Akkor, aznap éjjel ’89 decemberében, legalább huszadszor látta, hogy az elnököt a feleségével együtt odakísérik a falhoz, és agyonlövik. Ceaucescu nem volt szép halott. Nyomorult volt. Karácsony múlt akkor két nappal. Romániában a diktatúrának vége, ott is megkezdődött a rendszerváltás.

Jelige: Perle

Késésben

„Van, amit úgy kell hagyni. A hamutálban hagyott szivarvéget, a félmondatot a tépett papírlapon, a megválaszolatlan elküldött sms-t. A fáradt mosolyt az arcán. A skype-ra betörő csendet, amiben csak a lélegzete hallatszik, és fésületlenül a csókot a hajában. A szélvédőn behajított csokit. Egy kötelet.
Hazafelé ha éjjel vezet, a telihold a hátsó szélvédőben fényszórónak látszik. Az égitest követi, nem előz, mögötte oson. Nem igaz, hogy nem tudta, hogy miatta! Hogy Neki volt a derű, a dagályt verő tengernyi szó, az ételek feltálalva, az ölelés, a méhszáját szétszakító újszülöttek. Az ezüstmasnis vágyak. A tánc.
Van, amit úgy kell hagyni. És meg kell őrizni, jól elrejtve mindenki elől. A szivarvéget. A félmondatot, amiből verset ír. A tekintetét, ahogy a fiára néz, a suttogását, az együtt töltött ebédeket, a hívásokat, amikben várja. A könnyeit, a bőre illatát, a fánk ízét. Az esküvőt. Az utolsó szeretkezés emlékét. Egy temetést.”

Felriad. Megint a régi álom, futott a vonathoz, vagy ki a repülőtérre, és megint lekéste a járatokat.
Felriadt akkor is, emlékszik, a tv-t bekapcsolva hagyta, és a képernyőn nem a jól megszokott szürke sercegés uralkodott, hanem a hírek ment még mindig, mint valami végtelenített felvételfolyam, ugyanazokkal a képekkel, amit este, elalvás előtt látott. Régebben voltak olyan mozik, amik a filmeket folyamatosan játszották. Nem számított, hogy az ember mikor érkezik, nem voltak az előadásokra időpontok, aki meg akarta nézni a filmet bement, és ahol a vetítés épp tartott, ott bekapcsolódott, és addig nézte, egészen addig a pontig, míg ugyanazt az eseménysort nem látta, mint az érkezésekor.  Zavaró ez csak akkor lehetett, ha valaki az előadás vége előtt tíz perccel érkezett, mert olyankor, amikor a tekercset újrafűzte a mozigépész, már tudta a történet végét.
Akkor, aznap éjjel ’89 decemberében, legalább huszadszor látta, hogy az elnököt a feleségével együtt odakísérik a falhoz, és agyonlövik. Ceaucescu nem volt szép halott. Nyomorult volt. Karácsony múlt akkor két nappal. Romániában a diktatúrának vége, ott is megkezdődött a rendszerváltás.
Életében először, két nappal azelőtt lement a kistemplomba éjféli misére. Nagyon fázott. Másra nem emlékszik. Hideg volt. A jászolban szalmabábok. Náluk a rendszerváltás akkor már fél éve tartott. Már a nyáron elkezdődött, és nem lőttek agyon senkit.
Három hónapja volt özvegy. Pedig még csak huszonhárom éves múlt. A félszobában aludt a két kisgyerek, az ötéves kislány és a nyolc hónapos fiú. Amikor a férje meghalt, elolvasta a boncolási jegyzőkönyvet. Bement a rendőrségre, megdöbbentek rajta, nem akarták megmutatni, de akkor, életében először, nagyon erőszakos volt, és ott maradt, azt mondta, addig nem megy el, míg nem olvashatja, és hogy neki joga van ehhez.  Akkor, életében először használta ezeket a szavakat hivatalos személyek előtt: „jogom van”. Formálgatta a szavakat a szájában, mielőtt kimondta volna. Felkísérték azután, elétették a papírokat az asztalra, és olvashatta. A halál oka: fulladás, agybénulás.
