Két bűvös szó: nemzeti és irodalomtörténet

Interjú

Több mint tízszer utasították vissza pályázatát a Móricz-ösztöndíjra, ennek ellenére két kézirata vár megjelenésre. Az NKA-val jóban van Magyarország egyik legelszántabb fiatal irodalomtörténésze. Bíró-Balogh Tamással beszélgettünk.

Bíró-Balogh Tamás (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

Tizennégyszer adtad be pályázatodat a Móricz-ösztöndíjra. Milyen érzés volt, amikor először nem nyertél?

Nem vagyok biztos benne, hogy volt az tizennégy, meglehet, hogy kicsit túloztam, amikor erről beszélgettünk. Tizenegy-tizenkettő biztos volt, a végén már nem számoltam, elvesztettem a fonalat. Az első visszautasítás nem nagy dolog, megesik mással is. Akkor még mint gyomaendrődi lakos adtam be a pályázatot, ez nem lehetett túl bizalomgerjesztő, meg aztán nem is ismertem senkit a kurátorok közül, pontosabban szólva fogalmam nem volt, hogy vannak kurátorok és hogy ez az egész hogy működik. Nincs veszítenivaló, csak a postaköltség, az ilyen pályázat beadásánál mindig erre gondolok.

Mit éreztél, amikor másodszor utasítottak vissza?

Hogy megint veszítettem egy postaköltséget.

Mi motoszkált benned a harmadik sikertelen pályázatnál?

Mintha ekkor már feltűnt volna valami. De nem emlékszem. Változó taktikát követtem a pályázatok beadásánál: regénnyel, novelláskötettel, kortársakról szóló kritikagyűjteménnyel  pályáztam az évek során, próbáltam kitapogatni, minek van esélye. Ha az egyik nem kapott, a következő évben mással próbálkoztam. Persze olyan is volt, hogy dafkéból ugyanazt adtam be vagy három évig. Mindig van az embernél jobb, de gondoltam, előbb-utóbb talán rám kerül a sor. Hogy majd elfogynak előlem. Persze, arra nem gondoltam, hogy újak, ifjak is kitermelődnek, a végére meg már olyan mameluk lettem, hogy csak egy másik évtársamnak adatott meg, hogy az utolsó lehetséges évben megkapja az ösztöndíjat.

A tizedik visszautasításnál változott benned valami?

Nem is volt tizedik, a kilencediket egyből a tizenegyedik követte. De biztosan nagyot röhögtem rajta, és hozzátettem, hogy leszarom.

Hogyan fogadtad az utolsó negatív visszajelzést?

Kiléptem a JAK-ból. Mivel erre már többen rákérdeztek, többek között az akkori JAK-elnök, Balogh Endre is, hogy miért is, most elmesélem. 2010-ben töltöttem be a harmincötöt, ez volt az utolsó év, amikor a Móriczot megpályázhattam. A JAK – ekkor már tudtam, hogy vannak kurátorok meg ilyesmi – mint érdekképviseleti szerv ezután már nem működhetett többé az érdekeimért. (1998-tól voltam tagja, tizenkét év alatt kétszer voltam Szigligeten, egyszer önköltségi, egyszer mint fellépő meghívásos alapon, ennyi. „Gyomaendrődi” és szegedi lakosként nem pörögtem túl sokat a JAK-ban, az sem pörgött bennem túlságosan.) A döntés nyilvánosságra kerülésének napján levelet írtam a JAK elnökének, jeleztem kilépési szándékomat, és kértem, arányosan számítsák ki az arra az évre esedékes tagdíjamat. Ez még előtte volt a nagy „Móricz-botránynak”, tehát attól teljesen független. Örülök is neki.

Azt persze nem volt túl jó elkönyvelni, hogy van valami, amit most már soha többé nem kaphat meg az ember, mert már esélye sincs rá. De, jobb híján, tudomásul vettem. A Móricz-ösztöndíj szakmai presztízse, legalábbis szerintem, nagyobb, mint az anyagi hozadéka, vagy legalábbis az volt, persze nekem most jelenleg az anyagi része bőven elegendő lenne, a presztízsből nem fogok számlát befizetni.

