Három utolsó jegyzet a Régi Zsinából?

Helyszíni

Amikor tudósítóink ellátogattak a szegedi Thealter U21 fesztivál őszi ráadásprogramjaira, még nem sejthették, hogy talán utoljára járnak a MASZK Egyesület szervezésében immár 21. alkalommal megrendezett eseményen. A Bárka Színház előadásáról és a Bereczki Csilla rendezte Jónás könyvéről készült írásokat olvashatják. Zárásként pedig a szervezők felhívását.

 

 

 

 

Három utolsó jegyzet a Régi Zsinából?

 

Könnyű és nehéz – Háy János: Nehéz (Bárka Színház)

Könnyű volt nevetni a részeg emberen. Nehéz volt rájönni, hogy mégsem annyira.

Érdekes összetételű közönség gyűlt össze a Bárka Színház vendégjátékán: a székek nagy részét tizenévesek, középiskolások foglalták el, s csak elenyésző volt a bölcsészek, idősebb könyvtárosok, magyartanárok száma.

Mucsi Zoltán az előadás elején igen jól játszotta a lecsúszott, a lét peremére sodródott alkoholistát. Nevettek is az alkoholszint szülte poénokon. De egy részeg beszéde csak percekig érdekes: híján van az önreflexiónak. Ahogy a szótlan anyjához egyfolytában szövegelő férfi is, aki jelenetenként egyre mélyebbre kerül.

Végtelennek tűnő monológ, egyre több üres üveggel és kinek csalogató, kinek büdös bagófüsttel. Hallod az ismert, a bármely kocsmában hallható sztorit, és eszedbe jutnak a saját családodban, köreidben finoman palástolt hasonló esetek. Megcsillan a lehetőség egy más életre, és kirajzolódik, ami lett helyette. Nehéz a városi zaj, a beilleszkedés, de könnyen lesz feleség, gyerek, tanári állás, doktori. Könnyen, mint ahogy az alkohol csurog a szájba. És minden borul. Ismered, talán unod is. Mégis megrázó mindezt egészben, másfél óra alatt látni. De muszáj, hogy a darab második felében visszatekintve megismerhesd a többi nézőpontot. Mindenkinek nehéz, a mama eddig se szólt, csak tette a dolgát, a feleségnek a húsz év, a gyerekeknek, hogy „az apjuk a vécé mellé”, a régi barátnak meg, hogy ki kell rúgnia a volt csoporttársát. Újra lepereg az életpálya, amely immár nem a monologikusan előadott elbeszélésből, hanem jelenetekben tárul eléd.

Nincs felelős. Az alkohol mindig csak a második fok: nehéz a beilleszkedés, de talán még nehezebb, hogy „mindig ugyanaz van”. Hiába vidék vagy város, az ember teszi a kötelességét, fenntartja a populációt, és aztán semmi nincs, csak a belátás, a szűkülő idő és tér. Az, hogy hiába viszed többre, vagy hiába mész el a faluból, egy idő után akkor is csak ugyanúgy sziát mondasz az asszonynak, mint az apád, ugyanúgy a kocsmában, mint az apád a haverokkal, ahol a pia mellet ugyanúgy a semmiről, mint tegnap és azelőtt…

Talán azért mégsem teljesen ugyanúgy, mert a férfi ugyan rendeltetésszerűen hull vissza abba, amitől korábban rettegett, de már képes felvállalni: eljut odáig, hogy rálát a kortársaira és magára. Mire teljesen elissza az életét, megérik az önreflexióra.

És a közönség? Ugyan a darab második felében még jó formában láthattuk viszont, mégsem nevetett már senki az alkohol és a kilátástalanság poénjain. Már nekik is nehéz.

(Szeged, Régi Zsinagóga, 2011. szeptember 22.)

Almádi Róbert

 

Bábként lehamuzva – Babits Mihály: Jónás könyve (Csuja Imre)

 

A Jónás könyve agyonelemzett középiskolai kötelező, megtanuljuk róla: elbeszélő költemény, prófétaszerep, gégerák, közel a második véhá. A Bereczki Csilla rendezte előadás úgy bánik a szöveggel, hogy nem változtat rajta semmit, mégis teljesen újraértelmezi. Csuja Imre hangoskönyv-szerűen pergő monológja mellett a kezében tartott, forgatott, kínzott bábbal eleveníti meg Jónást, aki kifehéredett, de még színházi szerepre alkalmas csontvázként használja narrátorát és Istenét, azaz a produkció részeként és azzal összhangban izzadó férfitestet díszletként. Mert Csuja Imre egyszerre játszik három szerepet, sőt, ő lesz a cet, akinek a gyomrában Jónás egy kapálózó idiótává változik, de ő lesz az Úr is, aki nagyképűen ráhamuzik a próféta fejére, mint ahogy talán a világra is. Nem mondhatjuk, hogy rá se bagózik, mert éppen azt csinálja. Jónás pedig már nem képletesen báb, hanem valójában, akit az Úr nemcsak rángat, hanem szó szerint elfenekel. Megérdemli, hiszen a Ninivében elmondott monológja alapján kiderül: nincs érzéke a retorikához, ezért nevetségessé teszi az égi szavakat. De a szavakon kívül a folyamatos szerepcseréé a színpad. A cigi, amelynek meggyújtása mesterien szakítja meg a monológot, megengedve azt is, hogy az Istenen nevessünk, szóval az elnyomott cigaretta féreggé változik, az asztal tengerré, a kötelező olvasmány meg életre kel. Sehol az elbeszélő költemény, sehol a gégerák (talán csak a cigisdoboz figyelmeztető feliratán), sehol a próféta és a második véhá. Csak a báb és Csuja Imre, oldalt a mosolygó fiatal rendezővel, Bereczki Csillával (érdemes megjegyeznünk a nevét), és ebből a fél órából is megtanulhatjuk a kötelezőt: mi a színház, mi az előadás. Azt, hogy egyszerre nevethetünk az Úron és Jónáson, az elbeszélőn és ezzel együtt – ki hinné? – Babits szentenciózusan is mély szövegén. A rendező így bátorságra is tanít: érdemes hozzányúlnunk a kánonba kövesedett művekhez, és egy cigarettára gyújtva hamut szórni saját fejünkre is.

(Szeged, Régi Zsinagóga, 2011. szeptember 23.)

Boldog Zoltán

 

A legnehezebb – A MASZK Egyesület közleménye

Mondhatnám röviden és kegyetlenül, lényegretörően: a Régi Zsinagógát szeptember 25-én vasárnap este, a kaposvári színészhallgatók Sziszüphoszt és a színházcsinálást középpontba állító előadása után bezárjuk. Így októberre tervezett programjaink elmaradnak.

Magyarázhatnám a tényekkel: tavaly, abban a bizonyos VI-os kategóriában miket is keményen sújtott a zárolás, ami végül elvonás lett. A két részletben (októberben és novemberben) megkapott éves működési támogatás 66%-a volt a megítélt összegnek, és éppen a fele az előző évinek – 2003 óta ennél mindig többre érdemesített minket a szakminisztérium éppen illetékes grémiuma.

Egyébként 2010 volt az első év, amikor az ún. alternatív vagy független színházak és intézményeik két törvényben is garantált támogatáshoz juthattak (volna).

Számoltunk, alkudoztunk, teljesítettük, amit vállaltunk, és amit a törvények számunkra előírtak. Előremenekültünk. A közönség kitartott és jelenlétével támogatott minket.

Idén júniusban újra pályáztunk, a kijelölt kuratórium júliusban meghozta döntését. A NEFMI július 22-én közzé tette honlapján az eredményeket, erről a lebonyolító NKA augusztus 11-ei keltezéssel értesítette a szervezeteket. Mi is, ahogy mások, benyújtottuk a szükséges dokumentumokat, majd vártunk. A kiírás szerint „a támogatási szerződéseket a döntés meghozatalától számított 45 napon belül” kell megkötni – ez azonban a mai napig nem történt meg, egyetlen szervezettel sem, holott a határidő, amelyet a pályáztató szabott, régen lejárt.

Időközben az Országgyűlés június 27-én 245 igen szavazattal, 45 nem és 43 tartózkodás mellett elfogadta az előadóművészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló törvény módosítását, amely megszüntette a korábbi hat kategóriát, és ezzel együtt az ún. alternatív vagy független színházak garantált támogatási keretösszegét.

Ami biztos: az NKA azért nem kötött szerződéseket, mert a NEFMI mindezidáig nem bocsátotta rendelkezésére a megítélt támogatások fedezetéül szolgáló (egyébként szintén törvényben előirányzott, bár a tavalyi 66%-nál is kevesebb) pénzt. A héten kihirdetett 1316/2011 (IX.19.) kormányhatározat a minisztériumokat, köztük a NEFMI-t, költségvetésük egy részének zárolására, illetve év végéig tartó maradványtartásra kötelezi.

