Szőcs Géza: A falhoz vezető ösvények
Filep Mária aktivistának, aki a Pikniket kitalálta
A politika ösvényeiről van szó. Azokról, amelyek mentén egy körvonalazatlan szándék, egy álom, egy kötetlen tervezgetés összesűrűsödött és egy látványos történelmi eseménnyé szublimálódott.
A német (az akkori nyugatnémet) rádió- és televízióadókban gyakran hallhattam a 80-as években beszélgetéseket különböző celebritásokkal. A téma úgyszólván állandóan vissza-visszatért: az ország és a nemzet szétszakítottsága. Ám miközben erről úgyszólván vég nélkül folyt a diskurzus, senki nem volt képes világos elképzeléssel szolgálni egy olyan szcenárióval kapcsolatban, amely elvezethet az egyesítéshez. Sőt, baljós jel volt, hogy mindeközben a keleti kommunista teoretikusok egyre többször cikkeztek arról, hogy igazából nem is egyetlen német nemzet van, hanem most már mindinkább kettő. De ha még nincs is, a fejlődés már elindult ebben az irányban.
Moszkvában hallani sem akartak a német egységről. Emlékszem arra a skandallumra, amit egy jóformán ismeretlen s ma sem ismert fiatal német író novellája váltott ki a nyolcvanas évek elején. A történet arról szólt, hogy valamikor a nagyon távoli jövőben – semmiképp nem a huszadik században – a szovjetekre Kína felől nehezedő nyomás majd egyre nagyobb gondok elé állítja Moszkvát. Miután ez a keleti nyomás teljesen leköti a birodalom figyelmét, egész haderejét kénytelen áttelepíteni Szibériába. Akkor jön majd el a pillanat, hogy ezt a helyzetet kihasználják a németek, gyorsan egyesítve az országot.
A legtöbb német a lelke mélyén valószínűleg egyetértett ezzel a spekulációval. Ám a szovjet elvtársak felkapták a fejüket, és diplomáciai jegyzékváltás lett a dologból. Igen, a hatalmas Szovjetunió, teljes birodalmi súlyával, ráförmedt a kezdő, abszolút ismeretlen íróra és csúnyán megfenyegette. Nemcsak őt, hanem egész Németországot, legalábbis azokat a németeket, akik egységről mertek álmodozni.
Az évtized végére gyökeresen megváltozott a helyzet. Az egyesítés témája már nem számított tabunak, a spekuláció ekkor már azzal kapcsolatban folyt, hogy ezt az egyesítést akarják-e a.) az amerikaiak b.) az oroszok c.) a nyugatnémetek d.) a keletnémetek.
Akkoriban a Szabad Európa Rádiónál dolgoztam. Megbízást kaptam a rádió budapesti irodájának létrehozására, majd vezetésére. Ez a helyzet lehetővé tette számomra, hogy a legkülönbözőbb társadalmi metszetekben és a legellentétesebb pólusok felől nyerjek rálátást a politikára, ami akkoriban azt jelentette: a jelen idejű történelemre. Az iroda munkatársai a legkülönbözőbb érdekek, szándékok, törekvések, manipulációk, stratégiák interferenciájában próbálták meghatározni saját helyüket és munkájuk értelmét. Az amerikai Kongresszus törvényhozóinak ugyanúgy volt véleményük és álláspontjuk, mint a State Department bürokratáinak, a budapesti reformkommunista irányítás ugyanúgy a helyzet ura szeretett volna maradni, mint amennyire a magyar ellenzék át szerette volna venni a hatalmat az országban.
