Apáink helyett

A szegedi Grand Caféban György Péter Apám helyett című esszéregényéről, a személyes történetek és a kollektív emlékezet fontosságáról beszélgetett négy kritikus.

Apáink helyett

2012. február 27-én a szegedi Grand Café mozitermében rendezték a Pókháló – Az értelmezés művészetéről című kritikai beszélgetéssorozat újabb szimpóziumát. 2011 szeptembere óta harmadik alkalommal ültek össze a résztvevők, hogy a kortárs magyar esszéirodalomról és irodalomtörténet-írásról beszélgessenek más-más könyvek apropóján. Korábban Nádas Péter Fantasztikus utazáson és Heller Ágnes A mai történelmi regény című kötete került szóba. A legutóbbi est témája pedig György Péter Apám helyett című esszé-regénye volt, amelyről Bombitz Attila, Mikola Gyöngyi és Szilasi László cserélt eszmét. Az estet Milián Orsolya moderálta.

Bombitz Attila, Mikola Gyöngyi és Szilasi László, valamint a poharak, amelyekbe még nem öntöttek tiszta vizet

Milián Orsolya a beszélgetés bevezetőjében elmondta, hogy egyetért Szilasi Lászlónak az Élet és Irodalomban (ÉS) kifejtett véleményével, miszerint György Péter esszékötete 2011 legfontosabb magyar nyelvű könyve volt. Hiszen a szerző a múlttal való szembenézés traumatikus élménye mellett egy sok éven keresztül rejtegetett szöveg – György Péter édesapjának bori naplója – helyét próbálta megtalálni a nemzet történetében. Az Apám helyett a többszörös, ellentmondásos identitás megragadásának kísérlete. A szerző édesapja, György Lajos zsidó származású, katolikus fiatalként került a hírhedt bori munkatáborba. Hazatérése után a kommunista párt tagja lett, halála előtt pedig a szélsőjobbhoz csatlakozott. Munkaszolgálatosként írt naplója segítségül szolgál fiának abban, hogy meghatározhassa saját identitását.

Szilasi a könyv fontosságát inkább abban látja, hogy a korábban megjelent számos aparegény apafigurájának jellemzője a hallgatás volt. György Péter könyve pedig ennek a hallgatásnak a miértjére ad választ. Mikola Gyöngyi egy másik szempontot is kiemelt. Szerinte az Apám helyett egy újabb fordulatot hozott az „én-mondás” mozzanatába. Hiszen míg Nyugaton az esszé, a memoár megbecsült és népszerű műfajoknak számítanak, addig Magyarországon ezek háttérbe szorultak. Az „én-mondás” azért nem volt képes gyökeret verni nálunk, mert a Kádár-rendszer elfojtotta ezt a műfajt. „Igenis fontos, hogy a saját történet elmondása egy legitim megnyilvánulási forma legyen!” – jelentette ki Mikola Gyöngyi. Emellett szükségesnek tartja, hogy eljussunk arra a pontra, ahol szabadon beszélhetünk saját magunkról. György Péter könyve ebből a szempontból egy nagyon fontos lépés. Bombitz Attila, bár egyetértett e méltatásokkal, a könyv hibáira is rávilágított. Úgy vélte, hogy a szöveg néhol érzelmileg túlfűtött vagy éppen túlírt. Zavaróan hatott számára a sok ismétlődés: mintha a könyv csak belekapna bizonyos dolgokba, de nem vonna le konzekvenciákat.

Szilasi László tiszta víz mellett sört is öntött a pohárba

Majd a régi rendszer tabuira, és az emlékezetközösség hiányára terelődött a szó. „Képtelenség stabil nemzeti identitást kialakítani az emlékezetközösség hiányában” – állapította meg Milián Orsolya. Feltette a kérdést, vajon a beszélgetők hogyan látják a személyes tanúságtétel és a kollektív emlékezet kapcsolatát? Miért van szükség a mikrohistóriák, személyes történetek megírására? A megkérdezett kritikusok személyes, családi élményeiken keresztül osztották meg a közönséggel, mennyire másként gondoltak a Kádár-korszakra, hányféle hallgatás létezett családi történeteikben. Mikola Gyöngyi szerint ez a megijesztett emberek hallgatása volt, ezért az Apám helyett túlzott morális igénnyel lép fel. Érthető tehát az apák csendje. „De fontos, hogy olyan országban éljünk, ahol el lehet mondani, amit akarunk” – zárta gondolatmenetét. Bombitz Attila kifejtette, hogy szükséges az „emlékező kultúra”, mert e nélkül képtelenség bármerre is elmozdulni: „Fontos, hogy legyenek ilyen könyvek, mert ezek tudják felszakítani azokat a sebeket, amiket fel kell”.

Mikola Gyöngyi egy sebet próbál felszakítani

Milián Orsolya értékelésében a sebek feltépése nem csupán egy trauma kiírása, feldolgozása, hanem hasonló hatású olvasmányélmény is. A kötet ugyanis eléri, hogy az olvasó a saját gyökerein is gondolkodni kezdjen, és ilyen módon elülteti a nyilvános beszédre való igényt is.

Szó esett még a könyvben előforduló kultúrtörténeti utalásokról is, a „kádári paktumot” felrúgó neoavantgard mozgalmakról és a szocializmus irodalmáról. Szilasi László ez utóbbi vonatkozást nagyon érdekesnek találta, véleménye szerint ez a legalaposabb írás a korszak szépirodalmi szövegkorpuszáról. György Péter megemlíti könyvében Ottlik Géza és Nádas Péter regényeit is, de nem irodalmi nézőpontból, hanem társadalomtudósként vizsgálva azokat. Előbbit a kollektív amnézia fogalmához kapcsolta, míg utóbbit az emlékezés egy másik horizontjaként jellemezte. Szilasi László szerint György Péter túl keményen ítélte meg Ottlik Géza regényét, mert amit hiányol az Iskola a határonból, valójában benne van a műben, „csak az ő eszközeivel nem tudta kiolvasni”.  Bombitz Attila is kínosnak tartja Ottlik regényének elmarasztalását.

Bombitz Attila Ottlik-kínjai

A jó hangulatú beszélgetés zárszavában a kollektív emlékezet fontosságára hívták fel a figyelmet. „Az emlékezés azért kell, hogy lehessen felejteni” – érvelt Mikola Gyöngyi. Az emlékeket el kell beszélni, be kell építeni a kollektív tudatba, mert csak így lehetséges a felejtés. Óriási probléma, hogy a magyar történelemben rengeteg feldolgozatlan trauma feszül egymásnak. S ezek professzionális, objektív feldolgozása csak úgy lehetséges, ha nyíltan beszélünk, vitázunk róluk. Mert az idő gerincoszlopa nem más, mint ezek folyton ismétlődő tudatosítása.

Fülöp Anna