Ugrás a tartalomra

Simin Behbahani versei Szőcs Géza fordításában

Írok és áthúzom

1.

Írom és folyvást újraírom,
írom, áthúzom, azt remélve
hogy hátha mégis megtalálom:
fejemben kavarog egy álom,
hínáros, zűrös, kusza kép
de hátha meglelem ekképp,
a képeket, a képzetet
az igét, amely elveszett
mielőtt megtaláltam volna:
remélem, hátha szóra bírom.
Írom és folyvást újraírom.

Fejemben gyötrő gombolyag van,
gubancos, kibogozhatatlan,
Elmémben arcod kifakult.
Körmöm elefánt-
körmöm elefántcsontja koponyámon
kopogtat, kutat, mindhiába,
fáradt szemhéjam összezárom
hogy lássam, mit őrzök még belőled,
mim maradt terólad,
                                      tetőled.
2.

Felhővé lettél a túlsó parton,
hogyan is tudnám megragadni,
hogy is lehetne megragadnom
alakod ebből a ködfelhőből?
Vajon szél susog fáradt hangon?
vagy lépteid járják a várost?
Mit feleljek én erre mármost?
Hogy adhatnék találó választ?
Töpreng az elme, aztán választ.
A tudatmélyi zűrzavarból
felhoz egy képet,
mint búvár a habból:
a hab boldog a mélység tetején,
lélegzik ott, de az nem vagyok én,
sem hab nem vagyok, sem vízmoraj,
a lélek mélye tengerár,
de én nem vagyok hullámtaraj,
sem lélegzet nem vagyok nemdebár.

3.

Emléked elszökik fejemből,
az elixír elfolyik kezemből.
Ruhád nincs már a ládafiában.
Hajtogatnám, de mostmár hiában.

4.

Szólítgatsz, mit szeretnék tőled.
Kérdezd így: mit szerettem volna.
Szívem azóta kiürült,
mielőtt szerethettem volna…

 

 

A szenvedő ige

 
Szálem, jó reggelt tinéktek,
           leány-osztály, baccse-há!
Ma a szenvedő igéket
            vesszük, ezeket tehát –
 
...nos, ki tudja, mit is értünk
             úgymond szenvedő igén?
 
Számban úgy függött a nyelvem
számból úgy beszélt a nyelvem
              mint a harang nyelve zeng.
Hangom mégis mily hamis volt!
              hamis hang volt, annyi szent.
Úgy csikorgott
              éppen úgy szólt,
                               olyan fals volt
mint az üvegen a kő.
Óra hosszat kelepeltem,
én voltam a nagymenő.
 
Magyaráztam, beleadtam
               apait és anyait
megvilágítva a nyelvnek
                         alanyait
                             s tárgyait.
 
S hogy önnön csodámat újraéljem,
felszólítottam Zsálét, hogy meséljen,
 
Zsále! halljuk, mit értettél?!
Figyeltük mind a lány szavát.
De Zsále hallgatott.
                              Nahát.
Megnőtt a csönd legott.
 
Hol voltál, Zsále,
hová merült el két szemed világa?
 
A lányok nevettek rajta, én magam mennydörögtem
s e záporban ott állt Zsále
                           hajótörötten
zavarban, árván,
megbénulva és megnémulva.
 
Nem túl sok idő múlva
ki is fakadtam, gúnyosan:
Gyerekek, hall-e
                           vajon még minket Zsále?
Mire egy kislány: Nem, tanárnő,
Zsále most a Bálám szamárnő
                            vagy hogyishívják...
 
Nevettek, zsivajogtak,
szememből tűz villámlott
Zsále hidegen, némán állt ott.
 
Tekintetének két szöge
behatolt ámuló szemembe
sötét sorsának titkait
állítva haragommal szembe,
 
beírva sötét önmagát
hullámzó-megnyíló eszembe.
 
És nézett és nézett s csak nézett a lányka
s beszélni kezdett végül
                            ő, vagy a szomorúsága.
Sóhajtott s aztán így szólt a kislány,
remegő hangon, könnyektől pislán:
 
„Az ige szenvedő alakja
kisleányoknak durva apja
aki miatt a szívemet
                           fájdalom s vér itatja
aki húgomat ököllel ütötte tegnap este
s anyánkat házunkból kiverte.
 
Kishúgom, ki még csecsemő
de nagyon kedves nekem ő
az éhségtől egész éjszaka
úgy sírt, szívem majd
                               megszakadt
s bátyánk lázasan szenvedett
napfelkeltéig jajgatott.
Kettejük miatt két szemem
                           vérbe és könnybe lábadott.
 
Már nem is látok nagyon,
                           nem is bánom,
Mádar-am-rá degar
                           nemi-dánam,
Hol lehet anyám, nem tudom.”
 
Így szólt és sóhajtva, sírástól csukladozva
nem volt már szava több panaszra.
Arca, mint tulipán levele.
Ömlött a könnye lefele.
Néztem, hogy bőrét hogy mossa le.
 
S kettőnk panasza egybefolyt.
„Az, amit mondtam, hiba volt
 
A leckét ma te adtad föl nekünk,
beszélj, hogy bölcsebbek legyünk,
leckénk: bánatod története.
 
To begu! Man cserá szokhan goftam!
Te beszélj! Én miért is magyaráztam?”
 
A szenvedő ige:
az annak az apának
                               a tette,
a szenvedő ige: az a tűz
amely a védtelen anyát
                              megsemmisítette,
az: az a tűz, melyben ott hamvad el
az anya lelke, sorsa, léte, teste.

 

 


Monica Hayes fotója

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.