Regionális, nemzeti és globális – Interjú Sándor Zoltánnal

A Sikoly című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőjével beszélgettünk, aki 2010-ben elnyerte a Magyar Szó napilap adományozta Az Év Újságírója Díjat.

Regionális, nemzeti és globális

– Interjú Sándor Zoltánnal

A Sikoly szépen tágítja a vajdasági magyar irodalom vélt vagy valós határait. A kiadványt rendszeresen olvasva és a bemutatókon is érezhető, hogy összeszokott emberek alkotják a szerkesztőséget...

Név szerint: Csík Mónika, Kovács Jolánka és Szögi Csaba, de meg kell említenem Sándor Róbert műszaki szerkesztőt, Czirok Attila honlapszerkesztőt és Fekete J. József állandó munkatársunkat, akik úgyszintén alaposan kiveszik a részüket a munkából. A Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat több évig tartó tervezés után a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad gondozásában 2004-ben indult útjára Tóth Béla, N. Czirok Ferenc és szerénységem kezdeményezésére és szerkesztésével. A folyóirat létrehozásának háttere az akkor már több mint egy évtizedes múlttal rendelkező Sziveri Színpad volt (1993-ban alakult, három évvel a költő halála után). A társaság addigra már kilenc vajdasági szintű verspályázatot és hét – szintén vajdasági szintű – esszépályázatot bonyolított le, valamint néhány helyi szerzőnek megjelentette a kötetét. A Sikoly tulajdonképpen ebből a több év alatt összesereglett, többnyire fiatal szerző szellemi csoportosulásából nőtte ki magát. A folyóirat megindítása után csakhamar a verspályázat szabályzata is módosult, 2006 óta minden évben csak egy szerzőnket díjazunk, mégpedig oly módon, hogy megjelentetjük első verseskötetét. Eddig hat verseskötet jelentettünk meg az úgynevezett Sikoly-sorozatban.

Mi mindent vonz be a Sikoly folyóirat?

Az első számot azzal az indoklással mutattam be, hogy a folyóirat szerény próbálkozás az egymagukban sikoltozók elefántcsonttornyainak a lerombolására, és már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy megváltsa a világot, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velünk. Azóta eltelt hét év, a 29. számnál tartunk (évente négyszer jelenünk meg), és szerzőink száma meghaladja a kettőszázat.
A folyóirat legfontosabb jellegzetessége a nyitottsága, amely többféleképpen is tetten érhető. Úgy vélem, hogy egyszerre kell lennünk regionálisnak, nemzetinek és globálisnak. Nem szabad megengedni, hogy a velünk történtek, elsősorban minket érintő dolgok mellett szó nélkül elmenjünk. Ez a regionalitás egyrészt mikroközösségünkre, Muzslára és környékére (Tóth Béla-emlékszám, muzslai anekdoták, nagybecskereki városképek, a falu betelepítésének 120. évfordulója alkalmából Muzsláról készült, régi fotográfiákból álló sorozat), másrészt pedig Vajdaságra vonatkozik, mert, például, ki fog mélyinterjút készíteni Bogdán József papköltővel, a nyolcvanéves Németh Istvánnal, az ötvenéves Nagy Farkas Dudás Erikával és Beszédes Istvánnal, ha nem mi: itt élők.
Továbbá nem téveszthetjük szem elől, hogy egy több országba szakadt nemzet része vagyunk, és nem lebecsülendő, hogy az egymás közötti kapcsolatunk milyen módon járul hozzá a nemzet fennmaradásához. Hiába beszélünk egyetemes magyar irodalomról, ha nem ismerjük, nem olvassuk, nem értjük egymást. A Sikoly szerény lehetőségei mellett igyekszik valamennyi számában teret biztosítani más régiókból származó magyar alkotóknak, olykor teljes blokkokat hozva létre ily módon (valamennyi számunkban szerepelnek magyarországi, erdélyi, felvidéki szerzők, például a 22. számunkban interjút készítettünk a magyarfalui Iancu Laurával, a 24. számunkban pedig, többnyire a fiatalabb nemzedékhez tartozó erdélyi írók műveiből készítettünk egy szépirodalmi válogatást).
Nem az anyaországban élünk, hanem Szerbiában, és az irodalomnak többek között egyféle kapocs szerepét is be kell töltenie a két nemzet között, ezt a célt szolgálják a folyóirat hasábjain megjelenő fordítások szerb nyelvről (Vojislav Despotov, Svetislav Basara, Dušan Veličković, Mirko Kovač, David Albahari, Mihajlo Pantić, Zoran Mirković stb.), továbbá egy teljes összeállítást készítettünk Zvonko Sarić szabadkai horvát író és költő munkásságáról, de folyóiratunk hasábjain jelentek már meg román és szlovák nyelvről készült fordítások is.
Végezetül, de nem utolsósorban, a XXI. század globalizált világában nem élhetünk elszigetelten egymástól, úgy, hogy nem veszünk tudomást a nagyvilág működését meghatározó eseményekről, ezért erőnkhöz és kapacitásunkhoz mérten igyekszünk szólni más nyelven született, de magyar fordításban megjelent könyvekről, és természetesen fordítani is más nyelveken alkotó szerzők munkáiból. Eddig spanyol, svéd, holland és flamand alkotók műveit ültettük át magyar nyelvre, de folyóiratunkban jelentek meg angol és német nyelvről készült fordítások is.
Szépirodalmi alkotások közlése mellett törekszünk minél több magyar nyelven megjelenő kötetről is szólni. Irodalom mellett a film- és zenekultúrának is teret szoktunk adni, akárcsak a színháznak, olykor képregényeket is közlünk, és legtöbb számunkat egy képzőművész vagy egy fotográfus alkotásaival illusztráljuk.
A nyitottság továbbá a fiatal alkotók felkarolását és az ezzel járó felelősség felvállalását is jelenti, és a térségünkben igazából soha el nem ismert periferiális irodalmi műfajok (horror, sci-fi) ápolására is vonatkozik.

Műhelymunkáitok egyedülállónak számítanak. A legutóbbi ilyen Harmath Antal titokzatos eltűnése körül szerveződött...

Nagy figyelmet szentelünk a műhelymunkának, amelynek nem szükségszerű fizikailag egy helyen tartózkodó emberek műhelyének lenni. A műhelyt nem az együttlét, hanem az együttalkotás teremti meg. Amikor több szerző egymástól függetlenül alkotja meg teljes szerzői művét, amely a többi szerzői művel egyesülve már egy nagyobb műalkotás mozaikdarabját képezi, és ez az összetett mű, az alkotórészecskéken túlmutatva, képes új távlatokat felmutatni. Így jött létre a Volt egyszer egy november című (ál)napló, amely 30 szerző egy-egy naplójegyzetéből állt össze; vagy egy fényképek alapján készült novellasorozat; a Horror local címet viselő műhelymunkák; az ún. mikromeséket tartalmazó kettős-számunk; egy haiku-összeállítás vagy egy haibun-sorozatunk; és így készült el a 26. számunkban megjelent Harmath Antal titokzatos eltűnése című mű, amely úgy jött létre, hogy a címbeli hős rövid életrajzának taglalását tartalmazó előzetes szerkesztői utasítás alapján huszonegy szerző a hős családtagjainak, barátainak és ismerőseinek a bőrébe bújva egymástól teljesen függetlenül írta meg benyomását az eltűnt személyről, egy valódi kisregényt alkotva meg ily módon. Harmath Antal várhatóan hamarosan különálló műként is megjelenik majd e-book formátumban.

Igen változatos a publikációid listája is. Versek, novellák, regény, majd dráma... Egyre tágul a (szöveg)tér...?

Napjainkig négy kötetem jelent meg: a Sár című verseskötet, Az élő J. K. és A szoba című novelláskötetek és az eMese című regény. Több antológiában szerepelek, ezek közül csupán az Egy marék bél című novellát említeném meg, amely bekerült a Magyar Napló gondozásában megjelent Az év novellái 2008 című antológiába. Számos folyóiratban publikáltam: Bárka, Kortárs, Magyar Napló, Új Forrás, Irodalmi Szemle stb. Kezdeti prózámat az álomszerűség, a metafizika, a fantasztikum és a misztikum hatotta át, de írói érdeklődésem mindig többrétű volt. Három csoportba szoktam sorolni prózáimat. Az elsőbe tartoznak a fent meghatározott művek, amelyek a világba vetett, a kozmikus magánnyal szembesülő egyén kérdéseit vetik fel. A második csoportba sorolom a társadalmi miliőből táplálkozó realisztikus novellákat, amelyek a kilencvenes évekkel, mindennapjainkkal foglalkoznak. A harmadik csoportba tartozik a bánáti tájihletésű prózám, amely az irodalmi mítoszteremtés mellett a regionalitás hangsúlyozását és múltunk feltárását is sajátjának érzi. Természetesen, sok az átjárás a különböző csoportok között, különösen a legutóbbi tudja magába szippantani az első kettőre jellemző vonásokat is: a metafizikát, a fantasztikumot, akárcsak a politikai és társadalmi vonatkozásokat, egy mágikus realista köntösbe transzponálva a feldolgozott történeteket.
Verseket évek óta nem írtam. Újságírói tevékenységemből kifolyólag az utóbbi években hangsúlyozottabbá vált publicisztikai tevékenységem (társadalmi és politikai vonatkozású jegyzeteket és kommentárokat írok), és számos könyvről és filmről közöltem kritikát vagy recenziót. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Drámapályázatára íródott A tor című művem az első dráma, amit írtam. A mű szoros kapcsolatban áll a tájihletésű prózámmal, megírásával tulajdonképpen tesztelni akartam határaimat és képességeimet.
Úgy érzem magamat teljesnek, ha írásaimban kifejezésre tudom juttatni egyéniségem számtalan apró összetevőjének egy-egy részecskéjét, és ide nagyon sok minden, a (művész)filmek, a rock és a jazz iránti kifejezett érdeklődésemen beletartozik: bánáti magyar származásomtól és újságírói tevékenységemtől kezdve a szépirodalmon és focirajongásomon keresztül addig a puszta tényig, hogy 1992–93 folyamán szolgáltam a hadseregben.

Mint tudjuk, Gion-ösztöndíj kötelez. Min dolgozol?

A boszorkány botja című készülő regényemben egy bánsági magyar falu legendáriumának a megírását tervezem. Megfelelő társadalmi keretbe helyezett egyéni és családi történeteken keresztül azt boncolgatom, hogyan csapódtak le a huszadik században végbement történelmi és politikai változások egy adott közösségre és az egyéni sorsokra. A regény cselekménye az első világháború kitörésekor veszi kezdetét és az egykori Jugoszlávia széteséséhez vezető balkáni háború kitörésével zárul, azzal, hogy visszautalok a falu telepítésének és temploma felépítésének a körülményeire, akárcsak a monarchiabeli viszonyok ábrázolására.
A feldolgozandó témából eredően a műnek nyilván történelmi és szociográfiai jellege is lesz, de a falutörténet megírásával nem történelmi olvasókönyv vagy szociográfiai mű, hanem egy regény létrehozása a célom. Sokkal fontosabbnak tartom az emberi kapcsolatok és a közösségi viszonyok érzékeltetését a rideg történelmi adatok taglalásánál. Azt gondolom, hogy fiktív volta ellenére egy szépirodalmi műben sokkal plasztikusabban és emberközelibb módon ábrázolható egy adott kor, mint a puszta tények felsorakoztatásával. A Gion-regényekből például többet megtudtam közösségünk múltjáról, mint a történelemkönyvekből, ami egyrészt az írót dicséri, másrészt pedig a történelem oktatását marasztalja el.
Úgy vélem, hogy felénk mindig gond merült fel a múlt megfelelő megítélésével, mintha kizárólag fehér-fekete képekben lennénk képesek gondolkodni. Éppen ezért egyéniségileg sokrétű hőseim szemszögéből árnyaltan szeretném bemutatni egy egyszerre valós és kitalált falu lakóinak – és rajtuk keresztül szűkebb értelemben a bánsági, tágabb értelemben pedig a vajdasági magyarság – mindennapjait, szokásait, elvágyakozásait, értékrendszerét, sorsuk alakulását, életük társadalmi és politikai hátterét, boszorkányságokban és babonában is gazdag hiedelemvilágát, és nem utolsósorban öniróniára és fanyar humorra fogékony jellemvonását.
Reményeim szerint a bánáti magyar falu mint végvári jelkép aposztrofálódik majd regényemben, és a műben az itt élő emberek nyakas, szilaj magatartása, a kissé kemény, esetenként csípős, ugyanakkor őszinte beszédstílusa ölt majd formát.

Jogot hallgattál, dolgoztál a Képes Ifjúság munkatársaként, 2004 óta a Magyar Szónál vagy munkaviszonyban, 2008 óta a belpolitikai rovatot szerkeszted. Muzslán éltél, jóideje viszont Szabadkán…

Újságírói munkámból kifolyólag öt évvel ezelőtt költöztem át Muzsláról Szabadkára. Érdekes, hogy átköltözésem egybeesik a szülőfalum múltja által ihletett prózáim létrejöttével. Szabadkára érkezésemkor még hangsúlyosabbá vált számomra bánáti származásom, és itt döbbentem csak rá, hogy mennyi mindent hoztam magammal Muzsláról, Nagybecskerekről, Bánátból. Annak ellenére, hogy majdnem öt éve itt élek, azt hiszem, hogy mégsem lettem szabadkai. Ridegnek és zárkózottnak élem meg Szabadkát, de az is lehet, hogy én vagyok rideg és zárkózott. Nem nagyon törekedtem arra, hogy bekapcsolódjak a város kulturális életébe, igaz, mások sem nagyon biztattak erre. Egy biztos: én, aki a Béga és a Tisza partján nőttem fel, sohasem fogom megszokni, hogy Szabadkának nincs folyója.

Lennert Tímea

A leadben található fotó Molnár Edvárd felvétele.

Sándor Zoltán 1973-ban született Nagybecskereken. Tanulmányait az Újvidéki Egyetem Jogi Karán folytatta. Hét évig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke volt. Jelenleg a Magyar Szó napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. A Magyar Szótól 2010-ben elnyerte Az Év Újságírója Díjat. Eddigi irodalmi munkásságát 2011-ben Herceg János Irodalmi Díjjal jutalmazták. Napjainkig négy önálló kötete jelent meg, a legutóbbi 2006-ban, eMese címmel. Muzslán és Szabadkán él.