Mindezek ellenére 2014-ben két köteted is megjelenik. Milyen könyvek ezek? Kérlek, mutasd be, miken dolgoztál a meg nem kapott Móricz-ösztöndíjak ideje alatt!

Az idei megjelenés nem biztos, sőt, semmi sem az. Amit tudok, hogy két kötet-kéziratom van készen, és mindkettőre van vállalkozó kiadó. Az egyik a Kosztolányiról írott nagyobb tanulmányaim gyűjteménye, a másik a szegedi és a Szeged környéki irodalommal foglalkozó dolgozatok tematikus gyűjteménye – már amennyiben Radnóti, Juhász, József Attila vagy éppen Ilia Mihály „szegedinek vagy Szeged környékinek” titulálható. (Egyrészt természetesen igen, másrészt meg éppenhogy messze a Körtöltésen kívül ér a hírük.) Persze ezek a kiadások csakis NKA-támogatással valósulhatnak meg. Egy tanulmánykötetre másféle szponzort – pl. előfizetőket – nehéz szerezni. Már most meg tudom nevezni összes leendő olvasóm, név szerint.

Ezek szerint az NKA-val nem vagy rosszban. Mi a jó kapcsolatotok titka?

Nincs titok, vagy ha van is, annyira titkos, hogy előttem is rejtett. Többször kaptam már az NKA-tól alkotói támogatást, és volt, hogy az „ösztöndíjjal” segített könyv kiadását is támogatták. Ezt azonban azzal tudom magyarázni, hogy az NKA-hoz mindig szakmázós, azaz irodalomtörténeti pályázatokat adtam be: Schöpflin Aladár levelezésének sajtó alá rendezését, a Kosztolányihoz írott levelek összegyűjtését, illetve a mostani, nagyobb életrajzi tanulmányok megírását. Ezek nem holmi regények vagy novellák, ezek a „nemzeti irodalomtörténet” témái, ezt a két bűvös szót minden pályázatba beleírtam.

Az Irodalmi Jelen díjátadóján 2013. április 2-án (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

A jövő irodalomtörténészeinek írtál, vagy lebegett szemed előtt valamiféle olvasásnépszerűsítő szándék?

Nem vagyok bizakodó, inkább pesszimista vagyok ezen a téren. Amikor még az egyetemen dolgoztam, és minden magyar szakost vizsgáztattam, azt tapasztaltam, hogy még ők is egyre kevesebbet olvasnak. Mármint szépirodalmat. Akkor a szakirodalom milyen helyzetben lehet? Irodalomtörténetet úgyis csak a szakma olvas, mint ahogy pl. atomfizikát is az atomfizikusok, sejtbiológiát a sejtbiológusok. Azt viszont nem tudom, hogy a jövőben lesznek-e egyáltalán irodalomtörténészek – textológusok és filoszok biztos nem –, és hogy fognak-e olvasni másokat, vagy csak magukat, mint ahogy erre is vannak jelek. Ami pedig a kérdés második felét illeti: az irodalomtörténetnek nem feladata az olvasásnépszerűsítés. Az irodalomtörténet feladata az irodalom történetének megírása, az olvasás népszerűsítése pedig az olvasásnépszerűsítés feladata.

Általában sok kollégáddal összeveszel? Az Irodalmi Jelenen közölt Erdős Virág- és Nyáry Krisztián-jegyzet miatt sokaknál lettél nemkívánatos személy?

Ha ez a része komolyan érdekelne a dolognak, soha nem írtam volna egy sort sem Kosztolányi antiszemitizmusáról, mert tudom, hogy ezzel többek érdekeit sértem, politikai, poétikai vagy pénzügyi szempontból. (Ezt hívom én „a három P” elvének.) Az említett két írás – írást mondok, mert hát az Így szerettek ők első kötetéről írott dolgozatomra szeretek úgy gondolni, mint egy kritikára, nem jegyzetre – más típusú. Az Erdős Virág-jegyzet miatt valóban sok támadást kaptam, de csakis „szoclib” oldalról, pedig az egyik Facebook-hozzászólás szerint ugyanúgy támadhattak volna Tormay Cécile rajongói is, hogy miképp merem én az ő idoljukat egy kalap alá venni Erdős Virággal. Nem tudok róla, hogy nemkívánatos személy lettem volna bárhol is, ha valahol mégis, sajnálom. Erdős Virággal nem ismerjük egymást, de nem hiszem, hogy ő annyira túlreagálta volna a dolgot, mint egyes hívei. Nyáry Krisztiánnal találkoztam, de nem kerültem kórházba, sőt, azóta segített is egy ügyben.

