Ugrás a tartalomra

VB 8 on spot – Miért sírnék? – Brazil költők versei

MIÉRT SÍRNÉK?
BRAZIL KÖLTŐK VERSEI
 
 
 
 
Augusto Frederico Schmidt
Augusto Frederico Schmidt (1906-1965) brazil költő, újságíró, könyvkiadó és nagyiparos. Költészetének zsidó prófétákat — vagy Füst Milánt? — idéző jajongó bánata hamar eltávolította a brazil modernisták népi-nemzeti vagy társadalmi színezetű dinamizmusától. Bibliai lélegzetű szabadverse a megszakadt romantikus hagyományhoz nyúlt vissza, valami Péguy-szerű katolicizmus, majd a szemlélet és a  formák ember- és természetközpontú, klasszicizáló fegyelme felé fordult, de minden modorában az egyetemes katasztrófa, a halál foglalkoztatja, a hivő ember szemében furcsa módon végérvényes, folytatást, feltámadást nem ismerő halál.
 
MIÉRT SÍRNÉK?
 
Miért sírnék, hiszen rózsaszín az ég,
s hajnalkák hajladoznak könnyű szélben?
Miért sírnék, mikor boldogság jár az utakon,
és portugál falvak templomaiban szól a harang?
Miért sírnék, ha egyszer a cirkuszok 
tele vannak gyerekekkel,
ha a költészet tovairamlik a 
soha-többé-hegy kövein?
Miért sírnék, hiszen felhangzik alkonyatkor a klarinét
s miséznek Brazília zugaiban?
Miért sírnék, hisz szűzleányok halnak,
betegek nevetnek,
csillagok nevetnek a júniusi égen?
Miért sírnék, miért,
mikor az úton jázminok nyílnak
s fehér lányok szerelmesek?
Miért is sírnék, Istenem,
ha egyszer boldog vagyok és szegény,
boldog, mint a kórházak ismeretlen szegényei,
mint a vakok, kiknek a fény szebb, mint a fény,
boldog, mint eltartott koldusok,
mint az első csók után megúnt szeretők,
mint váratlanul megtapsolt vén táncosnő,
boldog, mint az alvó rabok –
miért sírnék?
 
 
Ronald de Carvalho
Ronald de Carvalho (1893-1935) brazil költő és esszéíró. Kissé akadémikus szimbolistából lett az 1922-ben szervezkedő brazil avantgarde tekintélyes képviselője. Lüktető ritmusa, amerikai messianizmustól  lihegő lelkendezése — mely egyszerre hat ösztönösnek és kimunkáltnak — némileg Walt Whitmanre emlékeztet.
 
BRAZÍLIA
 
        A tiszta napfény e perceiben, míg meg sem lebben a pálmák lombja, míg símán ragyognak a kavicsok, s fények, szikrák, csillámok tündökölnek, hallom Brazília hatalmas énekét.
        Hallom az iguassui vízesés hablovait, hogy futnak a sziklák meztelen élén, hogy ágaskodnak, toporzékolnak a friss, párás levegőben, hogyan veri lábuk az ütemet az üde reggel zöld vízcseppjei, zöld 
 
buborékai közt;
        hallom szomorú dalodat, komor és barbár dalodat, Amazonas, lassú vizedet, mely lustán úszik, mint sűrű olaj, mely lassan hömpölyög, hömpölyög egyre, medre meredek partját nyaldossa, kiszaggatja 
 
a fák gyökerét és szigeteket sodorva magával, bezúdul a szelíd Oceánba, mint a bika, melyet dárdák, lándzsák, botok, ágak hajszolnak, míg be nem ront a küzdőtér közepére;
        hallom a földet, hallom mint roppan repedezve a rög forró anyatestén, mint pezsdül az erdőn bronzlábú favágók talpa alatt, hogy porlik millió görgő göröngyre, milliárd porszemre Joazeiro útjain, hogy 
 
izzik, lángol kemény kérgével a cratói platón;
        hallom a rengetegek zsivaját, hallom, hogy csengve zengnek, zsongva zsibongnak, csicseregve fecsegnek az erdők, darazsak dobja dobol, csőrök csapata csíp, méhraj moraja száll, begyek feszülnek, 
 
szárnyak zízegnek, suhognak, szállnak, rovarok cirpelnek, csattognak rágnak, – hallom a rengetegek zsivaját az ég kék boltja alatt;
        hallom, hogy kacagnak a friss patakok, hogyan pattannak vígan a pisztrángok hátán a nyeregbe,
        hogyan ingerlik az iszapba búvó, aranyos hátú gyors halakat;
        hallom, hogy őrlik a malmok a nádat, hogy telnek csurgó mézzel a kádak, hogy csurran a mézga a fazekakba, hogy vág a bozótba útat a fejsze, hogy rág a fatörzsbe útat a fűrész, hogy fut a falka: 
 
Szélsebes, Szikra, Vasfogú, Cápa meg a többi fürge vadászeb, a menekülő nyúl, a futó kis sussuarana 11 után, hogy sütkéreznek a napban a tócsák és pocsolyák, hogy csattog a kaitetuk 12 állkapcsa, mikor 
 
lesből rátörnek az őserdők árellepte szegélyén alvó kaimánok csapatára:
        hallom, hogy dalol, zümmög, harsog, üvölt egész Brazília földje;
        hallom a függőágyak suhogó lengését, a szirénák vad sivítását, gyárak pörölyös, kalapáló, zúgó, zengő, dohogó moraját;
        hallom, hogy robban az ekrazit, hogy csikorognak a kikötők emelődarui, hogy keringnek a kerekek, hogy süvítnek a sínek, hogy zengnek a völgyek, a dombok: hallok nyerítést, bőgést, ugatást; hallom, 
 
harang szól, rakéta pukkan Ouro Pretoban, Bahiában, Congonhasban és Sabarában; hallom, a tőzsdék hogyan szajkózzák értékpapírok árfolyamát, a felhőkarcolók tövében hogy nyűzsög az utcasereg; 
 
hallom a sokféle faj kiabálását, mit a nyilt kikötőkből az ország szíve felé űz, hajt a dagály;
        a tiszta napfény e perceiben hallom egész Brazíliát; napbarnította hazám, itt úszik előttem a levegőben minden beszélgetés, ami földedről ég fel száll; hallom, a kávéültetvényeken hogy beszélget a
        szüretelő, mit mondanak a bányászok a föld sötét tárnái ölén, a vasmunkások a gyárak izzó kohóiban, a gyémántkeresők, míg szűrőiken átszűrik a földet, a munkavezetők a farmok forró terraszán;
        de a tiszta napfény e perceiben, míg meg sem lebben a pálmák lombja, míg símán ragyognak a kavicsok, s fények, szikrák, csillámok tündökölnek,
        én elsősorban és mindenekfelett
        rengő bölcsőid dalát hallom, Brazília, ringó bölcsőidét, hol gondtalan alszik, míg barna arcára egy csepp tej csurran kicsi szájából,
        alszik a holnapi ember.
 
 
 
Jorge de Lima
Jorge de Lima (1893-1953) brazil költő és regényíró. Orvos és festő is volt. Eleinte parnasszista-szimbolista verseket írt. Azután a népies, „afrobrazil" avantgarde felé fordult — ebben a korszakában, a keverék-kultúra jegyében írta a faji és társadalmi kérdések iránt legfogékonyabb verseit —, majd pályája végén a barokk hangulatú vallásos líra hangján szólalt meg. Regényeiben az „észak-keleti" népi  realizmust képviselte.
 
EZ A FEKETE FULÓ!
 
Ültetvényes volt egy ősöm,
valamikor nagyon régen,
egy nap csínos néger lány
toppant be a házába,
az volt a neve: Fuló.
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
 
Hé Fuló, hé Fuló!
– az Úrnő így kiabált –
eredj, vesd meg ágyamat,
gyere ide, fésülj meg,
gyere, Fuló, segíts,
vedd le a ruhámat!
                                       Ez a fekete Fuló!
 
Ügyes lány volt Fuló!
ott is fogták szobalánynak,
hogy az úrnőt kiszolgálja,
hogy az Úrra vasaljon.
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
 
Hé Fuló, hé Fuló!
– így szokta hívni az Úrnő –
gyere Fuló segíteni,
legyezgesd a testemet,
nagyon megizzadtam, Fuló!
Vakard meg a hátamat,
tetvezd ki a hajamat,
lóbáld meg a függőágyamat,
mondj nekem egy szép mesét,
mert leragad a szemem.
                                       Ez a fekete Fuló!
 
„Egyszer volt egy hercegasszony,
szép nagy kastélyban lakott,
a ruháján rajta volt
a tenger minden hala.
Bebújt egy kacsa lábába,
egy liba lábán előbújt,
a király küldött, hogy róla
még öt mesét meséljek.”
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
 
