A költőt is érdekelheti a fizika. Néha metafora nála a gravitáció, máskor maga a téma. Néhány kortárs verset ajánlunk a témában.
A napokban jelentették be a gravitációs hullámok létezéséről szóló, a fizika tudományát alapjaiban befolyásoló felfedezést. Előző cikkünkben írtunk arról, hogy Rilkét is foglalkoztatta a téma. Most pedig azt néztük meg, hogy a kortárs magyar költők hogyan írtak a témáról.
Rakovszky Zsuzsa Gravitáció című versében a következőképpen beszél róla:
„…A gravitáció
megránt egy pórázt és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esõben
maguk is sûrû sárrá feketednek.
Amikor a jövõ vonzása már erõtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.”
A teljes vers itt olvasható.
Lackfi János A legyőzött gravitáció címmel közölt verset, amely teljes egészében a honlapján olvasható:
„Mint egymást vonzva-taszítva
mocorgó mágnesek,
buszon, villamoson, mozikban,
könyvtárban összeérnek
az emberek, a karok, a térdek –
a fenekek, a lábak, a vállak,
egymás mellett lógnak, ülnek, állnak.
És ahogy közelednek
és sugároznak egymásra a testek,
zsizsergő vonzások születnek.”
Zápor György költeménye (Gravitáció) görbített térről beszél a gravitáció kapcsán:
„én is görbítem a teret,
már, ahogyan nekem lehet,
vagy adatott, tudja fene,
miként mondják.
itt ülök a görbeségben,
ám ha felállok és elugrom,
a Föld követ.
így szoktunk eljutni a pékig,
a Föld meg én.”
A teljes vers itt érhető el.
Aki elszántan böngészik a neten, szép számmal találhat a gravitációhoz kapcsolódó, főként amatőr verseket. Vajon a gravitációs hullámok felfedezése hogyan változtat a témán és metaforán?