Ugrás a tartalomra

Lackfi János: Milyenek még a magyarok? (részletek)

Milyenek MÉG a magyarok? A nagysikerű (16. 000 példányban elkelt) első kötet (Milyenek a magyarok?) után most kiderül, hogyan mondják meg a magyarok a tutit, akkor is, ha senki sem kíváncsi rá, hogyan utaznak a villamos ütközőjén halált megvető bátorsággal, hogyan beszélnek tündibündi nyelven, élnek-e köztük aranyemberek, miért énekelnek megcsonkított boci-bocikról gyermekeiknek, miért szerények, mint az ibolya, és valóban illatoznak-e sötétben. Megtudhatjuk, tudnak-e úszni a betonban, miért mindig csak a vesztes csatákat ünneplik, miért vannak kiélezve az anyósukra, miért nem vandálkodnak (csak titokban), miért nem babonásak (csak titokban), miért nézi itt kilenc ember, míg egy a gödröt ássa, s hogy miért kedvenc történelmi társasjátékuk a „mi lett volna, ha”?

 

FÜLED BOKÁIG

 

            A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar.

            Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül.

            Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összebütykölve az összes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik a többiek!

            Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes „b” betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír.

            Abból, hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni.

            Abból, hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt.

            Abból, hogy hisz a szent Levesben, melyet az étkezés elején szolgálnak fel, a szent Savanyúságban, melyet a húsételhez szervíroznak, és a sajtról legfeljebb melegszendvics jut eszébe, semmiképp sem egy sajttál.

            Abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik.

            Abból, hogy ajtóhoz érve előreengedi a hölgyeket, de bevág eléjük, ha kocsmába lép, hogy vadnyugati lovagiasságból saját testével fogja fel a repülő késeket.

            Abból, hogy le és felsegíti a hölgyek kabátját akkor is, ha azok nem akarják.

            Abból, hogy kötelességszerűen megjegyzi, magyar ember evés közben nem beszél. Mondja mindezt teli szájjal.

            Abból, hogy mások egészségére kívánja a tüsszentést, pedig egy dán inkább bocsánatot kér miatta.

            Abból, hogy nem tűri a böfögést, pedig a mongoloknál ez a háziak főztjének kötelező dicsérete.

            Abból, hogy nyilvánosan orrot fúj, pedig ez Japánban súlyos illetlenség.

            Abból, hogy rászól arra, aki szívja az orrát, vagy szemrehányóan zsebkendőt nyújt neki, és nem tűri az étellel való szörcsögést sem, pedig ezek Japánban vagy Kínában természetes dolgok.

            Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.

            Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi.

            Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig a világért nem tetetne bele, mert az flancolás.

            Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!

            Abból, hogy gyerekként ki kell állnia az esőre, mert attól nagyra nő, répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.

            Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.

            Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is fog.

 

SZADISTA BÖLCSŐDALOK

           

            A magyar ember olvasott egy anekdotát, mely szerint az Amerikába szakadt magyar család kisgyermekét az óvó néni pszichológushoz akarja küldeni, ugyanis ijesztően agresszív fantáziálás jellemzi a kicsit. Égő csigát, vak madarat és megcsonkított tehenet rajzol például. A magyar anyuka elmagyarázza (elangolozza), hogy a magyar kissrác csupa kedves magyar gyerekdalt illusztrált, és rajzaiban nincs semmi, de semmi rossz: „csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… csip-csip, csóka, vak varjúcska… boci-boci, tarka, se füle, se farka…”. Mikor az amerikai hölgy érdeklődik, nincs-e a repertoárban valami optimistább dalocska, az anyuka lelkesen fordítani kezdi neki a „süss fel napot”, majd elkámpicsorodik, amikor eszébe jut a folytatás: „kertek alatt a ludaink megfagynak”.

            A véres lábú gólyára vagy a sós kútba tett katicára ki se tértünk. Igaz, hogy előbbit legalább elsősegélyben részesíti a török megszállás ellen állatorvosi gesztussal tüntető magyar gyerek. Vajon ez lenne a kulcsmotívum? Egy sokat tűrt nép már zsenge kortól trenírozza sarjait a szenvedésre? Persze ha körbepislantunk más népek háza táján, bőven találunk brutális Grimm-meséket gyereket sütögető boszorkánnyal, lányzabáló sárkányokkal. Nem beszélve Max és Moritz abszurd kalandjairól: ők a rossz gyerekek, akiket válogatottan kegyetlen halálnemekkel büntet az igazságos világ. Angol gyerekdalban is találunk olyan hollót, amely ráijeszt lovagló szülőre és gyermekére, minek következtében „lába-kezét töri ló-papa-lány”. Egy különösen édes francia nótácska pedig arra buzdít, hogy aki éhes, falja fel a fél kezét, ünnepnapon pedig egye meg a fejét. Lehet, hogy magyar földön bővebben terem az efféle gyerekhorror, de a magyar ember erről nem készített statisztikákat.

            Egy bizonyos azonban: a magyarok nem ismerik őseik jelbeszédét, így sokszor sejtelmük sincs róla, milyen „korosztályos” mondókákat énekeltetnek az ártatlan csöppségekkel. A „nyitva van az aranykapu” vagy a „kerekecske-dombocska” alig leplezett erotikája már-már közmondásos… A magyar ember egyik népzenész barátja azonban hitte is meg nem is, amikor az egyetemi néprajz-kurzus oktatója felfedte előtte a nevezetes „boci-boci” titkát. Ez a dalocska ugyanis nem igazi borjúról szól, hanem afféle rejtjeles és kétes szerelmi oktatás, melyben az idősebb férfi feltárja az ősi bölcsességet a suhancok nagyobb okulására. A „boci” itt a leányokat jelképezi, akikkel nincs értelme kezdeni („se füle, se farka”), ehelyett oda célszerű menni gyakni (pardon, lakni), ahol szoptatós menyecske van (tejet kapni), hiszen az anyatejes időszakban létezik egyfajta természetes, hormonális fogamzásgátlás, mint azt tudjuk. Barátunk hitte is meg nem is a dolgot, ám mikor népdalgyűjtésen járt, gondolta, teszteli tudását a két nénikén. Játszani kezdte nagy dévajul a „boci-bocit”, mire az asszonyságok irulva-pirulva, vihogva szabadkoztak: „áj, fiatalámber, miket jáccik itten, nám szégyánli, öregasszonok vagyunk mi mán”. Ettől persze még hihetjük ártatlanul, hogy döglött békák kuruttyolnak, katicák repdesnek és lepkék libegnek dalainkban. Bár azt a beregújfalui nadrághúzó mondókát nehéz mire vélni, mely szerint „digi-dugi, macska töki, harapd ki az András tökit”. A nép alighanem kevésbé lehetett szégyenlős, mint a mai magyar óvó nénik és dadusok.

 

Lackfi János: Milyenek MÉG a magyarok? Ínyenceknek. Helikon, 2013.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.