Hé Fuló, hé Fuló!
Keresd meg a gyerekeket,
hajtsd már őket lefeküdni.
„Anyácskám szépen megfésült,
mostohám meg akart ölni,
mert a rigó minden fügét
leszedett a fügefáról.”
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
Hé Fuló, hé Fuló!
– így kiabált az Úrnő,
magához hívta Fulót –
hol a parfümös üvegem,
amit nekem Urad küldött?
Tudom már: te loptad el!
Te loptad el: no megállj!
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
Az Úr elment, hogy megnézze
hogyan korbácsolja meg
az intéző Fulót!
A lány leengedte ruháját.
Az Úr azt mondta: Fuló!
(Úgy elsötétült az arca,
hogy Fuló sem feketébb!)
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
Hé Fuló, hé Fuló!
Hol van a csipkezsebkendőm,
amit az Uradtól kaptam,
hol az övem, hol a melltűm,
hol az aranyolvasóm?
Tudom már: te loptad el,
te loptad el: no megállj!
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
Az Úr egyedül akarta
megkorbácsolni Fulót.
A lény ledobta szoknyáját,
az ingét is levetette,
ott állt feketén Fuló,
anyaszült meztelenül.
                                       Ez a fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
Hé Fuló, hé Fuló!
Hova tetted Uradat,
akit Isten adott hozzám?
Tudom már, te loptad el,
megállj, fekete Fuló!
                                       Ez a fekete Fuló!
 
 
 
MIRA-COELI
 
December hóban válik láthatóvá.
Figyeljetek akkor hajnaltól kezdve:
Mira-Coeli jön majd közétek élni!
A tengerészek azt hiszik, hogy egy fantom-hajó,
a lányok születendő ikreikre gondolnak,
a pásztorok a bárányra, mely elveszett:
de nem jelenik meg csak Mira-Coeli majd.
Ha ujjatokat szürkészöld penésszel szennyezi a pénz,
nem láthatjátok meg soha.
Ha szomorú gondolat jár eszetekben,
nem láthatjátok meg soha.
Ha gerincetek zsarnok előtt hajlong,
ott fogtok állni, mint született vakok,
mert amíg foltokat lát itt a földön,
a csillagzat meg nem mutatkozik.
Soha nem hallott zaj kell, hogy jelentse
a világ másik végéről a hírt:
remegnek már a hamis istenek.
Akkor Mira-Coeli leszáll a víz színére,
a levegőben megragyog,
ajka megérinti ajkatokat
és ég és víz között általatok
történik majd csillagfogyatkozása. 
 
Rónai Pál fordításai
 
 
 
Hosszabbítás
 

Esterházy Péter

Brazil, Brazil!!!

(rövid márciusi helyzetjelentés) Hideg van. Brazília meg messzi.

(a kérdés) Vajon normális-e az a különös ismertetőjellel nem bíró, közép-európai, szocializmuson edzett, ivarérett férfiú (és ezernyi társa), aki kétnapi hideg élelemmel kiköltözik a Népstadion jegypénztára elé, hogy bizton kapjon belépőt valamiféle futballmeccsre?

Nem, nem normális. Aránytalan, értelmetlen, zavaros, zagyva, összevissza, badar, marhaság, őrültség. 

De régóta várok már effajta őrültségre… Merthogy katasztrofálisan normálisak vagyunk. Nem józanok, inkább fásultak, nem épeszűek, inkább ügyesek. Unalmaskán centizgetünk. Itt mindenki olyan normális. Én is. 

Ám most megjöttek a brazilok. 

(mi a brazil?) Ne kerteljünk, tudjuk, mindannyian. Hisz volna-e, létezik-e olyan, ki nem rúgott hatalmas gólt, valamikor, két finom csel után, Zsilmárnak a jobb felsőbe…? Vagy ahogy Gyalmaszantoszt forgattuk, jobbra tolom, balra fordul, aztán fordítva… Tostao – mintha föl volna mentve tornából, magunkat szerettük benne… És persze a Garrincha lányai!!! Hát azokból csak jutott nekünk is, annyi sokból! Majd mi rendbe hoztuk volna az apóst, eltiltva a piától… Ahogy cikázik a csúf, görbe lábain a félméterenként felállított pezsgősüvegek között!

De hát, amiként az edzők mondják, „az emlékekből, fiam, nem lehet megélni, mindig csak a jelenből, ha egyáltalán”.

(a jelen) Szombat van, előeste, nem tudom, mi lesz holnap. Lehet, hogy majd szitkozódunk utána – a magyar, nem győzzük ismételni, tüzes vérű, fanyalgó nép, a tényektől ritkán hagyja magát zavartatni –, kiderül talán, hogy ezek se istenek, hogy már ezek sem azok, mi meg végképp nem. Vagy valami más derül ki. Majd lesz valami, ami kisebb lesz annál, amit várunk. Mindennapi lesz, és reális.

Pedig a brazilok nem mindennapiak és nem reálisak.

Nem reálisak, de vannak, vannak, ez most már biztos. Eddig is bíztunk ebben, az újságok is írták, csak hát azok annyi mindent írnak, tévén is láttuk őket – de hátha valami úri huncutság csak, videotrükk!

Most itt vannak, igaz hát minden, a légstoppok, a sarkalások, minden.

(mi is ez a minden?) Mondjuk, a homok. A Copacabana. A tenger. A remény. A barna nők! Az öröm. A karnevál. (Itt az évi rendes halottaktól most tekintsünk el; a halottaktól, egy idő után, el szoktunk tekinteni.)

