Mindig marad a nyugtalanság – Beszélgetés Esterházy Péterrel

Az Aradi Kamaraszínház évadnyitójának vendégeként járt Aradon Esterházy Péter író, harmincnál több elbeszélés-, dráma-, esszé- és publicisztika-kötet, regény szerzője, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója, számos irodalmi és nem irodalmi díj kitüntetettje.

Mindig marad a nyugtalanság

Beszélgetés Esterházy Péterrel

 

– Az Ön anyai nagyanyja mácsai származású, Arad közelében született. Van-e valamilyen affinitása ezekhez a tájakhoz? Járt-e már ott, vagy Aradon?

– Lehet, udvariasságból azt kellene mondanom, hogy van. A Mácsa egy létező szó a családban. A nagymamám, Esterházy Móricz felesége Károlyi Margit volt, Károlyi Gyula miniszterelnök lánya. Mácsa szerepel ebben a legendáriumban, de nekem nem jelentett semmit, csak a nagymamámat.

– Az Esterházy Magyarország egyik legpatinásabb arisztokrata családneve, Ön viszont már – 1950-ben – egy olyan korban született és élte gyermekkorát, amikor a grófoknak, hercegeknek hivatalosan nem volt Magyarországon nagy ázsiójuk. Hogyan élte meg azt az időt, a Kádár-korszakot, amelyben 28 éves korában hivatásos író lett?

– Gyerekkoromban, 1951-ben kitelepítették a családot, innen tudtam meg, mit jelent arisztokratának lenni. De azért egy gyerek számára az nem olyan veszélyes dolog. Amúgy meg én együtt nőttem fel a Kádár-korral, ami, hogy felmondjam az iskolai leckét, kezdetben kemény volt, aztán lett a puha, kontúr nélküli, gyakorlatias élet, ami azt is megengedte, hogy én publikálhassak. Nem sokat számított a családi helyzetem. Még az iskola- és egyetemválasztásnál igen – nem mehettem tanárira, nem irodalmat studíroztam, hanem matematikát –, de ez csak hasznomra volt. Más arcú diktatúra volt, mint a romániai, az sokkal keményebb volt. A Kádár-rendszer arctalan dolog volt, ami nem jelentette azt, hogy nincs diktatúra, de egy csomó lehetősége volt a túlélésnek. Nagyon beleestem az írásba, s amikor ott akadályba ütköztem, nehéz volt eldönteni, hogy azt a nevemnek köszönhetem, vagy inkább annak, ahogyan írok. Nehézkesen jelentek meg a dolgaim, nem lehet eldönteni, hogy a komcsik voltak-e a hibásak, vagy én. De hát nincs is már nagy jelentősége.

– Élete folyamán mintegy negyedszáz irodalmi díjat és nem csak irodalmi kitüntetést kapott (egyebek közt a Kossuth-díjat), és nagyjából ugyanennyi nyelvre fordították le műveit. Mit jelentettek az Ön számára ezek a díjak, kitüntetések, fordítások, mint embernek, vagy írónak, pályájának alakulása szempontjából?

– Azt hiszem, minden művészi munka nagyon nagy bizonytalansággal jár, az írónak nagyobb a bizonytalansági tényezője, mint a tudósnak. A kritériumok homályosabbak, és minden megerősítés jól jön. Nem oldja meg az embernek a problémáit a papír előtt, de nem igaz az, hogy nem segít. Nem érdemes nagyképűen a díjakról nyilatkozni. Szokás azt mondani, hogy nem a díjakért dolgozunk – persze, nem a díjakért dolgozunk –, de azoknak megvan a jelentőségük, és ezt főként akkor tudja meg az ember, ha nem kapja meg őket. A megkapottakkal kevésbé törődik, de minden ilyen külső elismerés egy kicsit, egy pillanatra tud segíteni, megerősíteni. Elvileg a díj azt jelenti, hogy valakik azt mondják: rendben dolgozott az ember. És ennek azért van jelentősége. Hiba volna azt gondolni, hogy a díjjal valamilyen passzust, pecsétet kapott arra, hogy minden rendben van. A díjakkal nem lehet megkapni a nyugalmat. Azt nem hozzák meg.

– Lenne valami, ami meghozhatná?