[Azaz a korábbi VI-os kategória felszámolása után a törvényben megítélt összeget a kormány visszatartja, saját korábbi döntésével szemben. – Szerk.]

Az évad elkezdődött. A színházak, intézmények, köztük mi is – bízva a törvényekben, az írott szóban – hosszas számolás, tárgyalások, vagy inkább alkudozások után, megkezdték, illetve folytatták a munkát.

Hivatalosan senki, sehol el nem mondta, le nem írta – sem a kormányrendelet előtt, sem azóta –, mi lesz a sorsa a mindeddig ki nem fizetett támogatási összegnek – és ezzel összefüggésben az arra számító „támogatottaknak”, akik – elméletileg – márciustól decemberig fedezhetnék ebből működési költségeiket.

Ilyen körülmények között nem hozhattunk más döntést, mint hogy októberi programjainkat lemondjuk.

Ezek tehát a puszta tények.

De szeretnék egy kicsit több időt rabolni Önöktől, Tőletek, akikkel két évtizede állunk személyes kapcsolatban.

És elmondani, hogy pontosan tudjuk, ezek az események, ez a döntésünk nem érint, és nem mozgat meg tömegeket, hogy az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb, hogy ez nem eléggé bulvárhír a médiának sem. Nem elvettek, nem megtiltottak, nem bezártak, nem kiebrudaltak. Hivatalosan, deklarálva, akár indoklás nélkül is, senki nem írta elő számunkra, hogy így döntsünk. Hiszen arra sem méltatott bennünket senki, hogy bármit is hivatalosan közöljön a pályázatban érintett szervezetekkel – akik közül nem mi vagyunk az elsők, és feltehetően nem is az utolsók, akik a programjaik felfüggesztése mellett kénytelenek dönteni.

Valahol, valakik talán azt gondolják, hogy ez a tavaly még kissé zajos, idén viszont mindeddig csendes ellehetetlenítés, szisztematikus kiéheztetés majd valamiféle minőségi megújuláshoz vezet (értsd: hadd hulljon a férgese).

Mi másban hiszünk.

Tudjuk, hogy a színház közösségi élmény, akkor is, ha mindenkinek másféle emlékeket, érzelmeket idéz meg, mindenkiben másféle gondolatokat ébreszt egy-egy produkció.

Tudjuk azt is, hogy a színházi élmény, bár „itt és most” történik meg az emberrel, ugyanúgy felhalmozásra érdemes, mint az arany, vagy másféle anyagi javak.

Tudjuk azt is, hogy a színházban nem csak élményeket, hanem emberséget, nyitottságot, empátiát és toleranciát gyűjthetünk és tanulhatunk, barátokra tehetünk szert.

És tudjuk azt is, hogy a színház és a színházzal együtt szerzett értékek, barátok ugyanúgy átörökíthetők – és átörökítésre érdemesek –, mint az arany.

És mindenekelőtt: hiszünk a fiatalokban – alkotókban, közönségben, önkéntes segítőkben.

Hálával tartozunk mindazoknak a sokaknak, akik bizalmat szavaztak nekünk fellépőként, nézőként, és mindazoknak, akik támogatták a munkánkat, a segítségünkre voltak az elmúlt húsz évben.

Egyáltalán nem volt könnyű az elmúlt két évtized: megedződtünk, nem könnyen adjuk meg magunkat. Sok-sok művészt, produkciót szerettünk volna még bemutatni, számtalan tervünk volt (van) erre és a következő évekre. Kitaláltunk, felépítettünk és működtettünk valamit, amiből nincs még egy Magyarországon: egyedül Szegeden volt vidéki befogadószínház, egyedül ebben a városban volt több mint két évtizeden át minden nyáron nemzetközi színházi fesztivál. Most is, továbbra is úgy érezzük, tartozunk annyival magunknak, a közönségnek, a városnak, a magyar kulturális életnek, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez a búcsú ne örökre szóljon.

Ezt, ennyit ígérhetünk. Rajtunk nem fog múlni.

Boldog vagyok, hogy így, ezekkel a programokkal, sok-sok fiatallal a színpadon és a nézőtéren, ezzel a plusszal fejeződik be a 2011-es év. És mindenkit arra biztatok: használja ki ezeket a napokat, ünnepelje velünk együtt a fiatalokat!

A MASZK Egyesület munkatársai nevében:
Martinkovics Katalin
a MASZK alelnöke, gazdasági vezető”

Fotók:

www.thealter.hu

A Thealterhez kapcsolódó írások az Irodalmi Jelenben.
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése