janus-újraköltései.

Aki pedig kedvet kapva elmerülne a fent említett A költő, a ringyó és a király verseiben, vagy a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj ünnepségsorozatán elhangzott beszédekben, beszámolókban, megteheti a friss októberi lapszám oldalain, vagy az Irodalmi Jelen online-on.

Szöveg és fotók: Laik Eszter