Kortárstalanodás – Tárca a szóbeli magyar érettségiről
Meg akarja buktatni? Gondolja át, kollegina! Ez amúgy is egy lehetetlen tétel. A posztmodern úgyis elmúlik. Még én sem tudom, mi az, nemhogy ez a szerencsétlen gyerek, akinek még Petőfitől is remeg a lába. Nem is igazi tételek ezek a huszonegyedik századiak, hisz még élnek a szerzők, és csak úgy vizsgázgatunk a műveikből. Az életmű a halállal kezdődik. Kitalálják, hogy kortársak, de még az irodalomkönyvekben sincsenek benne. A nagyok, a klasszikusok, az meg smafu? Csak ez az Esterházy, aki folyton lop, meg a többi, aki épp annyira érthetetlen!
Érettségi elnökkel nem vitatkozunk, még akkor sem, ha olyanokat mond, mint a fenti sorok, melyeket a kolléga nem kevés iróniával ecsetel. Az ember attól még sokat érhet, ha nem tudja mi az a posztmodern, talán jobb neki a nélkül, a linearitás és a történetközpontúság bölcsejében andalogni. Talán el is alszik a nagy ringatózásban, megreked Móricznál, Krúdyt természetesen átugorva, és Ottlikig már el se jut. A kortársakról nem is beszélve, hiszen mit akarnak ezek a mai dilettánsok, akiket még a vonat sem gázol halálra kétes körülmények között! Mert a költészet az elnök szerint József Attilánál ér véget, és az ünnepségeken néha átlóg Váci Mihályba. De ami tétel, az tétel, és valóban kötelező a húszból az egy kortárs, a fene vinné el!
Ez az elnök meg eléggé klasszikus, nem törődik a posztmodernnel, a kompetenciával, a készségekkel és képességekkel, a megváltozott követelményrendszerrel, az elmúlt másfél évtizeddel, amikor szinte mindent frissítettek a magyar nyelv és irodalom oktatásában. Ezen a téren az oktatási guruk nem újítottak, és jóhiszeműen küldik a nyugdíjas kollégákat felügyelni olyan elvárások felett, amelyekről fogalmuk sincs. A ráérős tanárnők és tanár urak pedig általában nem a Windows, hogy automatikusan frissüljenek. Végighallgatják ők a felkészítő képzéseket, leteszik a vizsgát, tudomásul veszik, hogy változott a világ, de mégiscsak Petőfi az etalon. Mégiscsak az alapfogalmak, a kanonikus következtetések, a nagy fordulatok az életrajzi háttérben, hogy milyen szerelem és milyen nyavalyák.
Az még a jobbik eset, ha valaki csak dörmög az orra alatt, és megjegyzéseket tesz a kortárs és ezen belül a posztmodern irodalomra. Ha viszont az elnök bátorságot érez, hogy az összes adrenalinnal átitatott kreativitást a múlt szellemében visszaalázza a gyerekbe (belekérdez, számonkér, átveszi a kérdező szerepet), ott már a tanár is feladja elveit, nevezetesen, hogy érettségi elnökkel nem vitatkozunk. Mert legyen benne tekintélytisztelet (ha már bennem nincs), akkor is kiáll vagy a gyerek mellett, vagy a gyerek bukása mellett, ami sajnos jelen esetben saját maga, vagy a kortárs kultúráért, vagy a posztmodernért. De legfőképpen kiáll az élő irodalomért, hogy ne kelljen alábecsült józsefattilák sorsára jutniuk a ma is hasonló energiákkal alkotóknak, akikkel majd későbbi elnökök példálóznak haláluk után néhány évtizeddel. És ilyenkor bármennyire is a radikális megoldások ellen vagyok, azt hiszem, jó lenne néhány érettségi elnököt megbuktatni.