A férjét a szomszéd vágta le a kötélről, de legelőször ő ment fel a padlásra, ő találta meg. Hazament reggel, miután a kislányt elvitte óvodába, kereste Jocit, nem volt sehol, a konyhaasztalon csak egy A4-es lapra írt levél, és a személyes iratai, az útlevele kirakva. A búcsúlevelet az ötéves kislányuknak írta. Miután elolvasta, kirohant a házból, és kereste a kertben, a fáskamrában, a műhelyben, de nem volt sehol. A padlás csak utoljára jutott eszébe. Furcsa, mert az elmúlt három évben a férje többször mondta, ha el volt keseredve, legtöbbször azt mondta, tényleg, hogy - „felakasztom magam”- de ő valahogy nem hitte el mégsem, nem akarta, vagy nem gondolta, hogy valóban képes lenne rá. Szoptatta a hat hónapos kisfiút, főzött Jocira és a kislányra, rendben tartotta a házat, sokat szeretkeztek, gondolta minden baj elmúlik majd, hiszen volt mivel a férjét vigasztalnia. Joci sírt a kórház folyosóján, amikor a fia megszületett, sírva borult a nyakába, és megköszönte, hogy fiút szült neki. De ez mégsem volt elég. Úgy látszik nem.
Persze, minden már évekkel azelőtt kezdődött, most már tudja, most már érti. Joci az elmúlt rendszerben kisiparosként dolgozott, akkor még nem vállalkozónak hívták azt, aki önálló gazdasági tevékenységet akart folytatni, hanem volt a maszek és a kisiparos. Nem voltak ezek túl jól hangzó kifejezések. Nagyon nem tetszettek az akkori rendszernek. A férje adóját évente megbecsülték, hiába vallott be akármennyit, becsléssel rakták hozzá azt az összeget, amit jónak gondoltak „odafentről”. Joci pedig nem gebines volt, balatoni lángos sütödével, vagy maszek cukrászdával, és nem is fodrász, hogy lehetett volna bármiféle eltitkolt bevétele, hanem közületeknek dolgozott, főiskoláknak vállalt kárpit- és ablaktisztítást, számlakönyvvel, hivatalosan, minden forintot elszámolva. Sok pénzt kerestek, de piszok sokat dolgoztak érte, minden nyáron, festések után, és tavasszal, ősszel, télen, ünnepek előtt. Amikor több volt a munka, az alkalmi munkásokat a Moszkva térről szedték össze hajnalonként, és bejelentették őket is, fizették utánuk a társadalombiztosítást is, mindent fizettek. Miközben a gyerekeket szülte, ő is dolgozott a férjével, segítő családtagként volt elszámolva a bére, adóztak azután is. Az államnak ez mégsem volt elég. Évente megbecsülték a férje adóját, és minden évben nyilatkozniuk kellett a vagyoni helyzetükről is. A másfél szobás lakótelepi lakásról, amit az anyósától kaptak és egy törökbálinti ötvenéves, öreg mészkőből épült házra cseréltek a gyerekek miatt, szőrén-szőrbe, arról is nyilatkoztak. Ez a csere sem tetszett az Adóhivatalnak, vagy éppen, hogy nagyon is tetszett, emiatt is plusz adót fizettettek velük, és a húszéves bogárhátú miatt is, amit kint vettek a használt autópiacon. – Mocskos kommunisták! – Joci sokszor mondta ezt, szájában a „kommunista” szitokszó volt, és azt a hatalmat jelölte, amihez ha nem illeszkedsz, mindent meg fog tenni ellened, akár meg is fog ölni. Simulj a rendbe, ne akarj többet, ne akarj mást! Joci csak kicsit szeretett volna jobban élni, vagy ha nem is jobban, de másként, szabadabban.
Amikor a lányuk született ’85-ben, viccesen azt mondta, elviszik Hegyeshalomig, és babakocsistól átgurítják a határon. Azután helyesbített, mert a lányát mindennél és mindenkinél jobban szerette: „Tizennyolc évesen, érettségi után, ha ez a rendszer nem változik, én magam felkísérem a határig, és átlököm, ha nem akar innen elmenni, akkor is!” – mondogatta.
