Tisztelgési Kalandok Hazafi Verai János emlékezete előtt – Fodor Ákos versei
FODOR ÁKOS
E. L. M. E.*
Hazafi Verai János (Vevera J., 1846–1905) mindünk szégyellt, hasznos rokona: kompromittál és könnyű fölényérzethez juttat. – Cigányútra ment postás; versfaragó és versárus. Gátlástalan, gyerekes dilettáns. Arányérzéke nincs, minden-tudatlan. Nagyszájú, kuszaeszű, kínlódó, kötekedő paranoiás. Önérzetes koldus. Meztelen indulatból, munka nélkül ír. Egy kiskorszak egyetlen markáns szószólója, lévén legalább valamilyen: figurájával és szövegeivel a hiányzó költő helyét tölti be akkoriban – nem is sikertelenül. Azon jelenségek aprajából való, melyeket se lenyelni, se kiköhögni nem lehet. Kicsiségében és leplezetlenségében még szeretetre is méltó. Képzelt szobra hadonászó kezébe adom ezt a kis csokornyi nemzetiszínű művirágot.
*azaz: az Egyik Leg-Magyarabb Ember
„Nem vagyunk mi gyáva barmok!
Dőljön rád az Iparcsarnok!”
OMÁZSOK
magyarán:
TISZTELGÉSI KALANDOK
néhai
HAZAFI VERAI JÁNOS
a
HAZA VÁNDOR LANTOSA
örök-zöld
EMLÉKEZETE ELŐTT
Azon Alkalomból
hogy a Lantos épp ez évben volna százhatvanhét esztendős, ha annak idejében el nem ragadja őt a Goromba Halál – melyet is evégből sem mulaszthatunk el megróni
2013-ban!
ROVOM:
Nem adtál ennem,
gúnyoltál engem
fennen,
te Baromállat!
Evégből utállak.
Hozom e versbe
közfigyelembe!
JEGYZEM:
Hej, be szánlak, Árva-Leány!
Haj, hogy sorom ilyen silány:
néked mit sem adhatok…
hát te adj kis ennem-valót!
Hírem-nevem fennen ragyog,
de a hasam lennen korog!
KÖLTÉSZETI MEGTORLÁS
Mer hív vagyok hozzád, Hazám,csepül amaz Gaz Pimasz ám!
Védj meg engem már gúnyjától!
Majd kifogyok már gúnyámból:
Dicsőséget, Malac Sültet
nekem adj, hogy eltelhessek!
Neki meg, hogy belébotlasz,
mondd, hogy nem jár más, csak Ló-…!
KURTÁBB POÉTIKAI-ALAP-VETÉS
Csüggedhetetlen
– bár hogy dühköd a Lágy-agyu ellen! –
jegyzem
sok-sok Honfi Szép Versem,
hogy el ne felejtsem!
SZIV-ÉRZETI MAGASZTALÁS!
Volt akkor Julius (most meg van November),
midőn megláttalak, Igaz Magyar Ember!
Megkönnyezted sok szép Nemzeti Versemet,
nagyon is becsültél, egyedül engemet:
szél-rózsa-tő-lelkü versellők egy Falat
Kenyered se kapták! mind az nekem maradt!
Ezen Magyar Embert az isten segitse!
Veszem be addig is legszebbik versembe.
SZIV-BÉLI SÉRELEMBŐL
ROVOM:
Nem vagyok én fülemüle!
Mit képzelsz, te Mulya Hülye?!
Éljen a magyar!
MÉLTÁNYLÓLAG
JEGYZEM:
Az volt csak erénytől ékes
hölgy: Postai Illetékes!
Derék lábán végig trappolt
napi-több Kilóméter port!
Engem Jól tartani Szépen
mégis egyszer ráért éppen!
Nagy dolog és nem semmiség!
Honfi-Szíves Személyiség!
VÉSZ SEJTÉS
(sajna! törmelék*)
Vizsgáltatom át magamat.
Lehet bennem daganat…
*JEGYZEM: Nem lehet ezt tovább-írni!
Lehet ezen csak ríni!
ÚJ KÖLTÉSZETI MEGTORLÁS!
Társaskocsiztam vón – mér ne?!
A Foggantyút épp elérve:
neki-lódult, olyant rándult,
a lelkem is belerándult!
Kéküljön pofádon a bőr,
ripők Társaskocsi-Chauffeur!
NAGY POÉTIKAI-ALAP-VETÉS
Nem tenyésztek állatot,
sem viszont gyereket!
Terhes egy állapot!
Sőt unom!
Tőlem Örökbecseket
követel Tüzesen Szeretett
Honom!
Mind-aki nem érti ezt meg:
nagy Vér-Barom!
„Felülfizetéseket el nem fogadok.
Attól mindig óvakodok!”