Ebben a feszültségekkel és turbulenciákkal teli térben 1989 nyarán egy debreceni baráti összejövetelen az a gondolat született, hogy a magyar–osztrák határ közvetlen szomszédságában, a szögesdrót alatt, pikniket kellene szervezni. A megelőző hetekben az osztrák külügyminiszter és magyar kollégája már szimbolikusan átvágták a szögesdrótot a határ egyik pontján, és ez kedvező történésnek tűnt ahhoz, hogy a magyar civilek most a rettegett Vasfüggöny tövében szervezzenek egy demonstrációt. Azzal az üzenettel, hogy a civil Európa erősebb, mint a katonai tömbök, s hogy Európa népe többé nem tűri el, hogy mesterséges belső falakkal és függönyökkel válasszák el egyik részét a másiktól. Legalábbis a fő szervező, Filep Mária ezzel a hozzáállással irányította azt az akciót, debreceni és soproni barátai segítségével, amelynek eredményeként valóban létrejött a piknik a határon.
Már csak két körülmény kellett ahhoz, hogy a piknik történelmi eseménnyé váljon, és mindkettőt sikerült biztosítani. Az egyik: hogy a forgatókönyvbe bekerüljön egy olyan mozzanat is, miszerint a résztvevők átsétálnak Ausztriába, majd vissza, üzenve a nagyvilágnak, hogy a Vasfüggöny már átjárható. A másik: hogy az országban tartózkodó keletnémet állampolgárok tudomást szerezzenek erről a nem mindennapi lehetőségről. Valakinek tájékoztatnia kellett őket – amiben értelemszerűen a Rádió szerkesztőire is szerep hárult. Nem is mindig a mikrofonnál: olykor egyféle vezetékes rádióként voltunk kénytelenek működni.
A neuralgikus pont, amelyen állt vagy bukott az egész kísérlet sikere, az volt, hogy miként reagálnak majd a határőrizeti fegyveres erők, látván hogy egy civil társaság útlevél, vízum és mindenfajta engedély nélkül csak úgy átlépi az Európát kettészelő szimbolikus árkot.
A kérdés valódi súlyát az a körülmény adta meg, hogy Magyarországon akkor több ezer keletnémet állampolgár tartózkodott, akiknek esze ágában sem volt visszatérni Erich Honecker és elvtársai kommunista Kelet-Németországába. Ők mind Nyugatra szerettek volna eljutni, jelesül Nyugat-Németországba, de a két Németország között olyan szilárdan állott még a Vasfüggöny, hogy megközelíteni sem lehetett. Egyszerűbbnek látszott eljönni a távoli Magyarországra és onnan próbálkozni Ausztrián keresztül. Ehhez az elképzeléshez pedig igazán kapóra jött az osztrák–magyar határon szervezett szalonnasütés, amelyhez hozzá volt szervezve a szabad földre való átsétálás esélye és kalandja is. Már csak össze kellett kapcsolni a keresleti oldalt (a menekülési útvonalat kereső keletnémeteket) a kínálatival (a Piknik nyújtotta lehetőséggel) – s legvégül, valakinek ki kellett nyitnia a konkrét kaput is.
A hír futótűzként terjedt el a keletnémetek soraiban. (Olykor még mindig fölmerül a kérdés: vajon tudták-e a Német Szövetségi Köztársaság ostromlott várhoz hasonló budapesti képviseletein, hogy mi készül. Persze hogy tudták, és éppen mitőlünk is.) Azon a napon, 1989. augusztus 19-én, a határhoz vezető soproni út környéke megtelt elhagyott kétütemű Trabant gépkocsikkal. A keletnémetek érezték, hogy nemsokára nyugatnémetekké, vagy egyszerűen németekké lehetnek, ha le nem lövik őket a piknik alkalmával.
Az egész Piknik azáltal nyerte el valós kontextusát és jelentőségét, hogy csak néhány nappal előtte került sor Európa-szerte egy több nagyvárosban (pl. Gdanskban is) párhuzamosan megszervezett egyidejű tüntetéssorozatra. A résztvevők a berlini fal ellen tiltakoztak, a fal megépítésének évfordulóján. Budapesten erre a város szívében került sor, amin mindenki eltöprenghetett, a hatóságok is, hogy ha ilyesmi történik a Vörösmarty téren, mi lesz Sopronpusztán, más szóval: „ezek szalonnasütésről beszélnek és a berlini falra gondolnak”.
Mindenesetre, a 89-es nagyeposzban mai távlatból esetleg jelentéktelennek tűnő, mégis fontos szerep hárult azokra, akik megszervezték ezt a Vörösmarty téri tüntetést. Emlékeim szerint erről is hírt adtunk, de a szervezők személyét már nem tudom felidézni. Pedig ez is a fal lerombolásához vezető út fontos mozzanata volt.
Ránk, a Szabad Európa munkatársaira nem akármekkora felelősség hárult. Elsősorban azért, mert valóban nem lehetett tudni, hogy lőnek-e majd a kommunista határőrök. Ez ellen egyféleképpen lehetett védekezni: nyilvánossággal. Csakhogy az amerikai politikai irányítás nem támogatta őszintén azt a folyamatrendszert, amely megindult akkor Kelet-Európában. Egyrészt a status quo, a konfliktuskerülés, a viszonyok konszolidációjának dogmája határozta meg a nézeteit, mint később is, egészen Jugoszlávia széteséséig. Másrészt – mi már akkor éreztük ezt, pontosabban: egészen nyilvánvaló volt számunkra – a Nyugat nem akarta a német egyesítést. Nemcsak Amerika. A Kremlből nemrég előkerült dokumentumok szerint Anglia sem akarta ezt, legyünk konkrétabbak: Thatcher asszony kormánya nem akarta. Miért is akarta volna – kérdezik ma a kommentátorok, hiszen tudjuk, hogy Angliának nem barátai vagy ellenségei vannak, hanem érdekei. És akkor az angolok nem látták érdeküknek, hogy létrejöjjön egy hatalmas és erős Németország.
Bárhogy gondolkoztak is az angolszászok – a szovjet elvtársakról nem is beszélve –, a Szabad Európa budapesti irodája dilemmába került. Erkölcsi énje és létének filozófiai értelme kérdőjeleződött volna meg azáltal, ha visszafogja a piknik szervezőit és lebeszéli őket a rendezvény megtartásáról vagy arról, hogy odaengedje a keletnémeteket vagy arról, hogy sor kerüljön a tervezett sétára. Ugyanis ezt várták el tőlünk Washingtonból – mármint, hogy a Rádió ne támogassa az eseményt, lehetőleg ne is adjon hírt róla. Vagyis: semmiképp ne keletkezzen az a látszat, hogy az akció mögött az amerikai külpolitika áll, vagy valamiféle amerikai támogatás. Ilyen körülmények közt azért is meg kellett küzdenem, hogy a piknikről hírt adhassak (anyagaimat nem adták le vagy megcsonkították). Azért pedig főleg harcolnom kellett, hogy egyáltalán részt vehessek a pikniken, hiszen ez demonstráció volt, és személyemen keresztül az amerikai külpolitika érintetté vált. Márpedig semmiképp nem akart érintett lenni egy „destabilizáló, provokatív akcióban”. Szigorú szabály volt, hogy a Rádió szerkesztői nem vállalhatnak szerepet politikai eseményekben – egyik kollégámnak, Krassó Györgynek épp egy hónappal azelőtt kellett távoznia a rádiótól, mert megsértette ezt az elvet. Ez a végkifejlet nagyon valószínű volt velem kapcsolatban is, amennyiben nem veszem komolyan a figyelmeztetést és sokat sürgölődöm a piknik körül, netán még fellépést is vállalva az eseményen. És talán valóban ez lett volna a következmény, ha a piknik nem bizonyul váratlanul nagy sikernek. Ezt a sikert nem is politikainak, hanem legtöbben már akkor történelminek nevezték.
