– Várj még, fiam – szólalt meg a Mester rögvest, miután befejezte a diktálást. – Javítsd át a főhős nevét, mondjuk arra, hogy... Barát Elemér.
– A Barát Donát miért nem jó?
– Mert csak dilettánsok írnak rímelő nevű hősöket.
– Na és Mikkamakka? Dömdödöm?
– Lázár Ervinnek szabad. Ő zseni volt.

 

 

HAKLIK NORBERT

IGAZAM VOLT, TÉVEDTEM

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindig az első mondat a legnehezebb – véltem hallani a Mester hangját, mint megannyi esztendőn át vasárnaponként, miután már csenddé halványult a déli harangszó visszhangja, és átadta a helyét a madárfütty és a hegyeken túlról ideszűrődő nagyváros-zaj alig hallható elegyének, hogy aztán a Mester hangja törje meg ezt a csendet, eleinte halk, tétovának tűnő mondatokkal, amelyek aztán széles gesztusokkal kísért, hömpölygő szóáradattá duzzadtak, és tollvonásaim nyomán hamarosan sűrű sorokkal töltötték meg az indigópapírt, amely bő fél órával korábban, a harang utolsó kondulásakor még üresen hevert kettőnk között az asztalon.

Mondom, minden akár ugyanúgy is lehetett volna, mind megannyiszor azelőtt, hétvégi találkozásaink során – csakhogy ezúttal nem a Mester, hanem egy civil ruhás rendőrnyomozó ült velem szemközt, az íróasztal túloldalán, és az asztalon sem egyetlen, hanem három papíros hevert takaros rendben egymás mellé fektetve: a bal szélen annak az indigópapírnak a másolati példánya, amelyet a Mester szózata nyomán írtam tele múlt vasárnap; középütt egy kitépett újságoldal, rajta az egyik cikk vastag, vörös filccel körberajzolva; jobb felől pedig ismét egy kézzel írott papírlap, amelyen ez állott a Mester bicebóca, szálkás betűivel, mintha tíz körömmel kaparták volna oda: „Igazam volt Tévedtem”.
– Nyilvánvaló, hogy a három írás valamiképpen összefügg egymással – szólalt meg a nyomozó. – Csak azt nem, tudjuk, hogyan. Szeretnénk, ha elmagyarázná, miben áll ez az összefüggés.
Egy darabig meg sem szólaltam. Nem a döbbenet, és nem, nem a gyász akasztotta meg a hangomat – bár ha így történik, a korábbi események ismeretében az sem lett volna meglepő. Egyszerűen csak nem tudtam, hol kellene belefognom a mondandómba.
Végül aztán, nem tudnám megmondani, mennyi idő elteltével, megköszörültem a torkomat.
– Mindig az első mondat a legnehezebb, tudja, felügyelő úr?
– Tőlem akár kezdheti a másodikkal is, ha ez segít.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kezdő újságíró koromban ismertem meg a Mestert. Politikai napilapról és azon belül is a kultúra rovatról lévén szó, délután kettő tájékára már túl kellett lennünk a teljes másnapi újságoldal megírásán és nyomdakészre szerkesztésén. Nem illett volna bele a lap filozófiájába, hogy a munkanap további órái során olyan mihaszna témák vonják el a tördelők, olvasószerkesztők és ügyeletes lapszám-szerkesztők figyelmét a sokkalta fontosabb bel-, kül-, gazdaság- és egyéb politikai területektől, mint holmi kultúra. Persze mi ezt cseppet se bántuk – rovatunk munkatársai ugyanis, akárcsak az szerkesztőségi gárda többi tagja, délután egy körül átvonultak ebédre a Csipet büfébe. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a többieket gyomruk megtöltése után visszaszólította a kötelesség a szerkesztőségbe, addig a kultúra rovat tagjai rendre ott felejtették magukat a vendéglátóipari egység asztalainál – annak függvényében apasztva csupán szerény, jelentős, vagy éppenséggel tetemes mértékben az intézmény szeszesital-készletét, hogy az este során mily mértékben követeli majd meg testi és szellemi jelenlétüket a család – vagy éppen valamely színi előadás, könyvbemutató, avagy egyéb, sajtófigyelemre érdemes kultúresemény.

