„Meg kellene nyerni olyanokat, akik egyáltalán nem olvasnak”

INTERJÚ

Balázs Imre József költővel, kritikussal, a Korunk főszerkesztőjével beszélgettünk román és magyar kortárs irodalmi kapcsolatokról, generációváltásról, fizetett netes tartalmakról, párizsi útjáról és új irodalomtörténeti könyvéről. 

„Meg kellene nyerni olyanokat,

akik egyáltalán nem olvasnak”

Az 1968 óta működő Echinox, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem irodalmi-kulturális folyóirata 2012 tavaszán jelentette meg a Kétnyelvű irodalmi antológia című különszámát, amelyben hét magyar alkotó szövege magyar és román fordításban olvasható. A lapszám bevezető írásában azt mondod: az életkori sajátosság, emlékek, szövegemlékek kötik össze a szerzőket. Ők a „másfajta nyolcvanasok”. Kifejtenéd ezt bővebben, körvonalazódóban van egy új irodalmi generáció?

Az antológiában szereplő nevek (Jancsó Noémi, László Szabolcs, Váradi Nagy Pál, Láng Orsolya, Potozky László, Takács István és Vízi Tünde) kiválasztásánál az elsődleges szempont az volt, hogy még kötettel nem rendelkező szerzők kerüljenek bele. Körülbelül fél éve állt össze az anyag, sokuknak akkor még nem volt publikálva saját könyvük. Az Echinox szerkesztői, Serestély Zalán és Kulcsár Árpád válogatták össze a szövegeiket. Vannak köztük olyanok, mint Váradi Nagy Pál, Láng Orsolya vagy Potozky László, akik már régóta közölnek különböző folyóiratokban, és vannak olyanok, akiket a szerkesztők fedeztek fel, például Vízi Tündét, ő korábban nem jelentetett meg szépirodalmi szövegeket. Ehhez társult még Jancsó Noémi tragikusan lezárult életművének néhány darabja. 

Végigolvasva a szövegeket, hogy bevezetőt írjak hozzájuk, elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen ők az utolsók, akik még a nyolcvanas években születtek, és pályájuk elején állnak. Elkövetkezett annak a generációnak a színre lépése az irodalomban is, akiknek nem lehetnek saját emlékei a kommunista időszakról. Azt próbáltam megnézni, hogyan gondolkodnak erről a korszakról.

Rendhagyó dolog, hogy a fiatal román szerzők is el tudják olvasni a magyar alkotók írásait. Miként látod, hogyan viszonyulnak a románok a mai magyar irodalomhoz? Vannak közös vonások a magyar és a román kortársak műveiben?

Ez változó. De önmagában attól, hogy le van fordítva egy magyar író, a román olvasó biztos nem fog lecsapni a könyvre. Kell még valami, ami felkelti az érdeklődésüket. Bartis Attila vagy Dragomán György esetében, akiknek a román nyelvre fordított regényei sikeresek voltak, nyilván adott a közös élményanyag vagy a helyszín. Poétikailag talán lehet arról beszélni az Echinox-szám esetében, hogy igen közel állnak a szövegek ahhoz is, ami a kortárs román irodalomban megtalálható. A lapszámbemutató utáni beszélgetésből az derült ki, hogy tényleg felfigyeltek a magyar szerzők írásaira.

Balázs Imre József

2008 óta vagy a Korunk főszerkesztője, korábban pedig a vers- és kritikarovat felelőse voltál. Azt mondod egy korábbi interjúdban: luxustermékké válik a folyóirat, egyfajta státusszimbólum lesz idővel az irodalmi, kulturális lap vásárlása. Ezek a fiatalok internetes jelenlétben próbálnak gondolkodni, blogokat hoznak létre, ott igyekeznek érvényesülni. Talán ők is érzik a nyomtatott kiadványok luxusjellegét?

Meg kell találni a nyomtatott folyóiratnak azt a funkcióját, amelyet az internet nem tud megvalósítani. Nagyon sok dolgot a virtuális forma valóban jobban kivitelez, mint a print sajtótermék, de kevésbé képes a nyomtatott lap szépségét, profizmusát megteremteni. Azt az élményt, amit egy szép képzőművészeti album lapozgatása jelent, a netes termékekkel nem lehet fölülmúlni.