’88 nyarán, amikor a férje a születésnapját ünnepelte, kocsiba ült késő este, hogy átmenjen Budaörsre az unokabátyjához, és Pistály dűlőnél a kanyarban becsúszott az árokba. Nem okozott balesetet, kárt senkinek, csak saját magának. Gyalog elindult haza. Pistály dűlőnél van egy vasútállomás, a bakter értesítette a mentőket és azok a rendőrséget. A ház előtt már két rendőrautó várta, és hat egyenruhás, hogy hazaérkezzen. Ő látta, amikor jöttek, kiment, hogy megkérdezze, mit akarnak, de nem mondták meg neki, azt sem, hogy a férjét baleset érte, hanem csak igazoltatták, és felszólították, hogy menjen be a házba. Amikor Joci megjött, kérdés nélkül teperték le a földre, bilincselték meg, és úgy rugdosták össze, az ő szeme láttára, mintha nem is egy balesetet szenvedett sérültet találtak volna meg, hanem egy bűnözőt. A férje megpróbált védekezni, és amikor felemelte a kezét, állítólag leverte az egyik rendőr sapkáját, - hivatalos személy elleni erőszak vádjával eljárást indítanak ellene, - mondták. Akkor ez volt a szokás, és a hozzá illő szöveg. A jogosítványát is azonnal elvették ittas vezetés miatt, pedig csak egy pezsgőt és egy feles vodkát ittak meg az anyósával, azt is még délután. Elvitték a kapitányságra, csak reggel engedték haza. Ő az ablakból nézte végig, sírva, a rendőrök nem engedték ki a kapu elé, hiába kiabált a nyitott ablakon át. Akkor volt négy hónapos terhes a kisfiúval, a lányuk bent aludt a házban, a hátsó szobában. Másnap reggel telefonáltak, mehet a férjéért. Joci tele volt zúzódásokkal, össze-vissza verték, a hátán vastag lila sávban a bakancsok nyoma. Elvitte orvoshoz, de nem volt nyolc napon túl gyógyuló, egyik sérülése sem. Elvitte ügyvédhez is, még aznap, és megbízták, hogy képviselje őket a rendőrség által ellenük tett feljelentésben és az azt követő perben. Sztárügyvéd volt, kérte, hogy ne aggódjanak, minden rendben lesz. De Joci nem aggódott, hanem félt. Ha elveszíti a büntetlenségét, erkölcsi nélkül nem lehet tovább kisiparos, elveszíti minden munkáját. A házon nem volt hitel, de ott volt az éves, újra és újra megbecsült adó. Abban az évben éppen félmillió forint, amit valahonnan elő kellett teremteni. Mint szerszámkészítő, jutott volna álláshoz, biztosan, de csak havi hatezer forintos munkabérért. Az mire lesz elég? Mi lesz a családjával, a gyerekeivel, az életével?
Miután a jogosítványát elvették, ő hordta kocsival, dolgozni és haza, kispolskival, és a puttonyos moszkviccsal, így elég hamar megtanult elég jól vezetni. Nyugtatta, hogy minden rendben lesz, ő majd segít, láthatja, hogy segít, mindenben vele van, és mellette, ő a felesége, majd megoldják, mindent megoldanak. De Joci egyre feszültebb lett és elkezdett inni, már úgyis mindegy alapon. És amikor ivott, olyankor sírt, később agresszív lett, egyre durvább, ő pedig nem tudta, mit kell csinálni, amikor mellette sír egy nála tíz évvel idősebb férfi. Hagyta magát ütni. Ennyit tehetett. A tárgyalást több mint egy évvel később, ’89. szeptember 22-re tűzték ki első fokon.
Joci ’89. szeptember 18-án késő este ment fel a padlásra. A halál ideje a jegyzőkönyv szerint valamikor fél tizenkettő és éjfél között lehetett. Aznap délután is ivott, a kisfiú lázas volt, akkor volt életében először beteg, és ő haza akarta vinni a kisbabát, de Joci munka után csak ült a Májasban és ivott, nem akart még hazamenni a félelmeihez. Nagy nehezen indultak el, beültek a kocsiba, hátul a két gyerek, ő vezetett, Joci mellette ült, hazáig ütötte, és megfogta a haját, rángatta vezetés közben. Otthon beálltak a garázsba, kiszálltak a kocsiból és Joci a kerítéshez szorította, soha azelőtt nem látta ilyennek. - Az egész életem el van baszva! - ordította a férfi az arcába, mintha ő tehetne róla, vagy mintha tehetne bármiről is. - Nem érted meg? Szétbaszták az életemet! - És ő nem értette. Hogy mondhat ilyeneket. A kislány elbújt a háta mögött és sírt, sírva kiabált. - Apa, ne bántsd anyát! - Csak a gyerek hangjára emlékszik. És hogy a következő pillanatban, amikor a férje elengedte és bement a házba, ő pillanatnyi lélegzethez jutott, azonnal visszalépett a kocsihoz, kivette belőle a kengurut, a gyerekhordozót, a hasára kötötte a csecsemőt, megfogta a lánya kezét és kilépett a kapun. – Hová mész? – kiáltott utána a férfi. – Most el kell mennem, reggel, ha megnyugodtál, visszajövök. De most nem maradunk itt.  – mondta, és emlékszik, reszketett a lába, alig tudott beszélni. De megvárta, hogy a kislány visszamenjen az apjának puszit adni. Azután gyalog sétáltak át három kilométert Diósdra, a nagyapja nyaralójába. Átmásztak a kerítésen. A kulcsot egy kő alatt tartotta a papa az árnyékliliomok mellett, bejutottak, megszoptatta a kicsit, lefektette a gyerekeket, és ő is elaludt.
Arra riadt fel, hogy a szél a diófa ágával kopogtat a zsalugáteren. Éjfél előtt volt pár perccel. A férje hangját hallotta: - Kérlek, bocsáss meg nekem! – Nem tudott elaludni többet aznap éjszaka. Hajnalban főzött egy kávét, alig várta, hogy a kicsik felébredjenek. Összepakolta őket, lementek a faluba, fogott egy taxit, ami átvitte őket Törökbálintra. Beadta a kislányt az oviba, gyalog ment hazáig. Már az úton is csend volt. A dombtető, amin laktak, magas, mire felkapaszkodott, a hátán nyirkos lett a blúz. Odabent a házban furcsa volt az üresség, az ajtó be volt zárva, azt hitte Joci csak elment. Amikor az asztalra tett levelet elkezdte olvasni, azt is hitte, talán a határon túlra. De ott volt az útlevele is, a váza mellett.
Rendes volt a férje, a padlásfeljárónak háttal akasztotta fel magát, így legalább az arcát nem kellett látnia, azt nem tudta volna elviselni. A szomszéd, aki levágta a kötélről, azt mondta így sokkal jobb neki, mert ő hetekig nem tudott aludni miatta. Ő így sem tudott, hogy nem látta, de lehet, hogy úgy soha többé nem tudott volna. A halottasházban az öregember, a hullamosó, amikor a ruhát és cipőt vitte ki a férje temetéséhez, ugyanezt mondta. És azt is, hogy örüljön neki, hogy elment otthonról aznap este. Ezt sem értette. Az egészet nem érti, azért akarta elolvasni a boncolási jegyzőkönyvet is, de hiába, mert semmit nem talált benne. Önakasztás, fulladás, agybénulás. Ennyi.
Felriad, azóta is, sokszor, vizes a kispárna a feje alatt. A gyerekek felnőttek, és ő egyiket sem lökte át a határon, nem is kell, most már maguktól akarnak menni. A rendszerváltás megtörtént. A „mocskos kommunisták”, - vagy akiket ez a megjelölés takart, - látszólag eltűntek, az adórendszer átalakult, becsléssel már nem adóztatnak meg senkit, és mindenki adózik, nem csak az, aki maszek. Az elmúlt húsz évben gyakran gondolt arra, minden kormányváltáskor, de mostanában naponta is, Joci mit gondolna, mit mondana, hogyan élnének ma? Már sohasem tudja meg. Alig pár hónapon múlt pedig csak. Egyetlen éjszakán, és pár hónapon, hiszen a rendszerváltás akkor már megkezdődött. Ha akkor nem megy el, ha hagyja magát tovább ütni, ha akkor a férje nem adja fel… Az ellene indított eljárást és a hülye, indokolatlan vádakat elejtették volna, az adót be tudták volna fizetni. Halála után ő folytatta a férje kisiparát még két évig, egészen addig, míg minden hátra maradt tartozásukat ki nem fizette, és rengeteg munkája volt, nagyon sokat dolgozott, jól keresett, - tudja, hogy így lett volna. Lett volna pár év remény és békesség a gyerekek felnevelésére. A demokráciában a dolgok mindig kiegyensúlyozódnak, lett volna lehetőség a fejlődésre, hitellel, jogegyenlőséggel, igazabb módon. Kaptak volna húsz év reményt. Ha mást nem is.
És most, hogy visszatérni látszanak a régi idők, egy más formában, már nem tudja meg persze, de sejti, erősebbek lennének, mert túlélték, túléltek mindent, és túlélni bölcsesség. Most valószínűleg együtt csomagolnának, és készülődnének Hegyeshalom felé. Biztos nagyon megviselné őket az is, hogy most mégis menni kell, hogy valójában mégsem változott semmi, de legalább együtt lennének. Nem tudja. Csak egyet tud biztosan. Sem a rendszereknek, sem a pártpolitikának, sem a hatalom erőinek, sem önmagának nem fogja megbocsátani soha, hogy ezt már nem tehetik meg. És csak azt tudja, hogy ha egy rendszer rossz, működésképtelen, és a polgárait nyomorba, sarokba szorítja, akkor minden változás, rendszerváltás késésben van. Késésben. A késés közben pedig emberek halnak meg. Névtelenül, anélkül, hogy észrevenné őket bárki, a családtagjaikon kívül. Emberek vesznek el, és tűnnek el a semmiben.

„Van, amit úgy kell hagyni. És meg kell őrizni, néha szélesre tárva az üvegezett vitrin ajtaját. Átszellőztetni az emlékek közt ülő csendet, kifújni belőle a kavargó porszemcséket.”