Ugrás a tartalomra

Sziránók Möbius-szalagon

Ha lenne magyar South Park, az egyik szereplőjét minden bizonnyal Sziránónak hívnák. Nyerges Gábor Ádám első kisregénye (meglátásom szerint novellafüzére) sokban hasonlít az amerikai rajzfilmsorozathoz: zömében túlkorosnak tűnő általános iskolásokat vonultat fel egy oktatási intézményben, ahol minden megtörténik velük, aminek ilyenkor meg kell történnie: csínyek, egymást szekáló, verekedő fiúk, nyavalygós-hisztizős lányok, idegbeteg tanárok, meg persze sztereotip szülők.

A történeteket egy cinikus, magán és társain intellektuálisan élcelődő karakter egyes szám harmadik személyű elbeszéléséből ismerjük meg. Róla szól a könyv, ő Sziránó, „akiről már akkoriban mindenki tudta, ki tudat alatt, ki fölött, hogy egyszer novellák főhőse lesz. Talán Esti Kornél óta nem járt semmilyen magyar oktatási intézménybe olyan regényes alak mint ő.” (58.) A hős nemcsak azért irodalmi alkat, mert gúnynevét „arról az orros fasziról” kapta, hanem verseket ír és olvas, magasan fejlett retorikai készséggel bír, s irodalmi pályára készül. Minden ízében humanista jellem, mondhatni „reneszánsz gazember”, bölcsész, aki merő undorral figyeli az emberiséget és magát, hogy gúny tárgyává tegye, szöveggé alakítsa. Megfigyelői, „olvasói” beállítottsága arra is képessé teszi, hogy minden vitás helyzetben maximálisan helytálljon: visszaszól tanárainak és diáktársainak is. Kissé úgy érezhetjük, hogy saját távolságtartására és önelemzésére túlságosan is büszke elbeszélővel van dolgunk. Ez a fajta elbeszélői attitűd Nyerges Gábor Ádám verseire is jellemző.

Éppen ezért kiált a szöveg, hogy bulvárolvasóként az egyes szám harmadik személyű elbeszélőt mégis Nyergessel azonosítsuk. Tudja ezt a szerző is, és egy ügyes csellel, egyébként az egész könyv legérdekesebb elemével, bevédi magát. A novelláskötet utolsó harmadában az író színre viszi a szerzőt. (A záró fejezetben pedig egyértelművé teszi a megoldás ottliki mivoltát: „mi vagy te, Medve Gábor” (231.).)Remek eszköz: elmegy a kedvünk a könyv „valóságtartalmát” firtatni. Ezt erősíti a függelékben közreadott, Parti Nagy Lajos írói alakjait (Sárbogárdi Jolánt és társait) idéző helyreigazító levél, melyben az egykori fiktív osztálytárs és egyben Lónyai-Molnár Réka olvasó kikéri magának az egész könyvet, ahogy van, mert mint fogalmaz: a valóságban nem így történtek meg a dolgok.

Az egy karakterre épülő történetek magukban hordozzák a veszélyt, hogy unalmassá válnak. Ezt Sziránó sem kerülheti el. A könyv kétharmadánál teljesen ellaposodik, hiába a gimis, egyetemista epizódok, érdemben nem tesznek hozzá a főszereplő jelleméhez. A történet érdektelenné és kicsit kínossá is válik. Nem tesz jót neki, hogy az elbeszélő a szereplőkben ugyanazokat a dolgokat ragadja meg hatévesen (magány, fanyar humor stb.), mint huszonévesen. 

Később jövünk csak rá, hogy ez is a szerzői önvédelem része: valójában nem is egy Sziránóval van dolgunk. Mint megtudjuk, ő afféle embertípus, aki szétszóródik a nagy magyar valóságban, hol egyetemista fiúként, hol szerelmes kiskamaszként, hol pedig általános iskolás gyerekként tűnik fel. Sziránó karaktere úgy működik a könyvben, mint egy Möbius-szalag: ahogy olvassuk a történeteket, minden idősíkon megjelenik egy-egy Sziránó, aki bár sokban hasonlít a többiekre, mégsem ugyanaz, az élete ugyanakkor pont olyan viszonyok között folyik tovább, mint az előzőeké.

