Majorana képtára – Böszörményi Zoltán versei

Líra, Költészet
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN
MAJORANA KÉPTÁRA
versek
 
 
 
MAJORANA LELTÁRA
 
„Kész a leltár.” Semmi többet. Falfehéren.
Krupié az örök télben. Tét a téten.
Két tücsök hegedül.
 
A konyhában üres az üst. Kozmaszagú.
Könyv, pia, üresjárat, kék útilapu.
Sáros városkapu.
 
Jól vasalt az ingem. Ha kell, odaadom.
Kételyed, ha támad, még ma elaltatom.
Kincs vagy. Minden. Semmi.
 
 
 
 
MAJORANA KÉPTÁRA
 
Ma már semmire sem futja, pedig
tegnap még mindenre futotta,
nem tudom, hogyan jutottunk idáig,
sorsunkat az Isten milyen kővel súrolta.
Elfecsérelt teleknek kabátja
takarja a sebesült bakákat,
annyi a fejfa, mint az akácfa.
Nem őriz meg, az emlék cafatban,
hiába nézem az időt zavartan.
Krónikát sem ír már senki,
háború fal fel mindenkit.
Üres az elme, üres a pénztár,
látnok ül a parton, zajos a képtár.
A város roston sült flekken,
parázslik, a szélben nagyot nyekken.
Felhúzom a vekkert, időben csengessen,
múltam bozótjából sötét madár hessen.
Nem érzem jól magam ebben a versben,
elherdált remények nőnek szívemben. 
 
 
 
 
MAJORANA LAKATJA
 
Csodák között élek,
őrzöm a varázslatot,
a remete lélek
tesz szívemre lakatot.
 
Az idő  most sem fáj,
alagutat betűzök,
csavarodik őszi táj,
kóbor szeleket űzök.
 
Idebent, érzem már,
kerekedik a világ,
a csalódás meg-meg áll,
ijedtében rám kiált.
 
 
 
 
MAJORANA EGYEDÜL
 
Nincs idebent, sem odakint,
sem jó játék, sem borzadály,
az univerzum rám tekint,
előttem ezer akadály.
 
Viszem mások illó terhét,
a falon Isten zokog át,
a fájdalom itt nem henyél,      
hálás leszek, ha rám találsz.
 
 
 
 
MAJORANA KIREPÜL
 
Karodba nem veszel, karod lombja alatt a fák
zavartan ülnek, nem sírogatnak, kéjesen némák.
Kezdődhet a hét, hetet havazva, a versben is
erősen havazna, nyelvem alatt keserű íz.
A kor műhelyében csizmák, félcipők, saruk,
díszes szívekben, szívedben az öröm savanyúbb.
Kihajolok a figyelmem tágra nyílt ablakán,
sehol sem látlak, nem állsz ott, a tér alkonyán.
A gyertya lángja még ellobog, s vele az azután
múlnak hetek, hónapok, már sehol egy délután.
Bozon-fészekben a madarak, egyik kirepül,
a másik marad, éhes csőrével neked lendül.
A perzsaszőnyegen is ragadozó madarak,
rajta néhány sérült ólomkatona, fadarab.
 
Karodba elfér a kisfiú, aki voltam, és a ház,
hol nem bolygatott testet ölő haramia-láz.
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése