JELIGE:  Füzes Bony

 

 

GYÁRI ÉLMÉNY

 

A legjobb dolog a keleti nyárban,

ha dolgozhatok az ebesi gyárban.

Hangyák vagyunk, vonulunk a bolyba,

királynő nincs, mindenki szolga.

 

Az éjszakások már úgy vártak,

a bőrükből is kiugrálnak.

Hajnali fényben tündököl

megannyi kemény,  munkás ököl.

 

Átjár  a friss, műanyag illat,

kőolajos álmokba ringat,

de itt nem szabad álmodozni,

a fröccs-sebességet be kell hozni!

 

A termelésnek ütni kell a szintet,

vagy az állásnak ön búcsút inthet!

A gyártás egy percig sem állhat,

vagy nem lesz elég szemét  a világnak!

 

Legördülnek idomtalan idomok,

gépek ánuszából kipotyog,

az ember itt végleg nem vész el,

csak átalakítja kicsit a kényszer.

 

Gondolkodni már fájdalmat okoz,

a kéz teszi a dolgát: dobozra dobozt.

Szinte már jól érzem magam,

épp most küldöm exportra az agyam!

 

Ez a műanyag tál nagyon megérte,

csak az életkedvem adtam el érte!

 

 

 

 

 

MÁS VÁROSBAN

 

 

Más városban szédelegve

beültünk egy étterembe.

Furcsa helyre keveredtünk,

egy család mellé telepedtünk.

 

Vettünk apró darabkákat,

szánkba tettük a morzsákat,

szemünk aztán jobbra tévedt,

figyeltük a családképet:

 

Nyugodt rágás, tompa szemek

berögződött rutin lehet.

Biztos a sokadik alkalom,

hogy „Ugyanitt, ugyanazt falhatom!”

 

Asztalukon tespedt a bőség,

úgy látszik itt Ő törzsvendég.

 

Anyu csinos ruhában ül,

a krumpli majonéz alá merül.

Apu kézből szájba etet,

a fia látszik, nehéz eset.

 

 Öcsi jut eszembe róla,

ő is romlik évek óta,

de annál százszor különb mégis,

mert a szenny kívülről éri.

 

Egyszer talán kirügyezik

belső tiszta világa,

s a trágyaburkon áttörve

bomlik majd ki virága.

 

Elment már rég a család,

otthagyták a fél vacsorát.

Élelmesen nekiláttunk,

megettük, amit találtunk.

 

Mit tehettünk, csak nevettünk,

nyomok nélkül eltűntünk..

Mit tehettünk, csak nevettünk,

nyomok nélkül eltűntünk..

 

 

 

VILÁGVÉGE

 

Olvadó palotámban

Trónomba roskadva

Figyelem, mi marad

Belőlem holnapra.

 

Törökmézes-mázas

Tégla az alapja

Keserűen nézek

Mégis a falakra

 

Minden elmállik,

Szétcsúszik a világ

Örvényében hánykódom

S az darabokra vág.

 

Összetörik a kő,

Szétfolyik a fa,

Elporlad az ég,

S rám szakad sok csillagával

Az üres mindenség.

 

Lekopik a máz

Mindenről, mi ékes,

S kiderül, hogy hazugság,

Minek íze édes.

 

Vége lesz, tönkre megy

Körülöttem minden,

Nem táncolok én már

Soha pengeélen..

 

Én sem vagyok más,

Csak egy korsó a sokból,

Nem hordok vizet

Örökké a kútról

 

 

Nem értek én már

A világon semmit

Csak pihenni vágyom

Vagy száz-ezer évig.