Pongrácz P. Mária temesvári írót, műfordítót írókollégái és barátai a napokban köszöntötték fel az a Románia Írók Szövetségének temesvári székházában 70. születésnapján. Ez alkalomból beszélgettünk vele – akit ma is minden ismerőse Marikának szólít – hét évtized kedves és kevésbé kedves emlékeiről, életről és irodalomról, egy nyugdíjas író hétköznapjairól.

„Nem szeretek rendelésre dolgozni: ha kedvem van, írok, ha nincs, nem írok”

– Marika decemberi születésű, miért csak március elején került sor a kerek évfordulós írószövetségi ünneplésre?
– Sohasem ünnepelhetjük december 25-én a születésnapomat az Írószövetségnél, mivel karácsony a család ünnepe, utána rögtön jön a Szilveszter, az újév, és az emberek mulatnak. Január 15-én mindig Eminescu-ünnepséget szervezünk, utána pedig jött a nehéz tél és a tagságunk egy része, beleértve engem is, sajnos már nehezen közlekedik. Nagyon szép dolog karácsonykor születni, de soha nem lehet társaságban születésnapot ünnepelni karácsonykor, ezért választottam az első tavaszi hét végét.

– A nők életkorát nem ildomos firtatni, de azért sokan számon tartják, hogy Marika kerek évfordulóhoz érkezett tavaly december 25-én. Készített-e számvetést az elmúlt évtizedekről?
– Azon kevesek között vagyok, aki nem hazudott le egy évet sem az életéből, sőt, emlékszem az 50. születésnapomra. Amikor 49 éves voltam, már alig vártam, hogy 50 legyek, hogy már engem is megünnepeljenek az Írószövetségnél! Készítettem magamnak mérleget már tavaly decemberben, amikor családi körben ünnepeltem a születésnapomat. Elkapott egy fajta melankólia, meditáció, felmértem, hogy mit tettem, mit nem, mennyi mindent kellene még megtenni. Egész más volt most az Írószövetségnél, amikor a kollégák értékeltek és haladtak végig azon, amit eddig alkottam. Beszélek itt elsősorban Bárányi Ferencről, aki részletes beszámolót tartott, minden eddig megjelent könyvemről beszélt, megvan nekik a teljes „Marika-könyvtár!” Mivel német és román nyelven is megjelentek könyveim, a német kollégák az ő szemszögükből értékeltek, a román kollégák pedig nagyon érdekesen beszéltek a novelláimról. Mindenki kihangsúlyozta a novellák lélektani mélységét, ez is volt a szándékom, az én prózám egyfajta lélekelemzés, néha egészen a groteszkig elmennek ezek a képek. Az emberből nemcsak a jót szeretném megmutatni, hanem a rosszat is, a változás lehetőségét a különböző helyzetekben; hogy akár társadalmi, akár történelmi, akár baráti viszonylatban mi megy végbe benne. A gondolkodó, az érző embert akarom megörökíteni.