– Szerintem semmi se hozza meg. Annyival más az a kép, amit az ember fölrajzol magának, amikor odaül egy könyvhöz, s ahhoz képest mindig kevesebb, amit megcsinál, még akkor is, ha egy pillanatra úgy érzi: na, ez most így jó. Aztán ez az érzés elmúlik, és akkor főleg azt látja, ami hiányzik belőle. Mindig marad a nyugtalanság, azt sem a fordítások jelezte sikerrel, sem semmivel nem lehet betapasztani. De nem is baj, úgy értem, ez hozzátartozik a dologhoz, ez a bizonytalanság. Azt nem mondanám, hogy örül neki az ember. Ez az alkotással, mint olyannal függ össze. Valami olyat csinál az ember, ami még nem volt, de aminek a szabályai szerint akar dolgozni, ám e valami nem létezik. Mindig ilyen Münchausen bárós helyzet van, mindig magunkat húzzuk ki valahonnét, és ebben az ember nem számíthat senkire, sem a kollégáira, sem az irodalom szellemére, sem a díjakra, sem a sikerre, sőt még a sikertelenségekre sem. Nem tudom hirtelen, ki mondta, de többen szokták mondogatni, hogy a díjakat nem visszautasítani kell, hanem úgy dolgozni, hogy ne kapja meg az ember őket. De ez sem segít.

– A kimondottan szöveges Esterházy-művek nem a történetre alapoznak, és tudomásom szerint nem minden olvasórétegben aratnak akkora sikert, mint amekkorára a számtalan irodalmi díj predesztinálná őket. Érzi ezt Ön?

– Ennél rosszabb a helyzet. Ahhoz képest, hogy ezek szövegek, én viszonylag jól állok ezekben az eladási ügyekben, nem kell igazán konfrontálódnom. Az én helyzetem nem az, hogy a szakma elismer, de az olvasó nem. De az valóban igaz, hogy történetmesélésben nem állunk jól. De dolgozunk rajta, dolgozunk… Nem egyszerű. Nem akarom eltréfálni, de ez a konfliktus nem létezik, ez nem igaz a könyveimre. Ahhoz képest, hogy olykor valóban bonyolultak, vagy bonyolult utalásrendszerrel dolgoznak, mintha föltételeznék ezer más könyv ismeretét, ezek eléggé populáris könyvek. A Harmonia caelestis vagy a Termelési-regény majdnem százezer példányban elmentek, ennek már a tizedrésze is rendben van. Nekem nem kell azzal konfrontálódnom, amivel az úgynevezett modern művészetnek folyamatosan kell, hogy mi is a helyzet a kultúrafogyasztóval, az olvasóval. Tulajdonképpen jó viszonyban vagyok a saját olvasóimmal, és hálás is vagyok ezért, hogy vannak.

–  A napokban megdöbbenve olvastam egy internetes honlapon, hogy Esterházy magyargyűlölő és kommunista, ráadásul félzsidó. Ön hogy reagál ezekre? Egyáltalán tudomására jut, hogy egyesek miket beszélnek?

– Hát persze, ha másképp nem, hát eljön az ember Aradra, és mondják neki… (nevet) Erre nincs mit mondani. Az ellen nem lenne kifogásom, hogy zsidó volnék, de mindenképpen meglep, hogy így próbálnak fogást találni. Erre szoktam én azt mondani, hogy nekem papírjaim vannak úgy 1300-ig erről a dologról, ez így rendben volna. Ami kétségtelenül felveti a kérdést, hogy mi van 1300 előtt, de mentségemre szolgáljon, hogy Magyarországon ennél jobb papírjai senkinek sincsenek, illetve a Czilleieknek volnának még, de azok már kihaltak. El lehet ezen tréfálkozni, de hát ez minden nívón aluli, náci, volna egy kifejezés arra, hogy erre mit kellene használni. Erre nincs mit mondani. Ez van. Van olyan kritika, amin el lehet tűnődni, de ez nem az. Menjenek a… a csudába, hogy azért egy cs-betűs szó legyen.

– Hogyan viszonyul a könyveiről megjelenő kritikákhoz?

– Szokták mondani, hogy valakit nem érdekel a kritika, de ez nem igaz. Mégis az első olyan pont, amikor megjelenik a világ előtt a könyv, és az ember kíváncsi arra, hogy miként működik. Én nézem, hogy az emberek előtt, vagy egy hozzáértő szeme előtt ez minek mutatkozik, minek látom én, és minek látja ő. Ezen el lehet tűnődni. Ha azt gondolom, hogy nem ugyanúgy, mint én, akkor ez zavar vagy nem zavar. Általában nem zavar, ha másként látják, de az kiszámíthatatlan, hogy az embert mi zavarja és mi nem. Néha a legkisebb dolgon halálosan felidegesíti magát, máskor meg egyáltalán nem érdekli. Elég kiszolgáltatott viszony, amikor egy könyv megjelenik.

– Mert az írónak nincs módja reagálni, magyarázkodni?

– Nincs is mit. Az olvasónak per definitionem igaza van, még akkor is, ha nincs igaza.

– Bizonyosan dolgozik valamin. Elárulná, hogy min?

– Nem. Nem árulnám el.

Jámbor Gyula