A délutáni iddogálások során ismertem meg a Mestert. Emlékszem arra, amikor először láttam: harcsabajuszú, pocakos, hatvanas éveinek közepét taposó kolléga a szomszéd asztaltól egy paksaméta üres papírral maga mellett a padon. Megfontoltan, lassan ette az ebédét, ám annál gyorsabban itta hozzá a sörét és pálinkáját (minden második korsóhoz egy stampedlit társítva). Ebéd után maga elé vette a paksaméta papírt, és – eleinte éppoly megfontoltan, lassan, ahogyan az ebédjét ette, a későbbiekben meg olykor éppoly szapora tempóra serkenve, mint amilyen szaporasággal az ebédjét kísérő italokat fogyasztotta – írt. Nyomtatópapírra, bicebóca betűkkel, lassan gyarapítva a sorokat, gyakran vissza-visszatérve egy-egy korábbihoz, áthúzva azt, hogy aztán az áthúzott rész végére csillagot rajzolván egy újabb lapra írja rá a nem megfelelőnek ítélt szakasz helyére szánt, tökéletesnek vélt szöveget. Amikor aztán a Mester kielégítőnek ítélte az eredményt, néhány percre eltűnt, félig telt söröskorsóját hátrahagyva, mintegy jelezvén: az ülőhely még foglalt. Amikor visszatért, felhajtotta a korsó maradék tartalmát, és megkérdezte, csatlakozhat-e „szemlátomást kissé pityókos, ám annál kellemesebbnek ígérkező” társaságunkhoz. Asztalunkhoz telepedve bemutatkozott, és én a neve hallatán rögvest rájöttem, hogy a nyomtatópapírokra skríbolt szöveg minden bizonnyal az az írás, amely a másnap reggel megjelenő lapszám politikai vezércikkeként fog több tízezer olvasótársamhoz hasonlatosan engem is arra késztetni, hogy néhol nosztalgikusan elmélázzak, pár sorral később dühösen az asztalra csapjak, néha megkönnyebbülten felkacagjak, vagy éppenséggel csillogó tekintetet vessek a dicsőnek és bőséggel áradónak elképzelt jövő felé.

A Mester ugyanis nagyon tudott írni. Csakhogy a későbbiekben, amikor a Csipet büfé asztalánál olykor ecsetelni kezdtem, mennyire kiválónak tartom az aktuális jegyzetét, ő mindig csendre intett egy határozott kézmozdulattal, és csak annyit mondott:
– Barátom, ez mind nem számít. Aprópénz.
Egy idő után fel is adtam minden arra irányuló kísérletet, hogy a jelenlétében méltassam munkáit – nem úgy a többi kolléga előtt. Csak azt furcsállottam, hogy a pályán s a lapnál hosszabb időt eltöltött munkatársaim ilyen alkalmakkor minduntalan olyan elismerő félmondatokkal erősítették meg a szavaimat, amelyek híján voltak az igazi lelkesedésnek - „tényleg a helyén van benne minden mondat”, vagy „valóban szépen oda lett téve a papírra” – aztán ügyesen mindig másra terelték a szót. Mindeközben mintha kínosan ügyeltek volna, hogy csak bekezdésekről, logikai vezérfonálról, szerkezeti felépítésről vagy szövegdinamikáról beszéljenek, de magát a szerzőt úgy istenigazából, tényleges alanyként még véletlenül se engedjék befurakodni az írásairól szóló eszmefuttatásokba.

Aztán egyik kollégám, aki nálam alig pár hónappal korábban kezdett a lapnál dolgozni, mégis mindig kész volt – a leereszkedő kegyesség pózával – a hozzám hasonló újoncokkal megosztani a szerkesztőségi gárda nagyágyúinak viselt dolgairól vallott, bennfentes nézeteit, szóval jólértesült munkatársam közölte velem: jobban tenném, ha nem dícsérgetném a Mester előtt a jegyzeteit, és a többiek is jobb szemmel néznének rám, ha mellőzném a témát. Letorkolltam: nemigen értem, miért kellene óvakodnom attól, hogy lapunk köztudottan legjobb tollú jegyzetírójának munkáit elemezzem ki a többiekkel, miközben bármilyen témához nyúljon is, ami kikerekedik belőle, az sohasem újságcikk, hanem a napisajtó lapjaira tévedt szépirodalom.
– Na, éppen ezért nem kellene ennyire csócsálnod ezt a témát – replikázott újonctársam. – A többiek előtt azért nem, mert tudják, hogy sosem lesznek képesek úgy írni tudni, mint ő. Előtte pedig azért nem, mert ő meg azzal van tisztában: már sohasem lesz képes ugyanolyan színvonalon alkotni, mint mielőtt elkezdte volna sajtómunkásnak álcázni magát, és még a saját nevén publikált.

Nekem korábban eszembe se jutott, hogy a név, amelyet a Mester alatt látok, csupán a napisajtóban való megjelenésre használt álnév, melynek viselője igazi nevén a napilapbeli sziporkáknál sokkalta mívesebb írások szerzőjeként tette magát ismertté a múltban. Ám az végképp meg nem fordult a fejemben, hogy a joviális, ám valamiképp mégiscsak tartózkodó idősebb kolléga, aki briliáns jegyzetek írása után barátságosan elsörözget velünk délutánonként, az újságlapokon túl azt a nevet viseli, amelyet unszolásom eredményeképpen végül újonctársam – a jólértesültek kissé lekezelő mosolyával – megosztott velem. A név ugyanis senki számára sem volt ismeretlen, aki valamelyest érdeklődött a kortárs irodalom iránt az utóbbi harminc év során, és ha egy magyar szakos egyetemista nem tud legalább két-három olyan műről mélyreható elemzést adni, amely ezt a nevet viseli a borítón, az a XX. századi irodalom vizsgákon manapság is bukásra számíthat. A jótollú kolléga ekkor vált számomra egyszer és mindenkorra eggyé a Mesterrel: egy darabig nem akaródzott elhinnem, aztán meg az döbbentett meg, miért is nem jöttem rá korábban, hogy nem más ő, mint az az általam is előszeretettel olvasott és nagyrabecsült szerző, aki a hatvanas évek végén robbant be az irodalmi köztudatba, kivételes megfigyelőkézséggel tárva fel a visszásságokat a szocialista valóság tömegszereplőinek mindennapjaiban, és úgy mondott ki akkortájt csak kevesek által kimondani mert igazságokat, hogy soha sem a benne és miatta gyarlóvá lett embert ítélte el, hanem inkább a sorsát alakító körülmények visszásságai felett tört pálcát. Kíméletlen, mégis megértően emberi és valami heroikus megbocsátásvágytól áthatott írások voltak ezek, amelyek minden sötétebb árnyalatuk ellenére valami fogcsikorgató elszántsággal tettek tanúbizonyságot szerzőjük abbéli hitéről, hogy mindenhonnan vezet út valami jobb felé. Lengyel Józseffel, Gáll Istvánnal és Galgóczy Erzsébettel emlegették egy lapon, s amikor a Vidravas írónőjével a rendszerváltozás hajnalán végzett egy szívinfarktus, az irodalomértők nagy többsége a Mesterben vélte felfedezni azt az írót, aki majd a nagy túlélő lesz majd azok közül az írók közül, akik mertek realistának lenni, mégis irodalmat írtak és nem szociográfiát, akik Németh László és Móricz Zsigmond műveihez fordultak útmutatásért, ha önerejük kevésnek tűnt ahhoz, hogy átsegítse őket egy-egy nehezebb fejezeten, ugyanakkor a Péterek prózaforradalmáért és az Arctalanok avantgárdistáiért is készek voltak akár nyilvánosan is lelkesedni.

Így is lehetett volna, ha...  Aztán a kezdetek lelkes összeborulósdija után megkezdődött a térfél felosztása jobb-, bal- és egyéb oldalakra, és a játékosok összeterelése különféle, ugyanazon játéktérre semmiképpen sem kényszeríthető csapatokká. Az a pár esztendő szinte minden fontosabb tollforgató kapcsán kitermelte azt a néhány, bármikor idézhető passzust, amit az isteni igazság megkérdőjelezhetetlen kinyiltakoztatásaként idézhetett róluk bárki, aki azt kívánta valamiféle „széles körben elismert és idézett szaktekinténytől” kölcsönzött mondattal igazolni, miért erkölcsi és szakmai kötelessége gyűlölni azt, akit neki éppen gyűlölnie adatott.
A Mesternek például ez jutott:

 

 

 

 

 

 

 

 