– Milyen volt az a tükörkép, amelyet az írókollégák mutattak? Felismerte magát benne?
– Ez a tükörkép jóval szebb volt, elgondolkodtatóan jó, és talán nincs is annyi érték bennem, mint amennyit feltártak a kollégák. Ilyen ünnepi alkalmakkor az emberek a jóra koncentrálnak. Az ő dicséretük és az én kritikám együtt körülbelül kiadja, ami a valóságban van.
Amivel én nem vetettem számot és csak most jöttem rá: általában sikerül a közösségekbe beilleszkednem. A kollégák barátságát élvezem, szeretnek, mindenkin segítettem, nem irigykedtem senkire sem, nekem nincs ellenségem. Többek közt azért is választottak meg az Írószövetség helyi szervezete alelnökének, mert az írók között is sokféle tábor van, nincs mindig puszibarátság közöttük. Engem elfogadnak azok is, akik haragszanak a szövetségre, például mert nem kaptak díjakat, pedig úgy érzik, megérdemelték volna. Soha nem mondtam a kollégáknak – ez taktika is –, hogy valaki milyen csúnyán beszél róla. Mindig azt mondtam nekik: „érdekes, téged viszont nagyon értékel az illető”.
Nagyon nehéz mesterség írónak lenni, az ember tele van kétségekkel. Néha boldog, amikor azt hiszi, hogy sikerült valami, utána előveszi rengeteg gyötrelem, jó-e vagy nem jó, amit csináltam. Miután megjelent egy új könyv, jött az elismerés, a siker, utána következik egy időszak, amikor az ember zuhan a mélybe, az az érzése, hogy nem tud továbblépni! Pedig mindig tovább kell lépni – és ez a legnehezebb!
Egy kötetemen dolgozom már két éve. Van, amit megtartok, van, amit eldobok, átírok, ahogy telnek az évek, az ember egyre igényesebb lesz. Valahogy többet akar adni önmagából. Ez a küzdelem addig szép, ameddig a papíron megy, amikor átteszed magad az olvasó helyébe, jön a kritika. Amikor elkészült az alkotás, akkor saját magad megbírálod. Hozzájárul ehhez a szemlélethez az is, hogy olyan sok évig voltam szerkesztő, újságíró, kritikákat írtam. Az önellenőrzés túl erősen működik nálam, ezen már nem tudok változtatni. Sok mindenen nem tudok változtatni... Egynek nagyon örülök: az emberek nemzeti hovatartozástól függetlenül körülvesznek, soha nem éreztem azt, hogy kisebbségi vagyok, sőt, egy adott pillanatban feltették a kérdést: miért nem te vagy az Írószövetség elnöke? Mondtam nekik, hogy nagy megtiszteltetés az is, hogy magyar létemre helyettes vagyok. Erre sem vágytam, nem volt célom, benne voltam a vezetőségben, mindig a nemzetiségi írókért feleltem, akkor is, amikor még nem voltam alelnök. Vezetőségi tagként segítettem a könyvek megjelenésében, a tagfelvételben, megtettem mindent az emberekért, amit lehetett. Ezt el is ismerték, nemcsak Bárányi Ferenc, hanem Bodó Barna, Kiss András, Oberten János is, akik mind felszólaltak az ünnepségen és elmondták: nekem köszönhetik, hogy elindultak. Ez nagyon jól esett, az emberek sok mindenről megfeledkeznek és ritkán hálásak.

– A számvetés során, gondolom, előjöttek a szép emlékek, és olyanok is, amelyeket a legszívesebben örökre elfelejtene az ember.
– Mondják, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, de abban is szerencsém volt, hogy Temesvárra kerültem! Pedig akkoriban mindenki azt mondta, hogy ez a szakbarbárok városa. Nyitott szívvel és lélekkel érkeztem Temesvárra, Bodor Pál hozott le, neki köszönhetem, hogy ide kerültem. Egy Utunk találkozó alkalmával jöttünk Temesvárra és Bodor megadta azoknak a jeles értelmiségieknek a nevét, akiket feltétlenül fel kell keresnem. Nagy szerencsém volt azzal, hogy több mint 15 évig Franyó Zoltán szárnyai alatt lehettem, beleértve azt, hogy elbeszélgettünk az irodalomról, meglátogattam őt és ő is jött a szerkesztőségbe. Állandóan könyveket hozott, amik külföldön jelentek meg, folyóiratokat, negyed könyvtárát nekem adta, mert volt, amit 2-3 példányban kapott meg. Franyó az univerzális, egyetemes kultúrára nyitotta fel a szememet. Szívesen emlékszem Endre Károlyra is, ő egy más világ volt, az abszolút esztétikum, a görög művészet csodálója, rendkívül kifinomult lélek, akiben az volt a legszimpatikusabb, hogy öregkorára is gyerekes maradt. Gyerekes vágyai voltak: azt akarta, hogy elvigyük Görögországba, hogy még egyszer lássa az Olümposzt – ez 90 éves korában történt. Aztán megelégedett Buziásfürdővel, ahol az 1930-as évek óta nem járt. Végigsétálhatott a hársfák alatt, a tölgyfákat megnézte, a szobrokat, ihatott a buziási vízből, boldog volt, bár Görögország helyett Buziásra vittem 90 éves korában. Aztán itt volt Reiter Róbert, aki az első magyar nyelvű költeményeit megmutatta nekem. Neki is hatalmas könyvtára volt, a vele való találkozás megint egy élmény volt. Aurel Buteanut is sokszor meglátogattam, aki kitűnően beszélt magyarul, ő fordította Karinthyt románra. Mindig kerestem a nagy mestereket, akikre felnéztem, és akiktől rengeteget kaptam. A színházi élet is zajlott akkoriban Temesváron, nagy művészek játszottak, mint Sinka Károly, Fábián Ferenc, Varga Vilmos! Az előadásokra lejöttek a kolozsvári, marosvásárhelyi írók, emlékszem, hogy Kányádinak is bemutatták egy színdarabját. Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos is szívesen jöttek ide, az irodalmi folyóiratok sem kerülték el a várost, az Utunk, a Korunk, az Igaz Szó rendszeresen találkozókat tartott. Aztán – ezt már javamra írom – azon voltunk, hogy ide csábítsuk a volt temesvári írókat találkozókra. Könyvbemutatója volt itt Bodor Pálnak, Deák Tamásnak, Szász Jánosnak többször is, Majtényi Eriknek, őket mind „hazahoztuk”, bár sokan közülük nem a legjobb véleménnyel mentek el Temesvárról. Méliusz Józsefet is sokszor felkerestem, aki a magyar irodalom legszebb regényét írta Temesvárról Város a ködben címmel.