Saját szerepem megítélésére nyilván nem én vagyok illetékes. Filep Mária, a fő szervező, a piknik kabalafigurájának nevezett, talán azért, mert úgy gondolta, szerencsét hoztam nekik. Örülnék, ha kiderülne, hogy részvételem valóban szerencsés apportnak bizonyult a piknikhez. Abban, hogy Filep, Mészáros Ferenc és a többiek jónak látták hozzám fordulni politikai segítségért, egyfajta háttér-fedezet biztosításáért, nyilván szimbolikus okok is közrejátszottak, egyéb megfontolások mellett. Soha nem titkoltam azt sem, hogy közeli jó kapcsolatban állok Pozsgay Imrével, a piknik egyik fővédnökével (a másik: Habsburg Ottó volt, akihez – és családjához – ugyancsak szívélyes viszony fűzött). Pozsgaynak volt köszönhető egyáltalán maga az a tény, hogy a Szabad Európa Rádió irodát nyithatott Budapesten. Ezzel a hajmeresztő gondolattal (megfelelő washingtoni papírokkal felszerelkezve) én kerestem fel őt 1988 őszén, és Pozsgay hamar igent mondott, kiharcolva az ehhez szükséges jóváhagyást a politikai vezetésben. Rádiónk a rendszerváltás egyik jelentős instrumentumává lett, aminek az sem von le az értékéből, hogy az egyes munkatársak bőszen igyekeztek saját preferenciáikat és elfogultságaikat érvényesíteni a műsorokban. Érdekes módon elég ellenségesen gondolkodtak magáról Pozsgayról, akinek neve pedig elválaszthatatlan a rendszerváltás fő történéseitől.
Akkor, 1989 nyarán két lehetséges döntés között lehetett választanom. Egyik a konformista, fegyelmezett hivatalnoké, aki szót fogad a rá nehezedő nyomásnak, tudomásul veszi a tiltást, engedelmeskedik a piros fénynek. Ezzel megfeleltem volna a SZER és a washingtoni adminisztráció bizalmának, mint kötelességtudó, saját határait át nem lépő tisztviselő. E mellett a döntés mellett szólt saját kis egzisztenciális megfontolásaim mellett az a megdöbbentő, de meg nem kerülhető tény, hogy a szabad világ vezető nagyhatalmának szándékai és elvárásai ilyen értelmű imperatívusszal értek föl. Vagyis, hogy ne siettessük az eseményeket, és főleg ne avatkozzunk olyan kérdésekbe, amelyek a német status quót érinthetik.
Ez volt a számomra lehetséges egyik opció.
A másik irányba politikai és morális ösztöneim mutattak. Gyorsítani, karakteresebbé tenni az átmenet folyamatát, vissza nem fordítható változások katalizálásával, lebontani a régi építményekből, amit lehet és ameddig még lehet. Megszervezni a pikniket, nagy publicitással. Civil jelenlétet építeni fel a szögesdrótok tövébe. Segíteni a németeknek, hogy megtalálják az ösvényt.
Ha az első opció mellett döntök, le kellett volna beszélnem a szervezőket a piknikről („Amerika nem helyesli a dolgot, elhibázottnak, de legalábbis túl korainak tartja”). Ha ennek ellenére mégis létrejön, (ki tudja milyen következményekkel), semmiképp nem lett volna szabad fellépnem rajta.(Itt mindenképp le kell szögeznem: a föntieket semmiképp nem szabad úgy értelmeznünk, mintha Filep Mariék mindezektől vagy éntőlem tették volna függővé szándékaikat, pontosabban döntésüket. Miután belekezdtek, részükről az elhatározás már visszavonhatatlanná vált.)
Visszatérve saját dilemmáimhoz: amennyiben viszont a második utat választom, a biztatásét: ki mosta volna le rólam a felelőtlenség vádját az esetben, ha a piknik véres végkifejletbe torkollik. Állandó példabeszéd volt, 1956-ban mekkora traumát okozott Magyarországon az, hogy a SZER washingtoni mandátum nélkül folyamatosan „biztatta” a felkelőket, ami értelmetlen vérontáshoz és amerikai presztízsvesztéshez vezetett.
Külön kellene foglalkoznom a Szabad Románia csoport történetével és a Piknikre szánt kiáltványukkal.
Ezt a csoportot Erdélyből menekült románok hozták létre Cornel Roşca temesvári mérnök vezetésével: rendkívüli bátorsággal akcióztak a romániai diktatúra ellen, eleinte rejtett, földalatti erőként, később már a nyilvánosságot is vállalva. Egyre több nem Erdélyből származó román is csatlakozott hozzájuk. A Ceauşescu utáni Románia jövendő politikai elitjét láttam bennük (vagy szerettem volna látni), szívvel-lélekkel támogattam őket. Történetükkel s a Piknikre fogalmazott kiáltványukkal majd egy másik alkalommal foglalkoznék, remélhetőleg miután sikerült felkutatnom őket és konzultálnom velük, nehogy róluk való emlékeim megcsaljanak.
A találkozó kiáltványát Mészáros Ferenc fogalmazta. Több világnyelven is elhangzott, franciául én olvastam fel. Mikor lejöttem a pódiumról, benéztem Konrád György sátrába, aki oldalán az akkor mintegy inasaként jelen levő Fényi Tiborral éppen akkor alapította meg a Holnap Társaságát (vagy a Jövő Társaságát, már csak homályosan emlékszem.) Mondtam, hogy én is belépek, de mintha zavarba jöttek volna ettől. Mindeközben vibrált a levegő s a németek végül is hozták a tőlük elvárt formát, és éltek az alkalommal, amelyről sejthették, hogy soha az életben nem fog megismétlődni.
Nincs most terünk sem a piknik eseményeit időrendbe szedni, sem végigtekinteni azt a későbbi eseménysort, amelynek dominói, egymásra dőlve, végül maguk alá temették az abszurd berlini falat. Két mozzanatot azért hadd emeljek ki. Az illető határszakasz parancsnokának, Bella Árpád őrnagynak a személyén, vagyis az ő lélekjelenlétén múlott, hogy az érvényes tűzparancs ellenére egyetlen lövés sem történt azon a napon. Hogy a helyzet komoly volt, jelzi, hogy két nappal később néhány kilométerre e piknik helyszínétől lelőttek egy keletnémet fiatalembert. A másik mozzanat, amelyről nem lehet nem mesélnem: magának az áttörésnek a pillanata. A tervezett séta ugyanis, az átsétálás valahogyan húzódott-halasztódott, miközben a feszültség percről percre nőtt. A több száz keletnémet egyre sűrűbben pislogott a szögesdrót felé, amelyen egy ötven éve zárt kapu jelezte, merre vezetett egykor egy mezei út Ausztria fele. A kapun hatalmas lakat lógott, amelynek kulcsa ki tudja melyik páncélszekrényben hevert. Ám a mind nagyobb számban odasereglők nyomása a kaput végül is benyomta – holott eredetileg nem is kifele, hanem befele nyílt volna –, és a keletnémetek átrohantak Ausztriába, némileg ellentétesen a meghirdetett elképzeléssel, amely sétát ígért és visszatérést. Nos, senki nem tért vissza a németek közül (míg viszont a nekik falazó, velük együtt át „sétáló” magyarok közül egyetlen lélek sem maradt odaát) és az akkor és ott készült fotók a század legfontosabb és legemlékezetesebb felvételei közé tartoznak, a szabadságba való könnyes, eufóriás átlépés felejthetetlen dokumentumaiként. Büszke lennék, ha azt mesélhetném, hogy én nyitottam meg azt a kaput, sajnos ez nem felelne meg a valóságnak, valaki megelőzött.
Azóta számos német politikus mondott köszönetet a piknik szervezőinek, legutóbb (2009-ben) Angela Merkel kancellár asszony. (Rögzítsük, hogy az esemény nemzetközi tudatosításáért és emlékezetéért senkinek nem köszönhetünk annyit, mint Kósa Ferenc filmrendező feleségének, Sinikkének, azaz Shinobu Itominak, aki a pikniket, mint a rendszerváltási folyamatok legfontosabbikát tette ismertté és kultusz tárgyává Japánban. Egy időben rendszeresen eljöttek japánok Sopronpusztára, saját maguk által bérelt repülőkön, hogy a helyszínen énekelhessék el az Örömódát.) A piknik jelentőségét rengeteg tanulmány, konferencia és emlékezés méltatja. Nekünk nincs más feladatunk, mint tudatosítani magunkban: a berlini fal elért egészen Sopronig – balszerencséjére, mert az ott szervezett piknik alkalmával megrendítő erejű csapás érte két szelet szalonna megsütése és két palack bor felbontása között.
