A 2011. október 11-én elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas íróra, költőre, műfordítóra, Mészöly Dezsőre emlékezünk. Szőcs Géza és Mészöly Dezső kötetlen beszélgetése 2002 márciusában jelent meg A Dunánál című folyóiratban.

A VIII. Henrik udvarában című könyv lapozgatása közben

Kötetlen beszélgetés Mészöly Dezsővel Shakespeare-ről, a Nemzeti Színházról és egyebekről

MD: Ezeket amikor kivégezték, mert kivégezték némelyiket, akkor a képeiket megsemmisítették. De Holbein minden festményét megelőzőleg csinált a maga számára egy pontos vázlatot, ahol még a színeket is jelölte, mert a főúri modellek nem voltak hajlandóak hosszan modellt ülni. Tehát ő a festményeket már a műtermében, otthon, modell nélkül festette, ezeknek a rajzoknak az alapján. A festmények nagy része elpusztult, főleg azoknak a képe, akik bárd alatt végezték, de a rajzok megmaradtak. Óriási kincs ez a kollekció! Windsorban őrzik. Rácz István elment oda és lefényképezte. Ezek a rajzok jelentek meg ebben a könyvünkben, 1984-ben a Helikonnál. Itt van. Morus, természetesen az ő képét is megsemmisítették... De hát ezek csodálatos vázlatok! Itt van például, látod, hogy mennyire a maga Számára készítette ezeket, itt a jelölés rajtuk, hogy milyen lesz a festmény.

SzG: Ahá. Tényleg.
MD: Páratlan rajztehetség volt, és őt az ember érdekelte. Semmi mást nem rajzolt, csak portrét. Thomas More egész családjáról van egy hatalmas vázlata, a belőle készült festményt is megsemmisítették a kivégzés után.

SzG: A Morus-dráma is, habár 60 évvel később írták, majdnem megsemmisült... színpadi életre pedig sosem is kelt. Szerinted ezt a Morus-drámát játszották valaha valahol?
MD: Nem, soha. Az angolok azért nem játszották, mert náluk olyan bősége van az Erzsébet-kori drámáknak... Mért játszanának egy ilyen több szerzőtől származó, hamarjában összeállított művet?, amit azért csináltak, mert óriási népszerűsége volt Morusnak... Maga a téma vonzotta a színházat. Annak idején nem lehetett bemutatni, a korabeli cenzúra miatt.

SzG: Tilney! Akinek köszönhetően megmaradt a kézirat.
MD: Igen. Benne az a három lap, az eredeti Shakespeare-kézirat. A British Museumban az egyik teremben egy külön tárlóban van a sarokban. Ez az egyetlen fennmaradt Shakespeare-kézirat.

SzG: Azt hiszem, ennek a részben Shakespeare által írt Morus-drámának komoly esélye lett volna, hogy ősbemutató  és világra szóló szenzáció – legyen belőle Pesten. Ha színházigazgató lettél volna. Mondjuk a Nemzetié...
MD: Megpályáztam.

SzG: Megpályáztad...
MD: Életemben összesen kétszer pályáztam meg állást, mindkétszer sikertelenül. Az egyik volt a Nemzeti Színház igazgatói állása, akkor, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, vagyis nem volt már kötelező a párttagság a színház-igazgatói székhez. Nem kaptam meg. Egy színházi újságíró kapta meg. A másik eset... A rendszerváltás után a párizsi Magyar Intézet igazgatói állására hirdettek pályázatot. Borzasztóan szerettem volna oda kerülni, mert valamikor egy évig éltem Párizsban. 1947-ben, még a Rákosi-korszakot megelőző koalíciós időkben, kaptam egy ösztöndíjat a doktori disszertációmra; nyolc hónapos ösztöndíjat. Akkor még a bizottságban olyan professzorok ültek, akik engem ismertek és, akik nem a Párt képviselői voltak, Zolnai Béla stb... szóval megkaptam az ösztöndíjat és kint éltem 8 hónapig, sőt egy kicsit tovább is. Közben ugyanis szereztem pénzt, és összesen tíz hónapot töltöttem Franciaországban és ennek a Magyar Intézetnek az életét nagyon jól ismertem. Lelkes István volt az igazgatója, aki később disszidálási kísérlet közben fölrobbant a határon... Tragikus eset... Megsántult belé... Ezek mind derék emberek voltak, egyik sem volt párttag. S amikor 1990-ben meghirdették az állást, leváltván a megelőző kommunista igazgatót, ezt megpályáztam és rettentően készültem rá, hogy én ezt meg fogom kapni, hisz annyi jogcímem volt rá... Egész munkásságom, a disszertációm is Villonról szólt és hát föl kellett sorolni francia vonatkozású publikációkat. Nekem bőven van, több, mint bárkinek. Sok... Nem kaptam meg.
Sok szakmai és baráti kapcsolatot is támadt munkáim során... Mikor a Palmes Acaá démiques lovagja lettem, jólesett éreznem, hogy odakint, hogy úgy mondjam, „tudomásul vettek”... Ezt jól tudtam volna gyümölcsöztetni.

SzG: Ez kilencvenben volt?
MD: Hát ez, talán ‘90-ben, rögtön a rendszerváltás után. Mért nem kaptam meg? Kiderült, hogy ma is párttagnak kell lenni, csak nem a kommunista, hanem valamelyik pártnak. Én nem léptem be soha semmilyen pártba, se régen, se most. S kiderült, hogy ez most is számít.

SzG: Az sem akármilyen olvasmány, amit a kandidátusi pályázatodról írtál.
MD: Ja, igen! Réges-régi ügy... Ma már mulatságos. Utólag örülök, hogy jó írást sikeríthettem belőle.

SzG: Visszatérve a kérdésemre, akkor, ‘90-ben Mészöly Dezső igazgatása alatt műsorra került volna-e a Morus-dráma?
MD: Nekem az volt a tervem, ezt bele is írtam a pályázatomba, hogy a Nemzeti Színházat ezzel a drámával nyitnám. Erre meg lehetne hívni az angol követséget és mindenkit, ez szenzáció lehetne. És Darvas Ivánt... Azt is megírtam, hogy őt képzelném el a főszerepre. Nem kaptam meg, sem a... Többet aztán már nem pályáztam. Most elmondok neked egy érdekes esetet – ha érdekel.

SzG: Hogyne.
MD: Van nekem az a Lyukasóra című műsorom. Ebben a műsorban egyszer a következő feladványt adtam: – Fölolvasok nektek egy prózai műből egy részletet, amely nem vers, de vers értékű próza. S fölolvastam. Ki kellett találni, hogy miből van kiszedve. Olvasd el egyszer, aztán elmondom a folytatást, mert nagyon mulatságos.

SzG: Igen.
MD: Fölolvastam, kikerülve az utópia szót. Ki írhatta ezt? Kérlek szépen, olyanokat mondtak, hogy talán Huxley, szóval modern szerzőket. Nem, nem. Régebbi korból. – Hát nem tudjuk. Na, mondom, akkor most egy könnyítést teszek. A szerzőjét ennek a könyvnek szentté avatták. Óriási konsternáció... aztán elárultam, hogy a szerző e művét latinul írta meg. Az ő életében nem is jelent meg angolul, mert hát őt, szegényt kivégezték. De a halála után, amikor már lehetett, lefordították angolra, és az érdekessége az angol nyelvű kiadásnak, hogy ezt a részt kihagyták. Miért? Mert amíg latinul volt hozzáférhető, értelmiségi olvasmánynak számított. De ha az egész nép olvashatja az anyanyelvén, hát akkor... mi lesz? Az anglikán fordító ravaszul és szemérmesen ezt a részt kiherélte. Ezt mind elmondtam, és nagy sikere volt ennek a számnak a Lyukasórában. De nem jöttek rá… Főleg azt nagyon élveztem, amikor bejelentettem, hogy a szerzőt szentté avatták. Mindjárt meg is szólalt Lator Laci: „De nem ezért a művéért.” Itt elmondom neked azt, ha érdekel, hogy annak idején egy óriási sikerű film volt Európa-szerte...

SzG: Morusról. Az egy színdarabból készült.
MD: A Man for Ali Seasons – ez volt a címe. És az a Scofield nevű színész játszotta, aki Brook híres Lear király rendezésében Leart játszotta 43 évesen. Egész másfajta lényt jelenített meg, mint szoktak, nem valami botjára támaszkodó fehér szakállú aggastyánt, hanem egy sokat próbált katona-királyt, aki azért osztja fel a birodalmát, mert szeretne végre megpihenni.

SzG: Ilyenszerű most a Vígszínházban Tompa Gábor rendezésében is Lear. És tudod, hogy a Nemzeti Színházban ki fogja játszani a Lear királyt?
MD: Ott játsszák?

SzG:  Nyáron indítják a próbákat.
MD: Ki rendezi?

SzG: Vasziljev. És tudod, ki lesz Lear? Törőcsik Mari.
MD: Meglepő.

SzG. No, most akkor A Dunánál Morus-számáról. Lennének a fordításaid meg az esszéd. Lesz benne Fáj Attilának egy tanulmánya a Párbeszédről és részletek Morusnak ebből az utolsó művéből Gergely Zsuzsa fordításában.
MD: Az a fiatal lány járt nálam. Nagyon tehetségesnek láttam őt, remélem nem vettem el a kedvét azzal, hogy itt-ott korrekciókat javasoltam a fordításban.

SzG: Dehogyis. Sőt, nagyon hálás volt. És lenne veled ez a rövid beszélgetés is, amiket itt most elmondtál.
MD: Azt is majd szeretném elolvasni.

SzG: Természetes, ez aztán kötelező.
MD: Azt hiszem, nagy szenzáció lehetett volna Shakespeare-ék közösen írott Morus-drámája...

SzG: Persze. S talán még ma sem késő.
MD: Ezt a drámát, hogy sikeres legyen, egy kicsit meg kell húzni...

SzG: Én most meghúztam.
MD: Kell egy szuggesztív színész is. Olyan színész, akinek a közönség szemében morális hitele is van, amilyen Scofield volt a Morus-darabban. És hát az Ivánban ez megvan.

SzG: Visszatérve Morus utolsó írására, arra a Párbeszédre, amelyben két magyar tépelődik... Nem tudom megmagyarázni magamnak... mi a magyarázata, hogy a nagyon éber, nagyon érzékeny magyar irodalmi és spirituális figyelem számára teljesen ismeretlen maradt ez a Morus–mű, a Párbeszéd. Tehát nincs meg a recepciója. Sem irodalmi, sem történelmi, sem teológiai nincs.
MD: Ha Gergely Zsuzsa – ugye úgy hívják? – lefordítja ezt, akkor ennek nagy hírverést lehetne...

SzG: Na jó, de az elmúlt 400 évben elég sokan tudtak angolul Gergely Zsuzsán kívül is. Mért nem fordította le senki? Neked van erre elméleted?
MD: Érthetetlen.

SzG: Miért közömbös nekünk, magyaroknak, hogy Thomas Morus utolsó munkájában velünk foglalkozik? Ez érdekel, hogy ez miért nem érdekel senkit...

II.

SzG: Akkor beszéljünk egyebekről. Kolozsvárott doktoráltál. Ezerkilencszáz..
MD: 1942-ben. Akkor az Magyarországhoz tartozott.

SzG: Benedek Marcellnél doktoráltál?
MD: Ő is ott volt akkor, de én Zolnai Bélánál doktoráltam. A kolozsvári egyetemen akkor volt egy olyan tanszék is, hogy összehasonlító irodalomtörténet. „Littérature comparée.” És én ezen tanulva írtam a doktori disszertációmat, melynek a címe az volt, hogy Villon Magyarországon. A disszertációm sorra vette az egész magyar Villon-recepciót. Tudod, hogy egész Közép-Európában a magyarok figyeltek fel rá először? A XVIII. század végén Péczeli József, aki a Magyar Múzeumot szerkesztette lefordította Boileaunak az Art Poétique-ját, amelyben szó van Villonról dicsérőleg, ezt ő lefordította prózára és jegyzetet csatolt hozzá. Sehol a környező országokban... a híres franciabarát Romániában a XIX. században kezdtek csak tudomást venni róla.

SzG: És foglalkozik a disszertáció a Faludy-Villon jelenséggel is? Az hogy van egy Villon-igény, amit ilyen formában...
MD: Arról is szól egy fejezet a könyvemben, természetesen. Mert végigmegyek az egész folyamaton, kronológiai sorrendben. Egészen ‘43-ig, mert akkor jelent meg. Nem, ‘42-ig.

SzG: S ha már Kolozsvárnál tartunk, Jékely Zoltánról szeretnélek kérdezni...
MD: Jékely Zsolival nagyon jó barátok voltunk.

SzG: Az első feleségét ismerted, Évát?
MD: Pasteiner Évát csak hírből ismertem.

SzG: Ő most Takács Jenőnek a felesége, a 100 éves zeneszerzőnek.
MD: Amikor én Zsolival összebarátkoztam, ő már Jancsó Adrienne férje volt. Adrienn egy csodálatos írást ajándékozott nekem. Amikor Zsoli meghalt, azokban a napokban egy megrázó visszapillantást írt az egész házasságukról, elválásukról, s mégis örök összetartozásukról... És ezt nekem ajándékozta, nálam van otthon. Publikálhatatlan anyag, mert annyira személyes dolgok vannak benne.
Gyönyörű írás, gyönyörű írás. Valamikor egyszer, amikor már mindannyian meghaltunk, ez meg fog jelenni.

SzG: Kolozsvárott hol laktál ez alatt az idő alatt?
MD: Akkoriban apám a kolozsvári egyetem tanára volt.  Előzőleg Szegeden tanított, s amikor az egyetem visszakerült Kolozsvárra, akkor a szegedi professzorokat megkérdezték, hogy akarnak-e Szegeden maradni, vagy nem. És apám azt válaszolta, hogy Kolozsvárra akar menni. Mi voltunk az ejtőernyősök.

SzG: A családotok hova való?
MD: Hát, az az érdekesség, hogy a családunk dunántúli, a Mészölyöknek a birtoka Sárbogárdon volt századokon keresztül. De apám Kolozsvárt járt egyetemre. És őt vonzotta ez a város, és akkor megtudta, hogy most választani lehet aközött, hogy Szegeden folytassa-e vagy Kolozsváron... Egyből Kolozsvár mellett döntött.

SzG: És mit tanított?
MD Finnugor–magyar összehasonlító nyelvészetet.

SzG: És hol laktatok?
MD: A Bánffyak kiadták bérbe az egyetemnek a palotát. Ott a Bánffy-palotában volt egy szobánk.

SzG: Milyen érdekes... Édesapám is ott lakott a Bánffy-palotában később...
MD: Ott volt akkor a finnugor–magyar intézet. Apámnak volt egy lakása Budapesten. A Naphegy utcában. Ahol laktunk mi, a család. Kolozsvárt neki nem volt albérleti szobája, hanem betétetett egy vaságyat a finnugor intézetbe, amely ott volt a Bánffy-palotában. Én festő akartam lenni, beiratkoztam Pesten a képzőművészeti főiskolára és jöttem-mentem Kolozsvár és Pest között. Elég az hozzá, hogy akkor betettünk még egy vaságyat és akkor én is ott aludtam. Kolozsvárról az az emlékem van, hogy nagyon tetszett a város, és egy gyönyörű román parasztlány takarított a Bánffy-palotában... A nevére is emlékszem: Victoriának hívták... És hát mindannyiunk fölött győzelmet aratott.

SzG: Akkor sokan voltak ott Entz Gézától kezdve László Gyuláig igaz, hogy...
MD: László Gyula akkor volt fiatal professzor; akkor ásta ki azt a honfoglalás-kori sírt, és apámmal nagyon jó barátságba keveredett, apám atyai barátja lett neki.

SzG: És még kit...
MD: Benedek Marcellt jól ismertem. Jékely Zsoli volt jó barátom és az apja. Áprily Lajos atyai barátom volt, nagyon sok hálával tartozom neki. Rengeteg mindenben alakította az életemet, a költői világomat.

SzG. Kolozsvárott jártál-e azóta?
MD: Egyetlen egyszer, amikor a Román Írószövetség meghívott. Egy magyar küldöttség tagja voltam. És kértem, hogy vigyenek el Kolozsvárra, ezt teljesítették is nagyon barátian.

SzG: Mit jelent a mészöly szó? A messzelyhez van köze?
MD: Nem. Zsigmond idetelepített olyan délszláv famíliákat, katonákat, akik az újjászervezett könnyűlovasság magva lettek. Lehetséges – mondta apám –‚ hogy ez a mi családnevünk, a Mészöly – a régibb iratokban Mészel vagy Miszel – abból a szóból származik, hogy Misl, lélek.

SzG: Gondolat, lélek, igen.
MD: De használták keresztnévnek is és minden keresztnévből lehet családnév... szóval apám szerint az a valószínűbb, mert a legelső családi emlékeink, Dél-Magyarországból szólnak, Somogy vármegyéből. A messzely viszont német eredetű. És a családunknak nem volt német eredete, szóval sokkal valószínűbbnek tetszik ez a dél-szláv... Ja, aztán ezeket a könnyűlovasokat hadi érdemeikért nemesítették, tehát ilyen katonanemesek lettek. A címerünkben egy hím oroszlán kardot tart s a kard hegyében egy török fej van. Hát mondom, fejvadászok leszármazottja vagyok én?, aki még a darazsat sem ütöm le, ha az ablaküvegen zsörtölődik... hanem kiengedem, ne kelljen megölnöm. De hát őseim fejvadászok voltak. Azt szoktam mondani, hogy önvédelemből lettek azzá, mert a török időkben...

SzG: Hát nem ők mentek Isztambulba fejvadászni, nem igaz?
MD: Persze.

SzG:Hadd tegyek föl még egy kérdést. Jutott-e eszedbe valaha, hogy a monogramod azt jelenti: ezerötszáz?
MD: Tűnődöm rajta... Sosem gondoltam rá, pedig mennyit olvastam és fordítottam annak a századfordulónak a költőit...
 
 

Mészöly Dezső 1918. augusztus 27-én született Budapesten. Édesapja a híres nyelvészprofesszor, műfordító és vígjátékszerző Mészöly Gedeon volt, akitől sokat tanult a verstan, a stilisztika és az irodalomtörténet terén. Kisgyermekként a nyarakat a Kiskunságban, járásbíró nagyapja tanyáján töltötte, hétévesen született első, a falusi lét utáni sóvárgását négy sorban összefoglaló versikéje. Elemi iskoláit a szegedi piaristáknál végezte, majd Sárospatakon lett gimnazista. Első, önálló hangon megszólaló versét, amely allergiás asztma rohamaiból táplálkozott, tizennégy évesen írta.
  1936-ban beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára Budapesten, 1940-től három évig a Képzőművészeti Főiskola festőnövendéke is volt, közben Párizsban irodalmi és színházi tanulmányokat folytatott. 1942-ben Kolozsvárott avatták bölcsészdoktorrá, disszertációját Villonból írta.
   Élete első szerződését 25 évesen a Nemzeti Színház igazgatójától az Antonius és Kleopátra című Shakespeare-darab fordítására kapta, ezer pengős előlege akkoriban tekintélyes összegnek számított. (1946-ban Bajor Gizi az ő fordítását választotta, amikor megkapta Kleopátra szerepét.) 1946-48 között a Nemzeti Színházban segédszínészként, segédrendezőként és dramaturgként is dolgozott, ez utóbbi munkakört töltötte be 1958-ig a Madách Színházban is, közben 1951-től 1954-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia tanára volt.
    1963-tól tizenöt éven keresztül dolgozott elsősorban fordítóként és dramaturgként a Magyar Televízióban, nevéhez fűződik több film – a Liliomfi, a Bánk bán vagy a Czillei és a Hunyadiak – forgatókönyve is. 1992 óta a Lyukasóra című televíziós irodalmi műsor szerkesztő-műsorvezetője volt.
    Műfordítói munkásságának gerincét Villon műveinek tolmácsolása és a róla készült tanulmányok sora adta. Lefordította szinte a teljes életművet, mindent, amit Villonnak tulajdonítottak és azt is, amit írtak róla. De az ő fordításában játsszák ma Magyarországon a legtöbb Shakespeare darabot, és átültette magyarra Moliére, Agatha Christie, Heine műveit, sőt egy névtelen flamand szerző mirákulumát is.
    Versei Önarckép retus nélkül (1975) és Villon árnyékában (1983) címmel jelentek meg, forgatókönyveit a Lyukasóráimban adta közre 1993-ban.
    1987 óta a Magyar Shakespeare Bizottság, 1992 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, 1953-ban József Attila-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat kapott, 1998-ban az Alternatív Kossuth-díjat is neki ítélték, 2008-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. (MTI)

A Kossuth-díjas író, költő műfordító életének 94. évében rövid betegség után 2011. október 11-én halt meg. A felvétel 2008. április 27-én készült Budapesten. MTI Fotó: Kollányi Péter