– Minden sikerült, amibe akkoriban belekezdett?
– Amikor a mérleget készítettem, visszagondoltam rá, hogy sok mindent építettem és sok minden össze is dőlt, mint a kártyavár. Nagy lelkesedéssel csináltuk meg a Népszínház magyar tagozatát Lugoson, de fájt a szívem később, hogy nem lett belőle semmi. Írók, tehetséges fiatalok vesztek el, akik az irodalmi körbe jártak, nem folytatták, úgy érzem, hogy nem tudtam „vigyázni” mindenkire.

– A rendszerváltás előtt voltak összeütközései a hatalommal?
– Részben kellemetlen volt, de én mindig becsületesen vállaltam, hogy nem tartozom a lázadozó személyek közé. Mindig a törvényes középutat választottam, és arra gondoltam, hogy hasznára van a többieknek is, amit csinálok, vagy nem. Ha nincs hasznára, akkor nem teszem. Sokszor kellett hallgatnom, vagy egy mosolygással kivívnom valamilyen engedményt. Előnyöm volt fiatalkoromban, hogy hamar rokonszenves tudtam lenni embereknek, beleértve a pártfőnököket is. Elértem például, hogy ne fordítsuk le az újságot románra, vállaltam a felelősséget azért, ami megjelenik a Szabad Szó napilapban. Nagyon mérsékelt voltam, néha bántott, hogy a kollégáim, a pártbizottság tagjai büntetni akartak politikai okokból embereket, ilyenkor viszont nem engedtem. Nem dobtam ki Gergely Gergelyt, akinek a lánya át akart szökni Szerbiába ’89 előtt és elfogták, bezárták. Nem dobtuk ki Gergelyt a laptól, bár nagyon erős nyomás volt belülről, hogy dobjuk ki, megtartottam a szerkesztői posztját és állandó tiszta fejnek tettem a nyomdába. Albert Ilonát sem dobtam ki, akinek a fia Magyarországra szökött, őt letettük korrektornak a nyomdába, de fizetése, beosztása megmaradt. Bakó Lajos egyszer részegen kivette Nicu Ceauşescut az újságból, azt mondta: ez már elég, a fia is most már ne jöjjön! A nyomdából a cenzor jelentette nekem, akkor azt mondtam Bakónak, hogy te betegszabadságra mész három hétig, amíg lecsendesedik a dolog és így megmenekült. Ezek nem hőstettek, de amikor történt a változás, nagyon jól esett nekem, hogy miközben más főszerkesztőket kidobtak, nekem azt mondták: te nem tettél rosszat senkinek, mást dobtak ki a laptól, nem engem.

– Hogyan emlékszik vissza a Nyugati Jelennel és az Irodalmi Jelennel való együttműködés éveire?
– A Nyugati Jelennél nagy élmény volt, hogy hosszú évek után újra találkoztam Böszörményi Zoltánnal, aki első kötetét elhozta nekem. Eljött hozzám az Aranyvillamossal, ami nem egy kezdő könyv volt, hanem komoly megvalósítás. Zoli lelkesedése – fiatalabb nálam tíz esztendővel –, akarása nagyon megfiatalított, mindig új dolgokat találtunk ki! Az Irodalmi Jelennél volt igazán a helyem, ott dolgoztam a legszívesebben, rengeteget olvastam, rengeteg szerzővel tanácskoztam, irodalmi találkozókon, táborokban vettünk részt, itthon és külföldön is, könyvbemutatók sora, olyan volt a munka, mint itt, az Írószövetségnél. Ma sem felejtem el, amikor a Jelen könyvkiadót felavattuk a Continental Szállóban, nem is hittem, hogy ilyen komoly könyvkiadó lesz belőle! Ma sem tudok a Nyugati Jelen nélkül meglenni, az Irodalmi Jelent is olvasom, az online változatot is.
Sok barátot szereztem a Jelennél, jó közösség volt!