(Előadás a nápolyi egyetem 2009. október 1-jén tartott konferenciáján: A vent’anni dalla caduta del Muro di Berlino. Rövidített szöveg.)
UTÓIRAT 2014 tavaszán
Néhány bekezdéssel egészíteném ki e régebbi előadásom szövegét. A keletnémet menekültek kiengedésével kapcsolatos politikai döntés előzményeiről, illetve az említett Bella őrnagyról és Cornel Roşca ellenállóról.
A pikniket követően megfagyott körülöttem a levegő. Szerkesztőségünk falai között is a Bajcsy-Zsilinszky úton. De a Münchennel bonyolított telefonbeszélgetések témái és hangneme is mind furcsábbnak tűntek. (El kell mondanom, hogy a magyar adás vezetője, Ribánszky László végig példásan, korrekt, szolidáris és karakán módon viselkedett.) Egy olyan eseményről adtunk hírt, amelyen inkább átsiklani kellett volna, és pláne nem kellett volna foglalkozni vele, főleg nem lelkesen. Ráadásul magam is belekeveredtem az eseménybe, szóval baljós hangulat alakult ki körülöttem. Ám szeptember elejére már új történések kötötték le a nagyvilág figyelmét: a magyar politikai vezetés úgy döntött, hogy átengedi a vasfüggönyön túlra a keletnémeteket. (Ennek a háttere sincs még teljesen feltárva, habár Oplatka András kitűnő oknyomozó munkája már megnyitotta az utat ebben az irányban.) Mint később kiderült, ez a döntés jelentette a végső csapást nemcsak a Honecker (akit mi egyszerűen Stasimodo-nak emlegettünk) és elvtársai által fémjelzett kommunizmusra, hanem magára a kommunista világbirodalmi modellre is.
Nem szeretném, ha olyan látszata volna emlékezéseimnek, mintha mindent előre láttunk – vagy láttam – volna, tudatosan megtervezve minden lépést és felmérve a következmény-láncolatokat. (Sőt, döntéseim inkább ösztönösek és morálisak voltak, nem „stratégiaiak”.) Őszintén szólva: akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy a birodalom – amúgy nagyon várt – kollapszusának küszöbén állunk, mint ahogyan azt sem gondoltam, hogy szerény kis piknikünk felgyorsítja majd e folyamatot. Ha őszinte vagyok, le kell írnom: azt gondoltam, hogy Kelet-Berlin válasza erre a magyar lépésre egyszerűen az elzárkózás lesz: senki nem fog többé keletnémet útlevéllel Magyarországra utazhatni. Meg voltam győződve, hogy ez fog történni. Nem számítottam arra, hogy képtelenek lesznek feldolgozni és kezelni a problémát.