Ha egy fiatal írótársaság szeretne indulni, egy jól kigondolt Facebook-akcióval nagyobbat tud dobbantani, mintha egy nyomtatott folyóiratot akarna hosszú előkészületekkel létrehozni. Az előző évek magyarországi írócsoportjai ezt a részét használták ki a világhálónak. Együtt megmutatkozni, reflektálni jelenségekre műhelyformában, a felkerülő szövegekre gyorsan reagálni egy szűkebb csoporton belül kollegiálisan, de ugyanakkor kritikai meglátásokkal nagyon hasznos dolog, és sokat lehet fejlődni általa. Azt a teret, amelyet Kolozsváron a Bretter György Irodalmi Kör változó rendszerességgel, fénykorában heti alkalmakkal meg tudott valósítani, ma az interneten is meg lehet teremteni, és még a távolság sem akadály. A műhelylehetőségben, a térbeli korlátok legyőzésében, a gyorsaságban és az olcsóságban látom azt, amivel az internet az irodalom segítségére lehet.

Egyetemi oktató is vagy, modern magyar irodalmat, erdélyi irodalmat és az irodalmár szakma elméletét és gyakorlatát tanítod többek között. Amikor a diákjaidat arról kérdezed, milyen folyóiratokat szoktak olvasni, gyakran a Litera.hu-t említik a Látóval, a Helikonnal, a Székelyfölddel szemben. 

Amikor az érdekel, hogy mi történik Budapesten, Szegeden vagy Pécsett, akkor a legegyszerűbb mégiscsak az, hogy megnézem ezeket az internetes portálokat. Vannak jól szerkesztett netes irodalmi portálok, nem sok, kettő-három jelenleg, de valószínűleg a számuk nőni fog. Havonta megnézni a Látót vagy a Helikonnak a két lapszámát szintén nagyon fontos. Azt a szakmai szűrőt képviselik, amelyik rá tudja irányítani a figyelmet egy jelenségre; értelmeznek, kialakítanak egy strukturált, koherens képet a kultúráról. Szerintem ezt tudják jól azok a folyóirat-szerkesztőségek, amelyek most már több évtizedes múltra néznek vissza, és ezért van továbbra is hatalmas szükség rájuk.

Mi a véleményed a fizetett internetes irodalmi tartalmakról, amit például az Élet és Irodalom is bevezetett?

Valószínűleg a válság miatt van mindez. Amikor már bizonyos cégeknek a léte forog veszélyben, felmerül, hogy vagy megszűnnek, vagy pedig megpróbálnak plusz bevételi forrást szerezni, akár az olvasottság kárára is. Evidens számomra, hogy most jóval kevesebben olvassák az Élet és Irodalom cikkeit, mint ezelőtt egy évvel. Meg tudom érteni a lépésüket, de ez is egy rétegkultúrába tolja a lapot. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy fizessen a tartalmakért. Ennek ellenére több lap is kísérletezik ezzel. Nemrég a székelyföldi újságokra kattintottam, amelyeket korábban ingyenesen el lehetett érni, és most a Székelyhon.ro-n is azt láttam, hogy „ez a tartalom csak előfizetőinknek érhető el”. Úgy látszik, hogy elérkezettnek látják azt a pillanatot, amikor már elég embernek van bankkártyája és elegen olvassák őket az interneten, hogy megpróbálkozzanak a fizetett tartalommal.

A Korunk is lépést tart a technikával, hiszen vissza lehet keresni az internetes változaton még a nagyon régi lapszámokat is. Terveztek-e bővítést a folyóirat online részét tekintve?

Történtek is ilyen irányú próbálkozások. Vannak Kolozsvárott olyan jelentős kulturális események, amelyek az adott héten mindenkit foglalkoztatnak, mint a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF). Erre akkreditáltatjuk magunkat, így elmehet egy szerkesztő megnézni a filmeket, és ha már ott van, miért ne írna akár minden este arról, hogy mit látott. Ha kizárólag a nyomtatott lapban szeretnénk közölni ilyen reflexiót, az csak két-három hónappal később jelenhetne meg, amikor már valószínűleg nem sok embert érdekelne. Vannak olyan lehetőségek az internetben, amelyeket ilyen formában kihasználunk. A probléma itt is a nagyobb költségvetési keret hiánya.

Nem nagy erőfeszítés megírni négyezer karaktert egy aznapi filmélményről, és valószínűleg számos olvasót fog vonzani. Vannak és voltak olyan elemei a honlapnak, amelyek online jelentek meg, mint a könyveinkről szóló rész vagy a galériával kapcsolatos információk, de említhetném a beharangozókat vagy a fotóanyagot is. Ezek felbukkanása időben nagyjából egybeesik azzal, hogy főszerkesztő lettem a lapnál, de már korábban is voltak ilyen próbálkozások.