„(...) Egyetlen okból mégis érdemes nyomdafestéket és időt fecsérelni az ő úgynevezett ’prózairodalmára’, mielőtt az ’életművet’ száműzzük a feledés szemétdombjára (ahová való). Ez az életmű ugyanis remek példája annak az ál-realista ál-irodalomnak, amelyet (ahelyett, hogy igazi értéket hordozó szövegeket engedett volna születni) az elmúlt néhány évtized kitermelt. Naiv (vagy éppen nagyon is jól megfontoltan, a kor hatalmasainak ízléséhez és elvárásaihoz igazított?) küldetéstudattól hajtott, hamvába holt kísérletek arra, hogy az ’író’ változtasson a valóságon azáltal, hogy leírja. Pedig még ha az effajta ’irodalom’ művelőit érdekelte is a valóság, most már tudjuk, hogy a valóság a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította eme ’irodalom’ iránt. Mentek volna e tévúton menetelés zászlóvivői inkább szociológusnak – ők szegényebbek lettek volna az íróság illúziójával, azonban mi, mind a többiek, csupán a gyalázatos fércműveket veszíthettük volna, ám cserébe megspóroltuk volna azokat az évtizedeket, amíg irodalmunk vakvágányon haladt, és már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött volna a megbecsülést minőségi szövegekkel kiérdemlő íróink nyugat-európai diadalútja, amelynek napjainkban lehetünk tanúi. Arról nem is beszélve, hogy az ő esetében az irodalmi érték abszolút nulla foka mellé a gerinces viselkedés teljes hiánya társul – nem immorális, hanem teljességgel amorális szereplője (hadd ne írjuk: hívatlan betolakodója!) ő kortárs irodalmunknak, aki úgy próbált a korábbi rezsim kegyeibe férkőzni, hogy közben a valódi irodalom perifériára szorított művelőinek is a kedvében próbált járni, afféle hívatlan pártfogóként erőltetvén rájuk magát. Éppen ezért megérett az idő arra, hogy rendbetegyük a dolgokat – hogy remélhetőleg ez a szöveg legyen az utolsó olyan írásmű, amelyben az ő neve mint íróé szerepel.”

 

Az írás, ahogy azt vélhetően szerzője remélte, robbant: a nyomán kibontakozó vitában részt vett boldog-boldogtalan, ki-ki lelkesen üdvözölte a szerző kíméletlen szavait, amelyek „végre leszámoltak irodalmunk évtizedek óta uralkodó téveszméivel”, mások meg azon kísérletek sorába vélték beilleszteni a pamfletet, amelyek során „dilettáns percemberkék próbálják méregfogaikat olyan óriások lábikrájába mélyeszteni, akiknek a bokájukig sem érnek fel”. Csak a Mester nem vett részt a vitában egyetlen árva mondattal sem. Ezek után egyetlen sor szépirodalmat sem közölt, írásos megnyilatkozásait a napilapunkban közölt jegyzetekre és vezércikkekre korlátozta, amelyeket álnéven publikált. Amikor később szorosabbra fűződött barátságunk, és nagyritkán arról kérdeztem, miért nem ír szépirodalmat többé, rendre ezt felelte: „mert annak a pamfletírónak igaza volt. Lehet, hogy az irodalmamat érdekelte a valóság, de a valóságot a legkevésbé sem érdekelte, amit irodalomként alkottam. Írással semmit sem tudsz megváltoztatni. Szerencsés esetben megkeresheted vele a napi betevőt.”

Így hát a Mester száműzte magát az irodalomból, és jegyzetíróvá fokozta le magát. Aztán, ahogy az évek múltak, apránként hírlapírói ténykedése is megritkult. Nyugdíjasként már csak havi egy-két cikket közölt ­–
„mert végre nem pénzért írom, hanem csak ha magától jön”, szólt magyarázata. Majd amikor feleségét elvitte egy hirtelen szélütés, gondoskodott róla, hogy soha többé semmiféle szerkesztőnek eszébe se jusson témaegyeztető megbeszélésre hívnia: bár orvosa világosan a tudomására hozta, hogy cukorbaja szeszfogyasztással súlyosbítva a látásába kerülhet, ő mégis ezt a sajátos módját választotta annak, hogy búcsút vegyen hitvesétől... A temetés napján, miután hazakísértem és jó éjszakát kívántam neki, kijelentette, hogy bizony jó éjszakája lesz, mert úgy leissza magát, mint még soha azelőtt, és ha reggel világtalanul ébred, hát annyi baj legyen – úgysem érdemes a látásra ez a világ, ha asszonya nincsen benne. Ezúttal is megtartotta, amit ígért – bár a fény és a sötétség között a rákövetkezőkben is képes volt némi különbséget tenni, a lakásban csak a megszokás vezette lépteit és mozdulatait.