Hiszen Ceauşescu sem bukott bele abba, hogy Magyarország, átgázolva a KGST-n és Varsói Szerződésen belüli írott és íratlan szabályokon, 1986 nyarától kezdve nem toloncolta vissza Romániába az oda visszatérni nem kívánó román állampolgárokat. Most Honecker is legfönnebb megvonja majd a vállát. „Elvtársak, többé senki nem utazhat Magyarországra.” Kb. egy ilyen döntést tartottam valószínűnek. Az analógia kézenfekvőnek tűnt, tudniillik:
1989 NYARÁNAK-KORA ŐSZÉNEK FŐPRÓBÁJA 1986 NYARA-KORA ŐSZE VOLT. Ugyanis először ekkor, 1986-ban érlelődött meg a magyar pártelitben és kormányzatban a felismerés, amelyet alább részletezek. De mondjak néhány nevet is, hogy kikről van szó: Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula, Horváth István belügyminiszter, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter s még egy-két tábornok, Szűrös Mátyás, Kulcsár Kálmán, Őszi István, Tabajdi Csaba, Szokai Imre stb., de ide tartozik bizonyos értelemben még egy név, amely sokaknál ki fogja verni a biztosítékot: Aczél György, a mindig pragmatikusan gondolkodni képes róka. Az a felismerés pedig így szólt: az Erdélyből menekült, a falurombolási delírium valóságába visszatérni nem kívánó magyarok helyzetét Magyarországnak rendeznie kell. Minta, precedens, útmutatás, bevett gyakorlat nélkül – befogadni, ellátni, rendezni ezreket-tízezreket, bonyolult problémáikkal, lakás-, munka-, egészségügyi ellátás-igényekkel, családegyesítési és nyugdíjjárulék-komplikációkkal stb. Én ma is megemelem a kalapom a döntés pragmatizmusa előtt. Magam is azok közé tartoztam, akik a probléma megoldását követelték – s amikor felmerült a kérdés, hogy igen, de mi legyen a Romániába visszatérni nem akaró román nyelvű állampolgárokkal, hiszen ők is itt vannak a nyakunkon, érkeznek csőstől, azt válaszoltam: természetesen, maradjanak ők is, ha akarnak. Fiatalember – válaszolta nekem az egyik dörzsölt kommunista politikus –, maga könnyen beszél, hogy ne mondjam, könnyelműen, de ha félre is tesszük a külpolitikai komplikációkat [nyilván Moszkvára is gondolt, bár csak Bukarestet emlegette], és azt, hogy nemsokára senki nem fog útlevelet kapni többé Magyarországra, se magyar, se román – hogy képzeli el 20-30 000 vagy még több román letelepítését itt nálunk? – Nyilván igen sokan továbbmennének közülük Nyugatra – feleltem. – Igen? És befogadják őket, mind egyszerre? és addig is, amíg ez megtörténik, ki fogja etetni, eltartani őket, munkát, szállást biztosítani nekik?
Amikor fönnebb a rendezni kell imperatívuszát említettem, nem tisztáztam, mi vagy ki áll e parancs mögött. Rendezni „kell” – no és mi lesz, ha nem rendezzük? Mi lesz, ha marad minden a régiben? Ha minden erdélyi magyart (és románt) visszatoloncolunk Romániába?
A párt legvilágosabban gondolkodni képes elméi akkor már látták, hogy az egyetlen út az előre menekülés. A társadalom, a közvélemény, de legalábbis az ellenzék belső nyomása akkora volt e kérdésben – e kérdésben is –, hogy mindinkább elképzelhetetlenné váltak a rendőrállami megoldások. Márpedig a menekültek egyre csak érkeztek.
Ekkor következett be az, ami a román és magyar nemzet újkori történelmében a legfelemelőbb epizódnak mondható. Száz meg száz család fogadott be magyarul szót sem értő román menekülteket, akiket akkor láttak életükben először. Fiatal anyákat, öreg házaspárokat, rémült kamaszokat. Soha ekkora nem volt az egymás iránti szimpátia a két nemzet soraiban. S ha valaki azt kérdezte tőlem: nem zavar-e, hogy ezek az itt Magyarországon most ajnározott emberek pár hete esetleg még Kolozsváron bozgoroztak és önkívületben tapsoltak a pártfőtitkárnak, akkor azt válaszoltam: bármi volt is, ezek most a barátainkká lettek. És ha rendeződni fog bármikor is a két nemzet közötti viszony, akkor annak éppen ezek a menekültek lesznek a hajtómotorjai, vagy ha nem ők, akkor azok, akik tanulnak majd az ővelük – a román menekültekkel – 1989-ben Magyarországon történtekből. Hatalmas politikai tőkét kovácsoltunk most a jövőnek – magyaráztam.
Életem legnagyobb tévedéseinek egyike volt ez. Ma, közel 3 évtizeddel az akkori események után már nemcsak az világos, hogy az akkori román menekültek közül senki nem vállalt közéleti szerepet (vagyis nem vált politikai hajtómotorjává semminek), egyébként valóban mind Nyugaton telepedtek le, ki itt, ki ott – hanem magát ezt az 1986–90 közti karitatív eposzt is mindenestől belepte a feledés. Sem románok nem beszélnek róla egyetlen árva szót sem, sem magyarok. Mindenki elfelejtette, nem tudom, szándékosan-e, vagy csak mert ilyen az ember.
A román menekültekkel szembeni kivételesen elnéző és engedékeny akkori hatósági magatartást jól példázza a Szabad Románia csoport ténykedése. Igazi aktivista társaság volt, előbb csak titokban, éjszaka festettek fel Romániába tartó szerelvényekre LE CEAUŞESCUVAL! ÉLJEN A SZABAD ROMÁNIA! feliratokat és hasonlókat. Ekkor még vonogathatta volna a vállát a magyar rendőrség, nem tudjuk, ki tette. Később azonban már nyilvánosan is felléptek, a nyugati követségeket bombázták a sokszorosított tiltakozó anyagaikkal, vagy megjelentek egyes tüntetéseken, például 1988 júniusában a Hősök terén, amikor is, emlékszem, akadtak olyan rendezők és résztvevők, akik sérelmezték: mit keresnek sorainkban románok. Szinte elzavarták őket. Nem a rendőrök. Az ellenzéki tüntetők.
(Néhány év múlva – ennek is van közel húsz éve – véletlenül összefutottam Bukarestben Cornel Roşcával, a csoport létrehozójával és legnagyobb formátumú alakjával. Az egykor magabiztos fellépést furcsán összement tartás váltotta fel, a dacos tekintet megtört és leginkább a földet pásztázta. Hosszas unszolásra – mi van veled, hol élsz, mivel foglalkozol – végre elárulta: Amerikában telepedett le, és koporsódíszekkel kereskedik, „igen jó üzlet”. Ekkor hallottam róla utoljára.)
Ha pedig arról kérdeznének, egy ma divatos társasjáték keretében, hogy szerintem kinek köszönhető a határnyitás, azt felelném: kormányzaton belüli felvilágosult szereplőknek és kitartó ellenzékieknek egyaránt. Közös politikai teljesítmény volt, amit, ha másként alakul, minden benne résztvevőn megtorolnak. (Rám nyilván az „imperialista ügynök” szerepét osztották volna.) Sokszor feltettük magunkban a kérdést: ha minden „másként alakul” – magyar Janajevekben és új Kádár Jánosokban sem szenvedtünk hiányt –, akkor vajon ki hány évet kap, ha ugyan megússza börtönévekkel, jó esetben.
Bella őrnagyról annyit: a piknik tizedik évfordulóján, 1999-ben a Kossuth rádió által az egykori szervezőknek összehozott kerekasztalnál rákérdeztem az 1989. augusztus 19-én legnagyobb kockázatot vállaló szereplőre, Bella Árpád őrnagyra, akinek a határszakasz parancsnokaként tűzparancsot kellett volna kiadnia, de ezt nem tette meg. Azt kérdeztem tőle: kapott-e ezért valamiféle kitüntetést, elismerést bármelyik részről. Nem, dehogy, sőt vizsgálat indult ellenem – felelte. – No és mi lett a vizsgálat eredménye? – Még nem zárult le – volt a rezignált válasz.
Azóta Bella őrnagy magas német kitüntetésben részesült, s talán a vizsgálat is lezárult ellene. Az 1986-ban az erdélyi menekülteken kipróbált forgatókönyv – ahogyan azt Filep Mária el is képzelte – mindenesetre bevált 1989-ben is. Senki nem lőtt senkire, engem sem bocsátottak el, Németország is egyesült, a kelet-európai barakkvilág is elenyészett.
Leadfotó: –