Könyvkiadással, képzőművészeti tárlatokkal, irodalmi rendezvényekkel foglalkozó intézmény vagytok. Azt mondod korábbi interjúkban, hogy nagyon fontos az eseményjelleg, illetve a személyesség. Ezzel az írói estekre, a kiállításokra gondoltál?

Az, hogy megjelenik egy folyóiratnak hónapról hónapra egy lapszáma, önmagában egyre kevésbé esemény. Lehet, hogy amikor ingerszegényebb környezetben éltek az emberek, akkor akár még az lehetett. Ki kell találni olyan dolgokat, amelyek ráirányítják a figyelmet szövegekre vagy az intézményekre. Az írókkal való találkozás is kicsit ilyen. Amikor eljön az illető alkotó és felolvassa a szövegét, láthatja őt a közönség szemtől szembe. Az utóbbi két-három évben a Korunknak az egyik legsikeresebb akciója az élő rendezvények szervezése volt, s az ilyen esteken elhangzottak igényességükben felvették a versenyt bármilyen nyomtatott publikációval. A személyességet ilyen szempontból nagyon fontosnak tartom.

De mire jó tulajdonképpen a személyesség – egy alkotói életút megismerésére?

Amikor mi egyetemisták voltunk, akkor azt hallottuk az órákon, hogy a szerző személye nem fontos. Nyilván egy leegyszerűsítő gyakorlat ellenében született ez az elképzelés: például, hogy Petőfi Sándor verseit végre ne az életútja alapján értelmezzék, vagy hogy ne az öngyilkos József Attila felé vezető utat lássuk a költő műveiben. Indokolt, hogy a szerző életútja és a művek kapcsolatától kicsit tudjunk elvonatkoztatni. De itt már rég nem arról van szó, hogy túl sokan olvassák, mondjuk, Orbán János Dénes verseit az életút felől, inkább az a probléma, hogy meg kellene nyerni olyanokat, akik egyáltalán nem olvasnak. Ennél a mozzanatnál nagyon fontos, hogy az élő ember hitelességet, rezonanciát ad a szavaknak, amelyekhez könnyebben lehet kapcsolódni, mint a betűkhöz egy lapon. Meghódítani vagy visszanyerni olvasókat, eljutni azokhoz, akik közömbösek: ez a legnagyobb fontossága ezeknek az eseményeknek. A másik szempont, amelyről Horkay Hörcher Ferenc is beszélt egy Bretter Körön: tulajdonképpen az az igazi jó író, aki úgy „egyben van”. Tehát nincs hamis abban, amit ír, és abban sem, amit mond. Persze ez nem azt jelenti, hogy az életrajzához kell kötődnie minden művének, inkább az alkatához kell passzolnia, vagy egyáltalán: össze kell állnia valahogyan.

Írói estjeitek eddigi meghívottjai közül kiket emelnél ki?

Voltak olyan szerzők, akiknek a műveit a kolozsvári közönség már azelőtt ismerte, hogy személyesen hallhatták volna őket, mint Parti Nagy Lajos vagy Nádas Péter. Varró Dánielnek részben a kolozsvári színházban bemutatott Túl a Maszat-hegyen darabja miatt is nagy olvasótábora volt. Az egyetemi órákon is mindig szóba kerülnek akár Selyem Zsuzsa óráin, akár a saját előadásaimon az említett szerzők nevei. Voltak olyan estek is, amelyek azt a funkciót töltötték be, hogy felhívják a figyelmet a Kolozsváron kevésbé ismert írókra. Ilyen volt Szilasi László íróként való bemutatkozása (akit itt inkább irodalomtörténészként ismernek) vagy a szűkebb körű, de elszánt olvasótáborral rendelkező Oravecz Imre estje is. A sorozatjelleg hozzájárult ezeknek a rendezvényeknek a sikeréhez. Határozottan mondhatom, hogy nem volt olyan rendezvény, ami kudarc lett volna a nézőközönség számát tekintve. Nádas Pétert nem láthatták korábban Kolozsváron felolvasni az emberek, ahogy például Szabó T. Annának sem volt szerzői estje a szülővárosában.

Idén volt egy kényszerszünet ebben a sorozatban, ami részben annak tulajdonítható, hogy az estek állandó moderátora, vagyis én két-két hónapig távol voltam Kolozsvártól tavasszal is és ősszel is – Párizsban, illetve Budapesten. A tervek között Ilma Rakusa Svájcban élő magyar származású írónőnek és Esterházy Péternek a régóta tervezett, többször már majdnem megszervezett fellépése szerepel többek között.

