Ugrás a tartalomra

Versek napja, csütörtök – Épp megint – Simon Adri versei

 
Versek napja, csütörtök
ÉPP MEGINT
SIMON ADRI VERSEI
 
 
Kételyben-vajban
 
Vajon minden „komoly irodalmi nő” olyan
rémfejet hord a nyakán, mint én ezen a képen?
Törölnék, kérem, mielőtt képen törölném
a képem? Tulajdonképpen nem is láttam
még előnyös fizimiskával megörökített
„komoly irodalmi nőket”. Ronda mind.
Na jó, tisztelet, ha kivételt tesznek velem, 
s felizzik a delete, megszűnik a külvilág
számára sok árkom, bokrom, társas ráncom.
Magánvadhúsaim lesznek, soha,
soha nem mutatom meg nektek. Mitesszerem
s a belőle nyílt pattanás örök titok marad, 
püffeteg hajózom minden reggelen,
de csak a fürdőszobatükör-tengeren.
 
 
 
Világfokba a cérnát
 
Miért tartok bankszámlát, ha évek óta nem akarom,
miért végeztem magyar szakon, és nem a jogi karon,
hogy vagyok még mindig itt és nem valami jobb vidéken,
hogy ülhetek nyeregbe, s nem ülök rokkant-tolószékben,
merre vezet Árpád vezér ledózerolt útja,
milyen mély a taknyunk-könnyünk-verejtékünk kútja,
hová tart a szépreményű, megújuló országom,
hogy jutok Szibériába egy jól gyorsuló szánon,
miért kell, hogy két hét alatt újabb melót megszerezzek,
hogyan nézzek a tükörbe: kicsi szívem, megint ez lett,
merre jár a tekintetem, mikor nem a tévét nézem,
most, hogy szülinapi szett jött nyilván nem erőtlen pénzen:
moziba csak akkor megyek, ha valaki befizet,
jó alám a mountain bike, és tényleg nem kell Cadillac;
nem okolok mást azért, mert ott vagyok, ahol vagyok,
de nem veszek fel hacukát, amit akárki rám adott,
miért tartok növényeket, ha nem tudom locsolni,
miért vágyom tisztaságra, mikor összekoszolni
tudom csak a környezetem, hiába van a kezemben
súrolókefe és seprű, felmosórongy egyhuzamban,
lennék inkább takarító, fényesre nyalnám a padlót,
Isten, mikor ideköpött, mind a két szemére vak volt.
 
Hogy lesz erőm megmaradni valóban tisztességesnek,
ahol sem az önfeladás, sem pedig a kosz nem esz meg,
hogyan tudnám megemelni azt, akinek sokkal rosszabb,
hogyan tisztítható minden ágynemű, ha korhadt-koszhadt,
 
hogyan is tudnék mosolyogni derűsen,
miután a világfokba a cérnát befűztem.
 
 
 
Holtág akad
 
Kanyargós-görbe folyókon holtág akad, jó sok.
Ezer feletti városokban zord orkán, nullfok.
Európa kiszáradt, és jó pár ezer éve foszlik,
nem mondom, hogy elhúzok, hogy fáradt vagyok, hogy rossz itt;
úsztam este, és egyből feljöttek a csillagok,
vizes hajjal fáztam: közben tudtam, itt vagyok
valahol, ahol helyem van, nem volt szörnyű ötlet –
az időm nem, csak a tér-kép talán azzal is több lett:
nem lőttek le, nem fulladtam meg, nem csak úgy elvagyok,
nem lesz, aki megtalál majd, nem volt, aki elhagyott,
felfújom a csónakot, és megkapom a bocsánatot
remélem, mindenkitől. S aztán szép vagy rút jónapot.
 
Úgy jön fel a Hold: Pesten sosem így, ahogy most,
nem lomizom szét a városom. A széles Kozmoszt
csodálom, és végre ott vagyok, ahova vágytam,
eggyéolvad lélekelmélet és torzótárgy-tan.
Vonatzsongás-visszhang, és mind, amit sok éve hozok
valahonnan – ez a pergő eső, ami létrehozott
valamikor, talán egy fantasztikus ősrobbanásban.
Kiszáradtam, mint a sivatag, és csontig-bőrig áztam,
ahogyan Malajziában, hogyha jön a nyári monszun;
leválok a viharfelhőkről, landolok fenn a Holdon,
vízen, levegőn és kobaltkéken forgó bolygóm felett
testem után pillanatra lélegzetnyi vákuum remeg.
 
 
 
Épp megint
 
Emberként létezek,
távozom, érkezek.
Nincs rajtam vértezet.
Bűntelen vétkezek.
Érzelemgépezet-
ként sosem fékezek.
Van úgy, hogy szép kezek
ölelnek, s épp ezek
tartanak még meg itt,
úgy, ahogy épp megint.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.