Ugrás a tartalomra

Debüt – Horváth Imre Olivér versei

Horváth Imre Olivér versei

 

  

1991-ben született, Debrecenben él. A Debreceni Egyetem Anglisztika Szakán szerzett diplomát. Verseit a Spanyolnátha, a Várad és a Zempléni Múzsa folyóiratok közölték. A Debreceni Egyetem Irodalmi Kör (DEIK) tagja. A Várad verspályázatának díjazottja.

 

 

 

 

 

Hannibal
 
Levágtam egy költő arcát,
és felöltöttem magamra.

 

 

Kedves főnök
 
megteszi, ugye, a tinta?
Nehéz a testből szöveget formálni,
tudja. Ha kimondom: vörös,
keccsel szakad ki torkomból a szó,
de ha a gyömbérsörös üvegből
mártogatnám, összesűrűsödik,
mint a ragasztó.
 
Foglalkozzon ezzel a sajtó,
hiszen a sorkizárt tömöttsége
épp olyan szövetet hoz létre,
mint a bőr a fülön, melyet
a levélhez mellékelek.
Miért is ne működhetne fordítva?
 
Ez az utolsó, megcsonkított kurva is
méltó lehetne a publicitásra,
csak állna már olyan szinten
a tömegmédia. Ezért ez a pár sor.
Látja, kezemből a híradás épp olyan
egyoldalú, mint egy rádióműsor, vagy
bármelyik járatott periodika.
 
A piros tintától húzódik a
kezemen a bőr, én dinka, megmoshattam
volna, mielőtt a borítékot lezárom, most
azt mondják majd, orvos vagyok,
de hasonló képet fest rólam a tudás,
hogy az információ útjában áll a test:
a belek, a vesék, a fülek. Jack
 
 
 

 

Kísértethistória 

Hát így néz ki a világ nappal. Az eső
felszárad, fejeden megjelenik a kalap.
A Vauxhall Walkon sétálsz vissza apád keze közé.

Szerepem nincs még. Csak kis kezem fonja
az ókori katona szőttesét, sisakkal a fején, talpig
páncélban. Az ajtón belépve jól látható
a közfalon, mellette seprű, a törmeléknek.

Borongós az idő. Alig létezem, szívem
azbeszt, bőröm halovány damaszt.
Kicsit a zongorán játszom, majd
a fiókban kajtatok aszpirin után,

felteszem a teát főni. Résnyire
nyitom az ajtót. Enyém az utcán az utolsó fény.
Te ott állsz a túloldalon, kalap nélkül,
bőrig ázva. Sípszóra várok.

 

 

Alastair Cockburn
 
Látta volna azt a szörnyűséget! Tejfehér arc,
egy kurta hajtincs szelte át a homlokot,
a látás helyén gödrök a tüll fátyol mögött,
omló lepelbe tekerve a csontváz.
Kérem, én nem vagyok ijedős fajta, tigrisnek
is szaladtam már utána, le is terítettem
egy hosszabb karabéllyal, de bevallom
töredelmesen: reszkettem a takaró alatt,
forgattam a kezemben a körtét, nem kapcsoltam
le az elektromos fényt. A szívem dobogott,
testemet hűteni kezdte a nedves verejték.
Hogy csináltam? Azt nem tudom elmondani,
de ott termettem hirtelen az ágy lábánál,
és egyetlen ütéssel eltörtem a nyakat.
Elhagyott minden észérv, üvöltöttem, vad
átkokat szórtam Broughtonra, a jegyesére,
a koponyát a mosdótálba dobtam, a sípcsontot
az éjjeliszekrényen törtem ketté. Nem
tudtam, ki csinált belőlem bolondot, a nőt
sejtettem, de a szobájába be nem törhetek,
ezért Broughton ajtaját rúgtam be.
Nála már égett a fény, talán engem várt.
Álltam, tapadt rám a pizsamám és néztem,
ahogy reszket. Jövendőbelije megérkezett,
lemosta rólam a vért, semmit nem értett.
Hát mégiscsak szellemek járják a kastélyt?
Ott maradtunk hárman a szobában, hajnalig,
egy szemhunyást sem tudtunk aludni. Reggel
az inastól kértük, adjon öt percet,
addig kislisszoltam, felöltöztem,
és szó nélkül hagytam ott Thurnley Abbeyt,
meg sem álltam a postahajóig. Ezután,
gondolom, megérti, miért nem szeretnék
egyedül aludni. Barátom, a White's Clubba
járok, gentleman vagyok, megosztaná velem
a kabinját éjszakára?
 
 
 
 
Dr. Hermes Graham
 
Felszítaná a tüzet egy kissé? Ismer
már idestova hét éve, barátom, ennyit
megtehet. Az üvegcsét kérem vissza,
nem, nem az enyém, a feleségemé,
nem kell aggódnia. Mi szél hozta ide,
le a pincémbe? Bizonyára a feleségem,
haláltusám óta ő a megtestesült
agónia. Helyezze magát kényelembe,
parancsol szivart? Hozassak teát,
látom, átfázott? Bocsásson meg,
én itt szeretek legjobban, hallani
az emberek lépteit odafentről,
a vasrácsok, hideg kő érintését.
Alice ritkán merészkedik ebbe a lyukba,
a drawing room ürességében didergi
végig szürke élete halovány napjait.
Hogy mi baj lelte? Ne legyen kegyetlen
a feleségemmel, doktor. Átlagos,
közhelyes anya, az emberiség hidegvérű
példánya, kicsit önző, kicsit buta,
egyébiránt mintafeleség, mintapolgár,
csendes morfiumfüggő, gyakran jár
templomba. Parancsol szivart? Bevallom,
én nem élek efféle földi gyönyörökkel,
hacsak nem számítja Tantalusz-szobrocskám
bámulását naphosszat. Sőt, mondhatni,
az életem is afféle művészet, feleségem
imája, melyet felesleges sorokba szedett.
Kér még? Kihűlt? Távozik? Csak maga mehet.
 
 
 
 
Watson
 
Egy kicsit butább vagyok nálad, olvasó.
Valahol közted és köztem van a mastermind,
általam testet kap, az élettársam.
Ő persze rendszernek hiszi magát,
és ha romantikázni vágyom, megfedd.
A kandalló mellett ül háromlábú széken,
bársony köpenyben, pipáját szívja,
agyal, ingerel, feszültté teszem.
Most benne van a nyom és nálad a nagyító
(a delphoi jósdában ópiumot szívsz?),
Ő az úr és én csak karikatúra,
Watson vagyok, hiába, hiába.
 

 

 

A Dr. Hermes Graham címűt Violet Hunt The Prayer, az Alastair Cockburn címűt Perceval Landon Thurnley Abbey című kísértethistóriája alapján írtam, tartalmaznak fordításokat az eredeti szövegből.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.