– Hogyan telnek a nyugdíjas hétköznapok? Azt hiszem, nem véletlen, hogy most is az Írószövetség székházában beszélgetünk.
– Érdekes, vissza akartam vonulni, hogy több időm maradjon az írásra, de innen nem tudtam visszavonulni, jól érzem itt magam! Minden pénteken találkozókat szervezünk, ha sikerül, boldog vagyok, ha nem sikerül, mérges. Azzal, hogy bejössz minden nap egy irodába és találkozol a kollégákkal, könyveket kapsz, benne vagy az irodalmi életben. Az évek múlása türelmetlenné teszi az embert, ha arra gondolok, hogy kéziratban annyi minden van, annyi terv, amit nem valósítottam meg és olyan kevés az idő, muszáj visszavonulni. Itt naponta egy-két órát eltöltök, találkozok az emberekkel, szervezek, segítek, de az enyém marad az egész délután, a hétvége, tudok dolgozni.

– Az írás mikor megy a legjobban?
– Eddig mindig esténként dolgoztam, késő éjszakáig. Most nem tudok már este dolgozni, reggel 6-kor felkelek és 9-ig, amikor még friss az agyam, akkor írom a legjobbakat, akkor dolgozom a kötetemen. Újságcikket keveset írok, már nem akarom feldarabolni magam.

– Milyen köteten dolgozik most?
– Novelláskötet készül, már a vége fele tartok. A rövid műfaj maradt a kedvencem, allegorikus, groteszk, mélylélektani elemzés – ez az én műfajom! Úgy érzem, hogy a Kriterion Kiadónál 1987-ben megjelent Az elfűrészelt árnyék volt a legjobb novelláskötetem – ez, ami most készül, valamivel jobb lesz!
Kiadók bombáznak, de nem szeretek rendelésre dolgozni: ha kedvem van, írok, ha nincs, nem írok. Nem penzum nálam az írás, mindig is ilyen voltam, csak az újságnál írtam határidőre, amit magamnak írok, akkor írom, amikor kedvem van hozzá. Soha nem erőltetem magam, várom, hogy kijöjjön az írógépből vagy a számítógépből a szöveg, a gondolatok vigyék a kezem, olyan ez, mintha zongorázna az ember

– Mikor lesz az új novelláskötet bemutatója?
– Remélem, hogy ebben az évben megjelenik a novelláskötetem. Ami utána következik, arra két változat is van: az egyik az, hogy a 100 legszebb Gozsdu-levelet lefordítom románra, ebből már megvan több mint 50, és kihozzuk a kötetet. Megkezdtem egy Gozsdu-drámát is, nagyon jól sikerült a prológus, azt felolvasták a színházban is, a budapesti rádió is bemutatta és megálltam, mert nem tudom olyan szinten folytatni, ahogy elkezdtem. Lehet, hogy eljön ennek is az ideje
Össze szeretném még szedni egy kötetben a múlt század nagy tanúit, akiknek tanítványa és kortársa voltam: Franyó, Endre Károly, Liebhardt,  Podlipny, Buteanu. A velük készített interjúimat szeretném egy kötetben kiadni, mert nagyon érdekes irodalomtörténeti dolgok vannak bennük. Ők valamennyien az 1890-es évek végén születtek, a 90 évet túlhaladták, nekem sikerült velük beszélgetni, ott egy kincs van véleményem szerint, érdemes egy kötetben összehozni őket. Más nagyobb terveim nincsenek, egészségem legyen. És még egy kívánságom van: akik ma barátaim, szeretném, ha mindhalálig barátaim maradnának!

Lejegyezte: Pataki Zoltán

A GONOSZ ASZTAL – Pongrácz P. Mária elbeszélése