Az élet persze nem karnevál. De hogy csak ennyi volna, amennyit látunk, tét nélküli edzőmeccsek saras, szürke külvárosi futballpályákon – ez se igaz. JÓ TALAJÚ PÁLYA, VEZETTE BIRCSÁK – ennyi, ami volna nekünk itt?

Nem. Barátaim, ellenségeim és közömböseim! Ne tévesszen meg titeket, hogy olvad a hó, maszatos a környék, bokáig ér a sár, ha meg kiszárad, mindent belep a por – mindannyiunkban van egy darab brazília, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az ún. kontinentális éghajlatban. Mert goromba az idő, nincs tengerpart, és ha volna, föl volna betonozva, ha meg nem volna fölbetonozva, és homok volna, arany és forró, akkor nem biztos, hogy szabadna ott focizni. Vagy szabadna, de nem mezténláb. Vagy mezténláb, de csak igazolt mezténláb. Élsport; ismerjük ezt a világot, itt élünk.

Én nem egy újabb kibúvóról beszélek, nem az öncsalás egy aktuális és kellemes változatáról, ez a brazília, a szívünkben, nem az álmok világa, ahová a rút való elől menekülhetnénk szambázó lányok közé, hanem a bennünk lévő csoda lehetősége, a fantáziánk, a merészségünk, a vágyaink esélye, brazília a fény, a bennünk rekedt vagy rejtezkedő fény…

Ellenvethető volna, hogy mi nem vagyunk brazilok, magyarok vagyunk. Igaz. És a brazilok mindig jobb brazilok, mint azok, akik messziről szeretnének brazilok lenni. Bragyarnak vagy mazilnak lenni: nevetséges, gyáva és reménytelen dolog. De, és ezt most szakmailag mondanám, futballszakértő a futballszakértőnek: tudván, mi a brazil, többet tudunk teendőinkről és lehetőségeinkről itt, a Népstadion környékén…

(marci) De tán mindez túl komoly, illetve komolykodó, tehát komolytalan. Mert végtére is azt megtudni, mik vogymuk, azt észrevenni, hogy mérhetetlen gazdagok vagyunk, abban hinni, hogy csoda is történhet velünk – mindezt egy brazil–magyartól várni… mintha sok volna.

„Pedig milyen szép”, legyintene flegmán és csúfolkodva a vasárnapi munkából este hazatérő öcsénk, akit ezek a lebegő félistenek, tündöklő létünk iménti letéteményesei másfél órán át rúgták, abrihtolták, kötényezték, galádkodtak. Ez az ő szempontja. Sosem mondtam, hogy hálás dolog író rokonának lenni… Bár nem biztos, hogy legyintene. A fényhez – Európa! – a görögök is értenek…

(apák és fiúk) A meccs azután véget ér. A brazilok elmennek. Mérkőzések jönnek, mennek. Mi meg majd csak elleszünk. Lehet. De most még csak szombat van, amúgy március tizenötödike, a szabadság ünnepe. Én tehát holnap, így tervezem, kimegyek a fiammal a Stadionba. Már jó korán kiülünk, márciusi ifjak. Tökmagozunk. Kicsit meg vagyok hatódva, hogy így üldögélünk kettecskén 70 ezer vagy mennyi ember közt. „Vettél jégeralsót?”, kérdezem szigorúan. Szemtelenül vállat von, amin átsiklok.

Akkor aztán lassan megtörténik az, aminek meg kell történnie, és elmondok neki mindent, amit tudok a brazilokról, a belső és külső braziljainkról, Zagallóról, Didiről, ne röhögj, fiam, és Peléről, a félpályás emelésről, a hulló falevélről, a fényről, a csodáról, arról, hogy az élet ünnep, és hogy vár ránk, fiam, valami, és miközben ő, ingerülten látom, a sárga mezesek közt keresi meggypiros nagybátyját – én szépen bevallom neki, csak neki mind a Garrincha lányokat! Látom, most figyel.

Meccs utáni záradék: Magyar úr tervez, valóság végez. Megteszem a brazilokat a szabadság titkos jelképeinek, erre kapnak, a rabszolgák, egy hármast. És ebben nagyon is benne az öcsém keze, lábként! Sosem mondtam, hogy hálás dolog csatár futballista rokonának lenni…

Júniusi záradék: De hát hol van már a tavalyi hó! Most persze az oroszokról kéne írnom, atomfutballról és a 6-os szám misztikájáról, különös tekintettel a kelet-európai történelemre. De nem írok. Sosem mondtam, hogy hálás dolog… valaminek is lenni.

 
 
Forrás:
Esterházy Péter: A kitömött hattyú, Magvető Könykvkiadó, 1988
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.