Költő, műfordító, irodalomkritikus, egyetemi tanár vagy. Mindenik szakma, hivatás egyaránt örömet okoz neked. Azt mondod, hogy olyasféleképpen működsz, mint a Korunk nyomtatója, amelyik szkennel, nyomtat és fénymásol is egyben. Minek a függvénye, hogy mikor melyik kerül előtérbe? Nem nehéz egyeztetni egy lírai hangulatot azzal, hogy moderálnod kell egy estet?

Mindenikben megtaláltam azokat a pozitív energiaforrásokat, a jó helyzeteket. Az azért túlzás volna, ha mindeniket egyszerre művelném. Egy kicsit olyan lenne, mint a cirkuszi porondon egy akrobata, aki dobálja a kuglikat meg közben fejen is áll meg biciklizik. Vannak ennek határai. De az egyik fajta tevékenységet kipihenem a másik fajta tevékenység segítségével. Ha valaki túl sokáig műveli ugyanazt a dolgot, akkor belefásulhat – monotonná válhat, elszürkülhet a dolog. Ez a fajta életmód fekszik számomra: ne csak egyvalamiben gondolkodni, hanem többféle dolgot próbálni meg egyeztetni.

Kik voltak a mestereid?

Egy mestert nem tudok mondani, többet viszont igen. A Kolozsvárra kerülés volt az, ami beljebb vitt az irodalmi életbe. Udvarhelyen, a középiskolában egyébként a fölöttem lévő osztályba járt Farkas Wellmann Endre. Ő már akkor kötetekkel rendelkező ifjú titánnak számított, nem mellesleg az iskolalap szerkesztője is volt. Azt a fajta munkát, amikor a szövegeken pepecselünk, Láng Zsolttól lehetett megtanulni, aki a Látó szerkesztőjeként sokat járt Kolozsvárra a kilencvenes évek közepén, és nagyon odafigyelt a hozzá kerülő kéziratokra. Aztán az első verseskötetem kéziratát kritikus szemmel többen is végigolvasták: Orbán János Dénes, Sántha Attila és Lövétei Lázár László. Végül elkerült a kézirat a marosvásárhelyi Mentorhoz, ahol Vida Gábor volt a szerkesztője.

Az egyetemi szférából Gyimesi Éva nevét emelném ki. Az intellektuális minta, a szakszerűség igénye, az eredeti gondolatok jól érezhető jelenléte az ő munkáiban nagyon vonzó volt számomra mindig. Kántor Lajosnak mint szerkesztőnek a munkáját is nagyon fontos volt figyelni: egy fél mondatból vagy kicsi gondolatcsírából hogyan lesz több száz embert megmozgató rendezvény, vagy áll össze egy lapszám. Távolról tudtam csak Láng Gusztáv tanár úr munkáját követni. Most ugyanazokat a tárgyakat tanítom az egyetemen, amiket korábban Gyimesi Éva vagy Láng, és szükségszerű, hogy valamiképpen viszonyuljak hozzájuk. Nagyon sok mindenben egyet tudok érteni velük. 

A Szép Könyv Díjat gyermekirodalom kategóriában a Blanka Birodalma kapta

Négy verseskönyv, számos tanulmánykötet, két gyerekkönyv szerzője vagy. Bizonyára van olyan könyved, amelyet kiemelnél ezek közül.

A versesköteteim közül a harmadikat, a 2006-os Vidrakönyvet mindenképpen kiemelném. Ezt nem tudtam volna, és most sem tudnám jobbra írni. Az úgy egyben van bennem. Az első gyermekverskönyvem, a Hanna-hinta, amelyik 2009-ben jelent meg, számomra is meglepetés volt. Azt tette nyilvánvalóvá számomra, hogy mennyire más közegei vannak az irodalomnak. Onnan érkeztek azok a típusú olvasói visszajelzések, hogy teljesen ismeretlenül megszólítanak az utcán. A tanulmányok közül a Hervay Gizella-monográfiát tudnám megemlíteni. Az avantgárddal való foglalkozás pedig egyre fontosabbá vált az idők folyamán, most is van egy ezzel kapcsolatos tervem.

A Hanna-hinta esetében társszerződ volt a nagyobbik lányod. Hasonlóan működött a Blanka birodalma megírása is?

A társszerzőséget abban az értelemben használom, amikor ezekről a könyvekről van szó, hogy nem nélkülük találtam ki ezeket a szövegeket – egy-egy mondatból, egy-egy képből, egy-egy közös játékból születtek a versek. Megrendelésükre is íródott már versem, ahol akár olyan szempontokra is figyelni lehetett, hogy minél kevesebb r betű legyen benne. (Akkor még nem tudta jól mondani a lányom az r hangokat). Olyan köteteket szerettem volna írni, amilyeneket egyébként gyakran olvasunk esténként. A lányaim ilyen értelemben egyben az ideális olvasói is ezeknek a könyveknek.