Valamiképp mégis látásának elvesztése hozta meg a kedvét ismét az írásra –arra legalábbis, hogy a hírlapírói ténykedésnek a leginkább szépirodalom-közeli vállfaját művelje. Segítségemmel leszerződött állandó tárcaírónak a mezőgazdasági hetilaphoz.
– Legalább senki sem foghatja rám, hogy valóságimitátorként skríbolom azt, amit magam körül látok, ugyanis semmit sem látok már magam körül – szokta volt mondogatni morbid időskori ars poetica gyanánt. És mégis (vagy talán éppen emiatt), vasárnapi találkozásaink során, miután leültem vele szemben íróasztalához, és a déli harangszó csenddé halványultával eldörmögte jelmondatát – „örökké az első mondat, az a legnehezebb” –, minden alkalommal alig fél óra alatt egy-egy nyomdakésszé fogalmazott tárcanovellával írhattam tele az előttem heverő indigópapírt szavai nyomán. S ha remekmű nem is akadt e tárcák között, a Mester mindig hozta az átlagosnál jóval magasabbnak nevezhető minőséget – akárcsak előző vasárnap, amikor ezt diktálta nekem:

 

 

 

 

 

 

 

 

„Lottósors

Barát Donát a kocsmában ült, és a szerencsére várt.
Legalább harminc további vendég művelte még ugyanezt a tevékenységet körülötte, amiben ő nem talált semmi meglepőt. Élete eddigi harminc évének tapasztalataiból okulva Barát Donát ugyanis meggyőződéssel vallotta: a faluban minden út a kocsmába vezet. Különbséget csupán az jelenthet, ki-ki milyen gyakorisággal lép rá erre az útra. Az egyik véglet maga a korcsmáros, aki egyes egyedüli haszonélvezője annak, hogy a korcsma ilyen kitüntetett szerephez jutott a falu társasági életében, és soha sem tölt fél óránál több időt az italmérésnek otthont adó épület falain túl. (A korcsma az alsó szinten működik, az emeletet és a tetőteret a családja lakja be.) Őt követik azok, akik ha többet nem is, de az éjjeli einstand és a másnap reggeli nyitás közötti időszakot azért az intézmény falain kívül töltik. És persze ilyentájt, szombatonként, kevéssel este nyolc után még a másik véglet képviselői, tehát a biztos megélhetéssel és stabil munkahellyel bíró ingázók, akik csak a városba tartó buszra várva, vagy munka után, a faluba visszatérve fordulnak be az intézménybe egy-egy korsó sörre vagy hosszú lépésre, szóval a falu megrögzött józanjai is úgy vélik, a kocsmában a helyük, és ennek az oka nem más, mint maga a kocsmáros. Nem éppen az általa nyújtott kiszolgálás magas színvonala miatt, hanem azért, mert annak idején épp úgy válhatott a falu kocsmárosává, hogy egy, a többi szombat estével nagyon is megegyező, közönséges szombat estén percről percre fokozódó lelkesedéssel nézhette végig, ahogyan a fő állami tévécsatorna  műsorán éppen az általa megjelölt öt nyerőszámot gurította a szerencse az arra a hétre kirendelt számhúzó markába.
Ha kérdezi valaki, Barát Donát valahová a két véglet közé helyezi magát a kocsmalátogatási skálán. A közeli városban állandó munkaviszonnyal rendelkező ipari alkalmazottként esélye sem lenne rá, hogy feszt a korcsmában ücsörögjön, mint azok, akik – egyéb foglalatosság híján – naphosszat itt verik el a munkanélküli segélyt. Azonban az is igaz, hogy egyre szívesebben látogatja az italmérést esténként a városból hazatérve, vagy a hétvégeken, amikor akár otthon is lehetne. Persze arra nem kell különösebb ok, hogy ilyentájt, szombat este fél kilenc után a korcsmában legyen – mint a többiek, ő is letett maga elé egy teli korsó sört, hogy kitartson a lottósorsolás végéig, aztán a söntés fölé csavarozott falipolcon álló televízió felé fordult, és várta, hogy mire az ötödik nyerőszám is közhírré tétetik, új irányba igazítja sorsát a szerencse.
„Na, ez is várja a szerencséjét, pedig ennek jutott belőle eddig is elég” – mondta magában Barát Donát a szomszédos asztalnál drága cigarettát pöfékelő fiatalemberre pillantva. Neki bizony arra is futja, hogy pálinkát küldjön felderítőként a sör elé – és általában, Barát Donát úgy tekint Fógel Lacira, mint akinek minden sikerült, ami a többi falubelinek nem. Mindig azzal foglalkozott, amivel csak kevesen és magas nyereséggel. Amikor a csigázás hozta a nagy pénzt, akkor ő gyűjttette be a környék dologtalanjaival három határon túlról az éti csigát, amikor pedig a pincebeli gombatermesztésben volt a nagy üzlet, akkora gombalabirintust építtetett ki a hegyoldalban, a faluból kihalt öregek örököseitől potom pénzért megvett telkek alá, hogy ahhoz képest az egri kazamatarendszer pocokverem volt csupán. Fógel Laci tehát olyan közszereplőjévé vált a falunak, akire szemtől szembe mindenki mosolygott, de a mosoly majd’ mindenkinek az arcáról lehervadt, amikor hátat fordított nekik.
– Az első nyerőszám a tizenkilences – zökkentette ki morfondírozásából Barát Donátot a televízió (azaz a lottósorsolás műsorvezetője). Helyeslő megjegyzések érkeztek a kocsmaasztalok mellől.
„Hát persze. Minden marha a saját, vagy valamelyik családtagjának születésnapja alapján jelöli meg a számokat. Aki a kétezres években született, az még nem ismeri a számokat, aki viszont ezerkilencszáz előtt, az már nem” – nyugtázta a történteket Barát Donát, gyorsan elhallgattatva a fejében a hangot, amely éppen abból a tényből készült volna következtetéseket levonni, hogy a tizenkilences szám bizony az ő tárcájában lapuló lottószelvényen is szerepel.
– A második nyerőszám: a hetvenhatos - érkezik a televízióból a bejelentés. Erre már jóval kevesebben, de még mindig elég szép számmal eresztettek el egy-egy helyeslő és biztató kiáltást a söntés feletti képernyő irányába. Köztük Fógel László is.
„Ő is hetvenhatos volna, mint Lujzám?” – próbálta kitalálni szomszédja számválasztási logikáját Barát Donát, ám hamarosan éppen a logika eszközével vetette el a feltételezést. „Ugyan. Egy osztályban jártuk ki az általánost, bukni meg nemigen emlékszem, hogy bukott volna – hetvennégyes Laci is, mint én.”
– Huszonnyolc – hangzott el a következő nyerőszám. „Lujzám, Lujzám, a végén még meghozod a szerencsémet” - mondta magában Barát Donát, arra gondolva, hogy felesége az utóbbi hónapokban nemigen tűnt olyannak, mint aki az ő szerencséjének kovácsolásán munkálkodik. Hősünk úgy érezte inkább, hogy az asszony az ő elméjének megháborításán serénykedik. Amikor csak teheti, mindenféle haszontalan semmirekellőnek lehordja, mondván, hogy hajnalban megy el otthonról munkába, a városból meg mindig késő este tér haza, de a pénzük mégsem gyarapszik, csak neki kell szégyenszemre másokhoz koncsorognia, ha férfikezet kívánó munka akad hét közben a ház körül.
„Hát neked is van miért vigyorognod, lőcs ütné ki a szemedet a helyéről” – terelődtek újabb irányba hősünk gondolatai, amint tekintete a szomszédos asztalhoz tévedt, és látta, hogy bizony Fógel Laci orcájára is elégedett mosolyt rajzolt a harmadik nyerőszám.
– A mai sorsolás negyedik nyerőszáma: a hetes.
„Július negyedike, az nulla-hét, nulla-négy” – lett úrrá már végképp az izgalom Barát Donáton, ám rögvest lehervadt az arcáról a mosoly, amint átpillantott a szomszéd asztalhoz, Fógel Lacira. „Így vigyorog Lujzára is, amikor átszól neki a kerítésen” – ráncolta a homlokát, ám azt az eshetőséget, ami ebben a pillanatban kikristályosodott az elméjében, azt már nem merte továbbgondolni. „Barát Donát, nyughassék a véred. Jól tudod, hogy akit magyar anya szült, annak mindnek a hetes a nyerőszáma”. De azért belefehéredtek az ujjai, ahogy a söröskorsóra markolt az ötödik számra várakozván.
– E heti sorsolásunk utolsó nyerőszáma... a négyes!
Amikor később – újra meg újra, kínos aprólékossággal – elmondatták vele a rákövetkező percekben történteket, Barát Donát mindig úgy mesélte: még eljutott a tudatáig, hogy Fógel Laci mindenkinek egy korsó sört és kísérőt rendel. Aztán már csak arra emlékszik, hogy ujjai ráfeszülnek a zsebében lapuló bicska nyelére, és számolja a pultig vezető lépteket.”