Escher: Végtelen szalag, litográfia (1956) Forrás: www.jgytf.u-szeged.hu

 „Senkinek se lehet kétsége, hogy mindenkor és mindenhol áll ilyenkor egy én és egy Sziránó a tanári előtt értetlenül sutyorgó diákok közt valahol” – olvashatjuk az elbeszélőtől, aki éppen kihallgatja a tanáriban kifakadó iskolaigazgató ordibálását. Az igazgató úr azon akadt ki, hogy egyik volt tanítványuk („a szerző”, aki éppúgy lehet egy sokadik Sziránó is), az iskolás éveiről adott közzé könyvet (mint az, amelyet a kezünkben tartunk). Abban pedig megcsúfolja a valóságot és gyalázza a tanári kart.

A tejföltintás hattyúdal című fejezetben már úgy érezzük, végre lelepleződik a „hős”, és Sziránót valójában Berger Ákosnak hívják. De mégsem, mert kiderül: nem ő az utolsó és egyetlen Sziránó a világon. A Felültetettek Klubja című szakaszban szintén mintha csupa Sziránó várakozna az iskola előtt randipartnerére. Sőt egy helyütt azt olvashatjuk, hogy „Sziránó és Sziránó már jó ideje összenőttek”. Ez a fajta megosztottság és a folyamatos időbéli ugrálás (a szövegek nem kronologikusan követik egymást) egy kicsit a Vissza a jövőbe című film hangulatát juttatja eszünkbe. Egyébként „Sziránó feltalálta az időutazást” is, melynek lényege: „most arra gondolok, ahogy a jövőben visszagondolok arra, ahogy most a jövőre gondoltam. Ez akkora már emlék lesz.”

Ezek a fontos és érdekes játékok sem képesek azonban elfedni a könyv gyengeségeit. A történetekben megszólaló gyerekek dialógusai nem hitelesek. Sokszor összekeverednek a hangok: hatéves gyerekek szájából hallunk kamaszokra jellemző mondatszerkezeteket. Például az alsó tagozatosoknak nincsenek olyan szexuális ingereik (csak a South Parkban), mint amilyenekkel a szerző felruházza őket: „Ez a minden frigidek legfrigidebbike nő életében először és talán utoljára nedvesedett ” (kiem. az eredetiben, 86.) Más helyen a következőket olvashatjuk: „szidni az anyját, a testvéreit, csúfolni vele, hogy állat, hogy buzi (buziállat stb.), hogy nemi beteg, hogy bizonyára mosdatlan és merevedési zavara van” (kiem. tőlem – Braun B., 36.). A megszólalók emiatt veszítenek hitelességükből, így paródia-jellegükből is.

Sajnos nem igazolódik be az az állítás sem, miszerint Sziránó „Karinthy Frigyes első számú földi helytartója”, hiszen, lássuk be, a kis „önmarcangoló” nem sokszor tud megnevettetni minket „humorával”. Sutkái többnyire borzasztó izzadságszagúak: „fél szav is megért egy”; „f...hahaha...f...fasztyű” vagy a tanárok és diáktársak gúnyneveit idézve „Sonka Elemérné Mangalica Ilona”  illetve „Hakanázy Vera”, Verát (vagy ahogy Sziránóék hívták: Hakapeszi Makit”.

A kötet egyik kiemelkedő írása A Halálnak Nagy Albuma,  a 201. oldalon közölt elmélkedés a halálról. Bár Sziránó szájából hangzik el, gyönge metaforikája ellenére is kiforrottabb, mélyebb, mint a többi szakasz, szinte a jobb Esterházy-sorokat juttatja eszünkbe. Nem véletlen ez a helyénvaló, romantikus emelkedettség. Ebben a szakaszban Sziránó – vagy az egyik, vagy az összes, vagy a szerző, vagy akárki – mégiscsak megöli magát.

Nyerges Gábor Ádám prózai debütálása tehát nem elsöprő, de a Sziránó-színfóna (igen, í-vel és n-nel) vontatottsága ellenére is olvasható könyv. Túlzásnak nevezhető viszont Darvasi Ferenc megállapítása, amely a fülszövegen egyenesen „generációs regénynek” titulálja a művet. Igaz, sok benne az utalás a 90-es évek végi, kétezres évek eleji popkultúrára, számítógépes játékokra, a kártyacserélgetés rituáléjára, az esemesezés mámorára, mégsem ezek kovácsolnak eggyé egy nemzedéket. Sziránóból meg mindenhol csak egy van.

 

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó. Fiatal Írók Szövetsége, 2013.

 

Braun Barna

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.