Ugrás a tartalomra

Stiller Kriszta: Prága, anzix

 
STILLER KISZTA
PRÁGA
Anzix
 
 
(Sz)ívben
 
 Nem tudom, bennem hol a végsebesség,
 az egyszer biztos, hogy kétszázhúsz felett.
 Azt ígértem, kapsz. Nesze itt van, tessék:
 felemás szonettem slágerek helyett.
 Sötét az arcom. De a szívem bent ég,
 miénk a karma, hát fogj engem karon.
 Az élet bálján két eltévedt vendég,
 mégis találkoztunk, vicces alkalom.
 Egy szélfújta lány, mint a könyvben Scarlett,
 te meg állóvíz, a tónál tengerebb.
 Eggyé váltunk, így belőlünk vihar lett,
 csúnya szívet mondok, hogy szívedre vedd.
 Törpék voltunk egy óriás maketten.
 Nézel, nézlek. És növünk mind a ketten.
 
 
Anzix
 
 Évek óta már csak önmagamtól félek,
 ereimben a vér örvényt vetve száguld.
 Nem vagyok sem szent, sem meg ócska féreg,
 kaptál egy képet, hogy órák hosszat bámuld.
 Emlékszel? Megcsókoltál a téren,
 előtte söröztünk, és nyomtunk némi port.
 Kölcsönadott élet, de majd visszakérem,
 szülessen egy kis dal, esetleg új riport.
 Mert az vagy nekem, mi testnek… jó, na mégsem,
 csak egy fazon, aki jegyzettömbe írkál.
 Sötét haj, jó fenék, és asszem zöldeskék szem,
 én azt hazudtam, kellesz, te meg azt, hogy bírtál.
 Mégis megkereslek, mert ottmaradtam benned,
 az én számban meg a nyáladdal kevert íz.
 Adok címet, időt, ide kell visszamenned:
 Hunyadi tér, május. Kábé kétezertíz.
 
 
Molto allegro
 
 „Mikor az uccán átment a kedves
 galambok ültek”… elég volt, na hess.
 Megmutatom a sötétebb oldalt,
 ez is arany Prága, édesem, kövess.
 Vékony patak csordul le a vénán
 ragyognak a házak, a tű meg színezüst.
 Sétáljunk, sok csókot csókba öltve,
 mert az ajkaidról édesebb a füst.
 Karjaid közt mindig dög meleg van,
 szíveket zörgősre téli nap aszalt.
 Félig üres korsók, a szem csordul
 az életet kerülve átlépjük a szart.
 Percek alatt este lett a reggel,
 aztán megint reggel és újra este lett.
 Manótáncot rajzolok a falra,
 ha néha felébredsz, rögtön észrevedd.
 Két mellem közt halványvörös vágás
 dobbanás és csend és megint csend van ott.
 Fúrd belém magad, töltsél ki zajjal
 ájultan ölellek, mint egy tetszhalott.
 Forró nyelvem torkod melegíti,
 körmök hasítanak, zsibbad a gerinc.
 Ezer bogár száguld át a bőrön,
 nincsen már többé kezdet, de már vége sincs.
 Sötét hajam üvöltésbe fullad
 add nekem az álmod és a sörnyitód.
 Szívbe varrlak, tenyérből etetlek
 egyszerre vagy az apám, srác, utód.
 Mikor apa vagy, szólj rám és büntess
 legyen szobafogság, és üss rám nagyot.
 Majd simogass meg, vegyél szép ruhát
 hogy elhiggyem mégis, jó kislány vagyok.
 Utána legyél srác, kócos, kába,
 aki folyton elhagy, mikor megbaszott.
 Majd visszatér néhány grammnyi cuccal
 és folytatjuk, ahol abbahagytuk, ott.
 Legyél utód, tessék itt a mellem,
 ha megéheznél, a puncim a gyümölcs.
 Szopd az ujjad, sírjál éjszakánként
 legyél mindig buta, hogy én legyek a bölcs.
 Azt akarom, hogy sose felejts el,
 taknyos zsebkendődön több tucat gubanc.
 Legyek felváltva az ördög és az isten,
 a konyhában tündér, az ágyban rossz ribanc.
 Szívjunk fel holdfényt, nézz a szemembe,
 benne arany Prága sötét oldala.
 Játsszuk azt, hogy felszállunk az égig
 közben kísér koboldok nyávogó dala.
 Kell a világ, adj hát nekem mindent,
 enyém lesz az Alpok, a horvát tengerek.
 Hogy mindenhol hozzám tudjál jönni,
 mert nélküled már élni sem merek.
 
 
Negyednapon
 
 Nem érdekelnek álmok, és a posztok.
 Én minden utat négy szakaszra osztok.
 Egy ördögi kör lett, ezért jött a sátán.
 Bár még nem volt szombat, anyám ült a hátán.
 Aztán megakadtam az úristen torkán.
 Ha boszorkány lennék, csakis jó boszorkány.
 Majd később egy angyal, ki mindenkinek fekszik.
 Most szócserélve: et tertia die et resurrexit.
 A negyedik lettél. Lehetsz szelíd, vagy vad.
 Megöltelek drágám. Így már önmagad vagy.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.