 

– Várj még, fiam – szólalt meg a Mester rögvest, miután befejezte a diktálást. – Javítsd át a főhős nevét, mondjuk arra, hogy... Barát Elemér.
– A Barát Donát miért nem jó?
– Mert csak dilettánsok írnak rímelő nevű hősöket.
– Na és Mikkamakka? Dömdödöm?
– Lázár Ervinnek szabad. Ő zseni volt.

 

Otthon megkértem a feleségemet, vigye ki a gyerkőcöt az udvarra játszani, és az indigópapír másodpéldánya alapján táskaszámítógépembe zongoráztam a Lottósorsot (az eredeti példányt mindig megőrizte és iktatta a Mester), aztán a szövegfájlt átméjleztem a hetilap szerkesztőségének, mint minden egyes héten, amióta a Mester egészségi állapota már csak az én közreműködésemmel tette lehetővé az állandó tárcaírói tevékenységet. A hetilap szerkesztőségéből másnap – mint rendesen – meg is érkezett az email, amelyben megköszönték a tárcát, és tudatták, hogy pénteken, a következő lapszámban fog megjelenni. A Mesterrel a rendes, vasárnaponkénti tárcadiktálási szeánszon kívül más találkozót nem beszéltünk meg, az én hetem pedig a szokásosnál is zsúfoltabbra sikerült, úgyhogy telefonon sem beszéltünk. A szomszédok, némi juttatásért cserébe mindig a segítségére voltak a bevásárlással, és az egy emelettel lejjebb lakó családból a kissrác némi zsebpénzért délutánonként felolvasta neki az aznapi sajtót is.

Aztán vasárnap, a családi reggelit után felvonultam a padlásszobába, hogy átnézzem a heti sajtót. Nem mintha képtelen lettem volna ennél kellemesebb foglalatosságot találni magamnak vasárnap délelőttre, de hát zsurnalisztaként azt is kötelességem volt tudni, mit írnak a konkurens sajtótermékek, a hét során meg újságot olvasni nem, csak írni jutott időm. A felhozatal a szokásos volt: az ellenzéki lapok kirobbantottak néhány újabb korrupciós botrányt, amelyekben kormánypárti politikusok voltak érintettek, mire a kormánypárti lapok azzal feleltek, hogy az előző kormány prominensei által elkövetett gaztettekről rántották le a leplet. A jobbosok lekommunistázták a balosokat, és a balosok lenácizták a jobbosokat, aztán mindenki mindenkit felszólított, hogy mondjon le és vonuljon vissza a közéletből. Tehát bátran állíthatjuk, semmi különös nem történt a hét során, és már el is nyomtam egy-két ásítást, mígnem az egyik pletykalap szombati számának bűnügyi rovatában a következő cikken akadt meg a tekintetem:

 

 

 

 

 

 

 

 

„Véres véget ért a falu kocsmájában a péntek este!
Szerelemféltés vagy pillanatnyi elmezavar? – keresi a választ a rendőrség