Egy korábbi cikked miatt nyilvánosan bocsánatot kértél a szegedi egyetemi könyvtártól. Bevallom, nagyon bírtam ezt a gesztusodat. Mennyire jellemző ez a másokat megkövető magatartás a kulturális szakmában?

Amennyire én látom, inkább a támadó hangvétel a jellemző. Vannak olyan értelmezői körök, amelyek megpróbálják ignorálni az irodalomról tőlük eltérő módon gondolkodókat, és most nem csak a „régi” irodalomelmélet–irodalomtörténet-vitára gondolok. Van, amikor „házon belülről” jön a támadás – persze ilyenkor az ember elgondolkodik, biztos, hogy a házon belül van-e, vagy volt-e ott valaha is, és ha igen, mikor tették ki, vagy mikor tolták arrébb a ház falait. A szellemi javak gátlástalan lenyúlását már rég meg kellett szokni, de hogy dologi kár is érje az embert, az számomra új. Többeknek sem a szellemi, sem a dologi magántulajdon nem szent.

Az adott cikk esetében – mint ahogy el is ismerem – hibáztam, ezért bocsánatot kellett kérnem. Ugyanakkor rá is hibáztam valamire: a József Attila- és Radnóti-dokumentumok „eltűnéséről” szóló, és elég nagy publicitást kapott jegyzetem, bár téves úton járt, mégis eredményt hozott: előkerültek a kérdéses egyetemi anyakönyvek. Nem ott, ahol úgy tudtuk, hogy vannak, és nem ott, ahol mondták, hogy lenniük kell, hanem egy harmadik helyen, ahol nem is sejtettük. De ez „lényegtelen”, a lényeg az, hogy megvannak.

Milyen irodalomtörténeti szenzációra bukkantál, amit sejtelmesen előre beharangozhatsz ebben az interjúban?

Ha minden igaz, nemsokára kezemben lesz egy ismeretlen Szép Ernő-prózakötet kézirata, melynek kiadását az író még előkészítette, de már nem jelent, nem jelenhetett meg, elmosta a történelem. Aztán biztos akad majd más is. Elég sok alapkutatást végzek, szerzői bibliográfiákat állítok össze, olyanokét, akikkel szinte még senki sem foglalkozott szakmailag, próbálok utánajárni a hagyatékoknak. Most elég sokat foglalkozom Lovass Gyulával, a tragikusan fiatalon meghalt író-kritikussal. Születésének centenáriuma van idén.

Egy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó iskolában tanítasz félállásban. Miért éppen itt, milyen tapasztalataid vannak ezek a téren?

A miért éppen itt kérdésre könnyű a válasz: itt sikerült (fél)állást kapnom. Az egyetemtől augusztus végén kaptam meg a kilépőpapírokat, ilyenkor azonban már viszonylag nehéz tanári állást találni. Beadtam több helyre az önéletrajzomat – adatrögzítőtől kezdve a talányos nevű projektmenedzserig –, hónapokig regisztrált munkanélküli is voltam (és az adott helyzetben ez is eredmény volt, aki már átélte, tudja), november elején kezdhettem itt. Ez egy uniós támogatásból működő népi tanoda, teljesen más feladatokkal, teljesen más emberanyaggal. Sok tekintetben lényegesen emberségesebb és emberibb, mint az egyetem, ugyanakkor szakmailag nem itt teljesedik ki az ember.

Mi volt az oka az egyetemről való „kilépésnek”?

Lejárt a szerződésem, és mással kötöttek helyettem. Olyan ez, mint a Móricz-ösztöndíj, többet nem lesz rá esélyem. Ez a vonat elment. De persze nem én vagyok az egyedüli utas.

 

Boldog Zoltán

Kommentek elrejtése, megjelenítése