Pokol mélyén valóság

Interjú

Könyveidet olvasva felvetődik a fikció és a valóság viszonyának kérdése. Dokumentarista mű-e új regényed, illetve hogyan viszonyulsz szerzőként a valósághoz?

Kezdetben vala – persze, nem világtörténeti távlatokban, hanem a szocreáliákban – a valóságirodalom, később jött a nagy rendszerváltás az irodalomban, amely a mi Vajdaságunkban legfőképp az Új Symposion nevéhez fűződik. Ott bontakozott ki az, ami később a mi újvidéki tanszékünkön is a posztmodern jelzőt/nevet kapja. A posztmodern jelenséggel én az amerikai Pynchon, Coover és Barthelme művein keresztül találkoztam, illetve a róluk szóló írásokban, és a saját szövegeimben – azoktól a boldog hetvenesektől fogva – inkább ebben az irányban haladtam, mintsem abban, amit a Sympón kívüli írók egy csoportja valóságirodalomnak nevezett, s majdnem kizárólag a valóság próbakövén tesztelhető tényekből gondolta megvalósíthatónak. Ebben a később posztmodernnek nevezett irodalmi vonulatban egyébként ott áll megkerülhetetlenül valaki, aki Danilo Kiš szerint alapvető két részre osztotta az irodalmat: Jorge Luis Borges. A saját maga előtti és utáni korszakra. Borges kétségtelenül az egyik legzseniálisabb figura a tények és áltények kavarásában, ami sosem volt idegen az irodalomtól, de eladdig senki sem csinálta ezt ily tudatos mesteri fokon. Tehát hasznos iskola volt ez, az elsajátított fogások ma sem idegenek tőlem, de a helyzet úgy hozta fokozatosan, hogy irodalmamban a tényelemek kerüljenek sokszor túlsúlyba. Mert például volt egy háború, ami túl markánsan szólt bele sokunk életébe, és elvett sokat a puszta játszadozás öröméből. Engem is lényeges hely- és életváltásra kényszerített, nem csoda hát, hogy ez is mint faktumok láncolata megjelenik a prózámban, némi pikareszk színezettel akár. Nem utolsósorban a valóság-összetevők elszaporodása pudingomban annak is köszönhető, hogy kényszerből egykor újságírást is vállaltam, és végül nem tagadtam meg az ott szerzett tapasztalatokat. Persze, legutóbbi két könyvem már erősen kérdésessé tette, hogy egyáltalában mennyire beszélhetünk fikciós műről az ő esetükben. Szerintem még igen, bár lehet, hogy már célszerűbb az ellenkező oldalról közelíteni.

Balázs Attila (Forrás: veol.hu)

Az újságírás, amit említesz, a haditudósítói „kalandod”. Valóban kényszerből vállaltad, vagy azért volt benned egy adag kíváncsiság, tapasztalatszerzési vágy is?

Kényszerből vállalkoztam az újságírásra a nyolcvanas években, azután, hogy kirúgtak a többiekkel együtt az Új Symposion folyóirattól. Évekig nem volt munka, aztán lett az Újvidéki Rádiónál. Előzőleg némi sportújságírói tapasztalatokra tettem szert kamaszfejjel, de az puszta kíváncsiságból történt, emitt már a „muszáj-valamit” jelentkezett. Sokszor elmondtam könyveimben is, hogy akkor és amott többen úgy képzelték, kiélik magukat ezen az avantgárd, nagyképű piperkőcön, elküldtek hát fontos kátyúzási témákról beszámolni, meg a tojás árának alakulásáról az újvidéki piacon. Gondoltam, összeszorítom a fogam, aztán csinálom. Egy idő múlva rájöttem, még élvezem is, ha ironikusan tudom kezelni a helyzetet. A kátyúkkal nem volt nagyon mit kezdeni, de a tojás bejött. Feladatomnak kezdtem tekinteni a tökéletes tojás fellelését a piacon. Ezzel együtt a rádiós piaci riportjaimban egyre több fiktív kakukktojás jelent meg, míg észre nem kezdtem venni, hogy a saját szépirodalmi írásaimban meg egyre több a valós tojás. Kezdtem szeretni ezt a játékot, és innentől kezdve a történeteim is inkább olyan tojás-alakúak lettek, mint kerekek. És még jobban kezdett érdekelni az az alkonyzóna, ahol a valóság és az azon túli megfoghatatlan régió találkozik. Az az igazi érdekes hely ma is számomra. Hogy onnan mik kelhetnek ki? Valamikor nagy élvezettel olvastam Truman Capote Hidegvérrel című regényét egy tömeggyilkosságról, láttam az utánajárás keserűségét és élvezetét benne, aztán ez is belejátszott a további írói alakulásomba.

Alkalmi haditudósítója azért lettem a magyarországi királyi tévé Panoráma című műsorának egyébként, mert egyszerűen a sors úgy hozta, és úgy döntöttem, vállalom. Ahhoz képest, hogy mekkora volt a tét jugó útlevéllel a horvát frontszakaszon mászkálni, bagópénzt fizettek, de úgy véltem, netán megéri. Főképp azért, mert volt egy olyan érzésem, túl korán jöttem el abból a háborúból, és meg szeretném nézni magamnak. Meg is néztem. Akkora rakás tragikus szerencsétlenséget, akkora rakás emberi szart nem láttam azelőtt, de nem is nagyon számítottam másra. Viszont gyorsan rájöttem, hogy a romok és a hullák között való bóklászás mégsem az én reszortom. Van, aki élvezi, én nem. Főleg amikor hullákra kell ráközelíteni a „verifikáció” kedvéért, ha megjelenik a műsorban végül, ha nem. Az ilyen típusú behatolás az intimitásba engem taszít. Abbahagytam. Pedig akkor lehet, hogy találkozhattam volna legutóbbi könyvem hősével, Eduardo Flores ezredessel a horvát oldalon. Akivel egyébként lőhettük volna egymást, ha anno Újvidékről bevonulok a jugó hadseregbe. Ez volt, mindenesetre nem bánom a „kalandot”. Miként az újságírást sem. Így jött, és belefér az ars poeticába. A fikciónak a doku felé való kiterjesztése. Ugyanis így kapnak kellő nehezéket bizonyos óriási, színes ballonok. Amelyek egyébként gyönyörűek tudnak lenni a maguk nemében.

Az Új Symposion utolsó irodalmi estje Újvidéken az Ifjúsági tribünön 1983. április 26-án. Az utolsó csoportkép. A felső sorban középen, bakanccsal a vállán: Balázs Attila (Forrás: Facebook)

A Pokol mélyén rózsakert esetében is végeztél kutatásokat, „helyszíneltél”?

Úgy, bizony, hogy ugyanakkor nem jártam Bolíviában. Pont ezért igyekeztem figyelni a fikció arányára. Viszont sok-sok emberrel beszéltem, és próbáltam viszonylag hűen tolmácsolni véleményüket, stílusukkal együtt. Birtokába jutottam például tárgyalási jegyzőkönyveknek, miként egy nagyon fontos boncolási jegyzőkönyvnek is, amelyet a Santa Cruz-i Las Américas szállóban lelőtt egyik áldozat, Magyarosi Árpád édesanyja bocsátott a rendelkezésemre. Ő hívta fel figyelmem egy-két tévedésemre, és annak a veszélyére, ha a műben túlságosan elharapózik a fikció. Szegény, még időben szólt – pár, a sajtóban megjelent részlet után. Hálás vagyok neki, még ha némely kritikában pont az jelenik is meg, hogy nem engedtem szabadjára túlságosan az amúgy szertelen képzeletemet. Aztán ez mekkora kár. Képzeletem olyan, amilyen, itt főképp abban merül ki, hogyan szólna bele a cselekmény alakulásába például Sigmund Freud, aki valamikor valósággal istenítette a kokaint, ami a szegénység sújtotta Bolívia szinte egyetlen aranyforrása manapság. Beleszól Sartre, aki egykor valós terroristákkal beszélt, mert érdekelte, mi motiválja őket. Beleszól Che Guevara, aki Latin-Amerikában anno világmegváltó forradalmat akart indítani, de belebukott. Pont az az immár nyugalmazott Gary Prado Salmon tábornok fogta el és végezte ki, akit Flores a halála előtt interjúvolt meg. Mármint a saját halála előtt, Eduardo, aki ugyancsak belebeszél a regénybe, mert ez mégiscsak az övé (is). Véleményét elmondja Heinrich Böll, aki régebben a terrorista-vadászás témájára írt maradandó művet sok maradandó műve mellett. Nem utolsósorban Jorge Luis Borges, aki megálmodta a világkönyvtárat (l. Bábeli könyvtár), egyébként a maga idejében publicisztikája révén híresebb volt a szűkebb pátriájában, mint páratlan szépirodalma révén. Borges nem érte meg álmának megvalósulását. Ma ezt internetnek hívjuk, és bár óriási katyvasz, maga a végtelen-rendezetlen világkönyvtár. Olvasóterem és kukkolda. Na, itt jártam legtöbbet, megpróbálván valamiféle rendet vágni a dolgokban. Egyelőre reménye nélkül annak, hogy ebben a detektívregényben megnevezzem a gyilkost. És szívesen díszítettem fel a világháló nyújtotta neofolklór-elemekkel, amelyek viszont egy másik figura, a világfalut egykor megálmodó filozófus, Marshall McLuhan után szabadon érkeztek bőven.  

Mit kezdesz, mit kezdhetsz ezzel a „fenenagy” szabadsággal a Pokol mélyén rózsakert című könyvedben? Valóban beszélhetünk szabadságról a McLuhan utáni korszakban? Ebben a Közép-Kelet-Európa és a Balkán határán lebegő, de sokszor a társadalmi-politikai „valóság” által földbe döngölő térben.

Utálom a spenótot, mert alaktalan, mint a szabadság! – így valahogy hangzott rég az egyik Új Symposion-számban megjelent plakát szürrealista-dadaista felkiáltása.  Ott lógott az ágyam felett. Akkor csak tetszett, ma már értem is. Mert, oh, fájdalmak fájdalma, a tökéletes szabadságra nézve a tojás sem az az ideális forma, mivel nem létezik ideális formája ennek az örökké vágyott ezoterikus dolognak, és a spenót csakugyan nehezen felel meg a maga földszinti slamposságában eme kényes, kifinomult ábránd légies „követelményének”. Tartalmára nézve sem. A spenót-tojással meg igazából, tényleg, csak a menü szabadsága, bár az is valami. Főleg, ha van hozzá vastagon tejföl! Na, de eklektikus, nyúl-cikkcakkos tréfát félre, legyen ez a példázat bármennyire tanulságos is, tény, hogy mi itt e planéta egykori szocialista-kommunista helytartóságaiban elég sokat frusztrálódtunk a szabadság kérdésében. Úgyhogy amikor hirtelen ránk szakadt, annak a színes bőrű embernek a kezdeti örömön túli bizonytalanságával, hovatovább kényelmetlenségével léptünk ki a további életbe, mint akinek azt mondták, ezen túl bármelyik padsorba leülhet, feltéve, ha ott van még hely. A választás kínja, és a dialektika melegágya. No de, mint láthatjuk, a hatalom máris határozott lépéseket tesz, hogy visszatérjünk a régi, megszokott, komfort biztonságérzetünkhöz. Régi fogódzópontjainkhoz. Ami az írott szöveget illeti ebből a szempontból, McLuhan Gutenberg-galaxisát, ott a politikai erő abszolút bevált, ősi módszerekkel rendelkezik változatlanul, nevezetesen az anyagi eszközök megvonásával, illetve azoknak a saját érdekeinek megfelelő átcsoportosításával – és akkor még nem is kell beszélni jó régi, büdös cenzúráról, bár már hallatszik a kiköszörült, újraolajozott ollók csattogása. Egyelőre főleg még a multiplikálódott pártérdekek mentén szabnak-kaszabolnak, de mi lesz akkor, ha a szabóműhely netán újra egyetlen boldog szövetkezetbe, központilag vezényelt dalárdába tömörül? Akkor jön megint a szabványos pantalló, és akinek a lába kilóg, azét lemetszik – természetesen a saját, jól felfogott érdekében. Szóval, a szabad kifutási terület a világháló lett, de máris láthatjuk, hogy az is kétségbeesett erőkkel igyekeztetik megrendszabályozni. Miként cselekedte azt a jó öreg döblingi hősünk és leghíresebb nemzeti bolondunk a Tiszával. Egyébként le a kalappal előtte. Kell a gát, vigyázni a buzgárokra. Jól kell szigetelni, ne legyen ott semmi szivárgás, semmi „vikiliksz”. Minden csak idő és technika kérdése. A folyó végül így „magától” tönkremegy.

A Pokol mélyén rózsakert, vagyis Eduardo Flores történetének megírása közben, a kutatásaid során mennyiben játszott szerepet az internet anonimitása?

Eduardo Flores történetének szélesebb értelemben vett megírásában nagymértékben az internet jelen, még létező szabadsága és az alanyok sokaságának névtelenül-maradhatósága segített, azzal együtt, hogy így el merték mondani, amit akartak. Kihasználva az arctalanság lehetőségét, viszont utat engedve legfantasztikusabb, néha betegesen burjánzó érzületeiknek. Mégis, ha ostobaság, ha nem, ha bármi, egy vélemény a sok közül minden egyes. Talált és megszervezett anyagban egyaránt. Nem is mindig következetes egy és ugyanazon hozzászóló figurán belül sem minden, de hát bingó! Maga a főhős is ilyen (volt). A kollektív emlékezet építette és építi tovább e Rózsa-homunculust, én csak félig szabad felhasználója lettem teljesen szabad elhatározásomból ennek a neo-építészeti virtuális terméknek a világ legtömegesebb pszichiátriája rendszeres látogatójaként. Visszatérve: Eduardo Flores ezredes figuráját és művét tehát részben saját maga malterozta fel – a valamiféle új, eklektikus kánont jelentő Wikipédiáig –, dandárjában azon túl az új média emeli tovább ezt az emlékművet – az internet újabb legendáriumában. Jómagam íróként követtem egy darabig ezeket a gyakorta egészen elképesztő fejleményeket, aztán – amikor egy latin-amerikai szappanopera lehetséges záróelemei is megjelentek benne, minden véren túl – úgy láttam, eljött az idő kilépni belőle. Mennyiségileg nem lett belőle József és testvérei. De lehet, nem hagyom abba. Még nem léptem ki a sztoriból. Ha még ő nem lépett ki belőlem.  

 A főszereplő a „valós életben” ambivalens érzelmeket keltő figura volt tehát. A fikció valóságba oltása egyfajta állásfoglalás részedről?

Nem hiszem, hogy ez mérvadó lenne ebben az esetben úgy, mint állásfoglalás. A fikció itt nem a főhőst és a történteket mintegy didaktikusan minősíteni igyekvő elem, inkább az „ügynek” szélesebb történelmi (régebbi áltények és tények), filozófiai, pszichológiai, irodalmi, művészeti hátteret és közeget teremteni igyekvő, a környezetével jobbik esetben szerencsésen szervülő dúsítóanyag. A képet mélységében és magasságában vastagító, jobb tartást kölcsönző matéria. Fiktív színezék, működő élesztőgomba ebben a mégiscsak irodalmi tésztában, melyben a képzelt dialógusok további kérdésfelvető lehetőségeket teremtenek. Ebben a valamiben, amelyben egyébként minden megválaszolt kérdés minimum további kettőt eredményez. Ugyanakkor a maguk módján is valamiféle drámai fokozás eszközei, isteni beavatkozás nélkül. Mert melyik isten is avatkozna ebbe bele Eduardo Flores három égi istene közül? Lehet, nem vagyok eléggé jártas a zsidó-keresztény-muszlim szentháromság kérdésében.    

A radikális felfogás szerint semmi sem korlátozhatja, mit engedhet meg magának valaki a művészet szabadsága nevében.

Érdekes, de fejtegetéseimet végül is meghaladó téma ez. Mert a Pokol mélyén rózsakert többféle határsértést elkövető jelleme és jellege ellenére nem az a mű, amely a benne virtuálisan és faktuálisan rabláncra fűzött hősök-ellenhősök felett a korlátlan alkotói szabadság lehetőségét mintázná. Itt eléggé erősen köt a téma. Meg a társulni igyekvő arányérzék. Ahol éppen az a szándék, hogy ezt az egyensúlyt végletesen megbontsuk, nem ez a művem. Másikról kellene beszélni, a kezdetekről. Az volt a regény címe: Cuniculus. Azóta harminc és valahány kénköves év szellentődött el. Pokoli, nem? Az ember végül klasszikus. Ha nem is egészében. (Ó, sosem…) Marad a kérdés végül, rajtam túl és mellettem: hősöm, a rózsakert őrültje, Eduardo Flores ezredes, akinek már nincs, aki írjon (?), vajon mely képzeletbeli vagy valós szabadság korlátait feszegette? Ha ezt egyszer írom még tovább, akkor már csak azt szeretném, hogy belemásszak abba a rohadt fejébe. Se Freud, se kokain nem kell hozzá. Legkevésbé Sartre.     

Sirbik Attila

Kommentek elrejtése, megjelenítése