Néhány perccel tette elkövetése után már el is fogta a rendőrség azt a férfit, aki a Gyöngyöshoz közeli Mátrazádor kocsmájában tizenegy késszúrással végzett szomszédjával.
A tragédiára tegnap este került sor. Mint magukat megnevezni nem kívánó szemtanúk lapunknak elmondták, semmi előjelét nem észlelték a készülő tragédiának. A különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés gyanújával előzetes letartóztatásba helyezett, harminc éves B. E. a szemtanúk elmondása alapján békésen iszogatott és újságot olvasott, mígnem egyszer csak bármiféle előjel nélkül a földre hajította a kezében tartott ilapot, és a söntésnél termett, ahol szomszédja, a szintén harminc esztendős F. L. éppen italt rendelt. B. E. a zsebkésével számtalanszor hátba döfte, majd szív- és alhastájékon szurkálta szomszédját. A rekord idő alatt kiérkezett mentőszolgálat már nem tudta F. L-t megmenteni.
A tett indítékai egyelőre nem világosak. Mivel az emberölés elkövetésekor a gyanúsított többek szerint is mindvégig ezt üvöltötte: „Ezt L.-ért!” (L. a kezdőbetűje a gyanúsított felesége keresztnevének, amelyet a személyiségi jogok védelme miatt nem írhatunk ki – A Szerk.), elképzelhető, hogy szerelemféltés volt a tett indítéka, ám a hatóság egyelőre az ittasság miatt bekövetkezett pillanatnyi elmezavar lehetőségét sem zárja ki. Ez utóbbi elképzelést látszik alátámasztani több szemtanú elbeszélése, miszerint a tett elkövetése után B. E. eszelősen ezt hajtogatta: „Hol a lottó? Hol a lottó?”, és sorra kiforgatta az erősen vérző F. L. zsebeit.”

 

– Na, nem. Na, ezt ne – mondtam fennhangon, aztán galacsinná gyűrtem és az asztal alá hajítottam az újságot. Kábán, mint akit fejbe vertek, a telefonhoz léptem, és amilyen szaporán csak tudtam, tárcsáztam a Mester számát. A szám kicsöngött, de ezúttal nem hallottam meg a Mester rekedtes hangját a harmadik csörgés után. Már épp le akartam tenni a kagylót, amikor megszólalt valaki a vonal másik végén.
– Halló.
– Halló, ööö... kivel beszélek?
– Gulyás Vencel felügyelő vagyok, a tizennegyedik kerületi rendőrségtől. És nekem kihez van szerencsém?
Miután bemutatkoztam, így folytatta:
– Uram, a lehető legjobbkor telefonál. Amennyiben lehetséges, arra szeretnénk kérni, hogy fáradjon ide. Éppen hívni akartuk magát.

 

„Kezdő újságíró koromban ismertem meg a Mestert” – fogtam bele mondandómba, amikor valamennyire megnyugodtam. A Mester holttestét már érkezésem előtt elszállították, mégis három cigarettára és egy dupla konyakra volt szükségem ahhoz, hogy a remegésem elmúljék.
Miután töviről hegyire elbeszéltem mindent a felügyelőnek, csak ültünk egy darabig – velem szemközt a civilruhás nyomozó, előttem pedig, az asztallapon a három papíros: bal felől az indigópapír másodpéldánya múlt vasárnapról, középütt az újságcikk, amelyet alig egy órával azelőtt, otthon, a dolgozószobámban olvastam, jobbra pedig a kézzel írott papírlap, rajta az egyetlen, áthúzott sorral.
– Nehogy félreértsen, fiatalember – szólalt meg végül a nyomozó. – Eszembe sem jut azt hinni, hogy az ön Mestere valamiképpen előre tudott volna a gyilkosságról, csak nem jelentette be azt a hatóságoknak. Azt sem hiszem, hogy valamiféle épp ésszel fel nem fogható jóstehetség folytán előre látta volna a faluban készülő bűnesetet. Azt pedig végképp nem gondolom, hogy valamiképpen ő készítette volna elő a bűncselekményt, és ebben az írásban akart volna titkos nyomokat hagyni, csak hogy szórakozzon a rendőrséggel, ahogyan filmekben szokták néha. Ami az ön Mesterének írása, valamint a bűneset közötti kapcsolatot illeti, csupán a véletlenek bizarr összejátszásával van dolgunk, ehhez kétség nem férhet. Mégis: mi lehetett ebben az egészben az, amit olyannyira nem tudott feldolgozni, hogy önkeze által, a szárítókötélen végezte?
Ránéztem a jobb felőli papírlapra, s rajta az áthúzott sorra, a két, tőmondatnyi állításra, amelyeket a Mester utoljára tartott leírásra érdemesnek az életben, hogy aztán még egyetlen tollvonással mindkettőt egyszerre érvénytelenné tegye.
– Tudja mit? Írja bele a jelentésbe, hogy agyonnyomta a lelkét a megíratlan művek terhe.