Úgy tudom, nagyon foglalkoztat a tudattalan, a szürrealizmus világa, és most ez az egyik fő kutatási témád.

Párizsban voltam tavasszal egy két hónapos kutatói ösztöndíjjal, ahol pontosan a szürrealizmus nyomait próbáltam megkeresni, sokan fordultak meg mind a román, mind a magyar szerzői körökből a francia fővárosban. Ez egy megszakadt vagy legjobb esetben is búvópatakszerű hagyománya a magyar irodalomnak, és elég nagy bajunk, hogy nem ismerjük. Bízom benne, hogy ez tanulmányok formájában is, de akár egy költői projekt részeként is fel fog bukkanni a további könyveimben.

Párizsban

Néhány hete mutatták be Szegeden Az új közép című könyvedet, amelynek alcíme: Tendenciák a kortárs irodalomban. Miért érezted szükségét, hogy leírd és rendszerezd a jelen irodalmának áramlatait? Áttekinthető ilyen közelségből egy-egy irányzat?

Nyilván történhetnek utóbb olyan fejlemények, amelyek miatt egészen másként látjuk majd ezeknek az éveknek az irodalmát. Sűrűsödéseket, jellegzetes írásmódokat, egymást erősítő köteteket viszont egy-két év távlatából is lehet látni, ha odafigyel az ember. Ez a tanulmánykötet a rendszerváltás óta eltelt időszakra összpontosít, folyóiratokra, csoportokra is figyel, de egyéb szemléleti és infrastrukturális átalakulásokra is. A könyv egyes szövegeinek írásakor az volt az elképzelésem, hogy a mostanában középnemzedékké váló szerzők munkáira összpontosítva egyértelműbben kirajzolódik az a változás, amelyik a kilencvenes évek eleje óta végbement a magyar irodalomban. Azt gondolom, az olyan kötetek, mint Szálinger Balázs Köztársaság című könyve vagy Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című regénye ezt az elképzelésemet utólag is megerősítik.

Az olvasók kedvéért elmondanád, mit értesz pontosan „új közép alatt"?

Egyrészt a „középnemzedékesedés” folyamatáról van szó – ahogy harmadik-negyedik kötetük táján számos szerző mintegy beteljesíti azt, amit „tehetséges pályakezdő” korában megelőlegeznek neki. 2005/2006 táján például érzékeltem egy ilyen jellegű besűrűsödést, több jelentős kötet egyidejű megjelenését.

Másrészt arról a folyamatról beszélek, ahogy az irodalom a rendszerváltáskori állapotához képest leszámol bizonyos tabukkal. A könyvben ezeket a következőképpen neveztem meg: biográfiai tabu, referencialitás-tabu, morális-politikai tabu. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a kritika szóvá tette, ha valaki effélékről (önéletrajzi dolgokról, megtörtént eseményekről, politikai-közéleti kérdésekről) írt, mostanra (és nagymértékben épp az emlegetett középnemzedék munkáinak eredményeképpen) ezek a tabuk lebomlottak, létrejöttek hiteles nyelvváltozatok e kérdések kapcsán. Úgy is mondhatnám: újra egyensúlyba kerültek a dolgok – az egyensúly pedig a középpont jellemzője.

A könyv függelékébe felvetted a „tízmondatos” recenzióid egyes darabjait. Hogyan értékeled ezek fogadtatását?

Ez egy nagyon egyszerű műfaj, egyetlen szabálya, hogy tíz mondatba kell beleférnie az adott könyvről vagy filmről mondottaknak. Az eredeti megjelenési helyükön, a Korunk szemléző blogján filmes, zenei és egyéb asszociációkat is szoktam még kapcsolni a tíz mondathoz, a mondatokat pedig megszámozom – úgy van némi archaikus vagy kiáltványszerű ízük is. A könyvben, a számozás nélkül inkább csak a tömörség, illetve az általános benyomások rögzítése maradt meg a műfajból – többek között Németh Zoltán, Csehy Zoltán, Nemes Z. Márió, Pollágh Péter, Kollár Árpád, Keresztesi József könyveiről írtam ebben a „műfajban”. Néhányan felfigyeltek ezekre az írásokra, és tervezem, hogy jövőre folytatom ezt a sorozatot.

Balázs Imre Józsefhez kapcsolódó anyagaink.

Varga Melinda