„Makró képek a hétköznapokból” – Interjú Potozky Lászlóval

Az első kötetének megjelenése előtt álló 22 éves prózaíróval beszélgettünk a pályakezdésről, a példaképekről, a vízről és a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör elnökeként szerzett tapasztalatairól.

„Makró képek a hétköznapokból”

– Interjú Potozky Lászlóval

A kortárs irodalomban ritkaságnak számít az olyan fiatal prózaíró, mint te. Csupán 22 éves vagy, és 2011 őszén jelenik meg az Áradás címet viselő rövidpróza-köteted. Hogy történt az indulás?

Amikor elkezdtem írogatni, körülbelül negyed évig csak csellengtem meg próbálkoztam itt-ott. Az első írásomat Szilágyi István közölte a Helikonban, ott találkoztam Mózes Attilával is később. Bevittem egy novellát a szerkesztőségbe, és mondta, hogy két hét múlva jöjjek vissza. Rá egy napra azonban már fel is hívott, hogy azonnal menjek be, mert nagyon jó a szöveg, és beszélgessünk el egy kicsit.
Imponáló volt, hogy egy ilyen nagy író, akire fel tudok nézni, ennyire barátian szóba állt velem. Utána következett Fekete Vince. A Székelyföldhöz is, akárcsak a Helikonhoz, mindenféle tapasztalat nélkül sétáltam be. Az első perctől kezdve nagyon emberien, barátian viselkedett velem, gyorsan közölt is egy novellát. Hatalmas bátorítás, segítség volt ahhoz, hogy folytassam, amit csinálok. Az egész székelyföldes gárda mellém állt és támogatott.

Nemcsak az erdélyi, a magyarországi folyóiratok is megismertek már. Hogyan vetted fel velük a kapcsolatot, miért érdekelt az ottani közlési lehetőség?

Mindig is szerettem volna terjeszkedni, küldtem a Hitelnek, mert azt a lapot ajánlotta Mózes Attila. Ott is nagy szeretettel fogadtak, aztán következett a Bárka és a Forrás. Érdeklődnek a fiatal szerzők iránt a magyarországi lapok is, különösen a prózaírók irányában nyitottak, mert belőlük nagyon kevés van. Sokan úgy látják, kuriózum, hogy egy 22 éves ember megpróbálkozik a prózával.

Úgy látod, hogy a vers a divatosabb a pályakezdésnél? Próbálkoztál ezzel Te is?

Prózai alkat vagyok. Nagyon szeretem a lírát, tisztelem a költőket, de nem tudok verset írni. Hozzám a kerek történetek, a cselekmény, a jól kidolgozott szereplők állnak közel, sokkal több prózát olvasok, mint verset  –  emiatt is.

A Bretter Körös elő-könyvbemutatódon, felolvasásodon elárultad, hogy már gyerekkorodban „nagy hantás” voltál, szerettél mesélni. Már akkor próbálkoztál a történetek papírra vetésével is?

Nem, nem írtam le őket. Elkezdtem mesélni a rokonaimnak, ők meg mondták, hogy ne hazudjak. Aztán meg mondtam, hogy jó, jó, csak kitaláltam, és ők tovább hagyták. Nem írtam le őket soha. Talán nyolcadikos koromban írtam vagy három verset, de ezek nyomtalanul eltűntek, amolyan fűzfapoétaságok voltak.

Novelláidban előszeretettel építed be a víz-motívumot, a címadó novella is utal rá. Mennyire ösztönös, mennyire szándékos a vízzel való játék?

Véletlenszerű és ösztönös is egyben, tényleg rengeteget álmodom vízzel. Egy kedves és ugyanakkor aljas elem is az ember számára. Egyszerre éltet és meggyilkolhat, a gyakori vízzel való álmokban sokszor jól érzem magam, máskor fulladozom bennük.

Az Áradás a címadó novella, miért?

Rengeteget dilemmáztunk Gál Attilával, a kötet szerkesztőjével, négy-öt variáns is felmerült, de egyiket sem találtuk elég jónak. Végül is az Áradásban van valami elemi erő, ami összefogja a kötetet. Mondjuk, maga a novella nem annyira a kötet hangulatához igazodik, az már egy következő irányt képviseli, amelyet a most születő írásaimban dolgozok ki.

A bretteres szereplésen felmerült az is, hogy a novelláidban kevés a történet, mi több, azt állították, lírai alkat vagy. Egyetértesz ezzel?

Nem. Szerintem eléggé cselekményközpontú, amit írok, nem grandiózus történetek ezek, nem világmegváltó történésekről szólnak, hanem makró képek a hétköznapokból.

Személyes indíttatásúak? Mennyiben hagyatkozol a fantáziára?

Nagyrészt fantáziából írok, kitalált történetek, nem éltem meg őket. A mostaniak talán személyesebbek, azokban nem a sztorin van a fókusz, hanem inkább a mondanivalón, abszurd eszközökkel próbálok dolgozni. Ezek az újabb egypercesek.

Van-e olyan szerző, aki nagyon közel áll hozzád, akár a magyar, akár világirodalomban?

Magyar szerzők közül természetesen Bodor Ádám és Mózes Attila, világirodalomból hosszú ideig Ernest Hemingway volt a kedvencem, most lecsúszott a második helyre, jelenleg Julio Cortázart tartom a legnagyobb vezéralakomnak, nála jobbat nem tudok elképzelni most.

Talán szeretnél is kicsit hozzá hasonlítani…

Igen. Mondjuk, ő adta meg a kulcsot ahhoz, hogy ezeket a kusza írásokat meg merjem írni és a valóságtól elrugaszkodjanak. Tervezek egy nagyregényt, amelyet talán tíz év múlva kezdek el – egy ilyen cortázar-i filozófiából indulna ki.
Mit vársz el az első kötet visszhangjától?

Vannak álmodozások, hogy nagy kritikai visszhangja lesz, meg lesz utánnyomás is, reméljük, hogy el fog menni a könyv. Úgy érzem, a kötet van annyira érdekes, hogy mindenki talál benne legalább egy olyan írást, amire rá tud bólintani.
Már most dolgozol új írásokon, pedig még nem is fogtad kezedben az első könyved. A tíz év múlva esedékes nagyregényen kívül mit várhatunk tőled?

Rövidpróza lesz a következő kötetem is, egy más irányból, az abszurd irányából közelítem meg a műfajt. Elég tág, hogy mit nevezünk egypercesnek, Örkénynél is vannak olyan novellák, hogy hat flekkesek, és mégis beleférnek ebbe a kategóriába.

A mai kortárs prózairodalom mennyire populáris, mennyire szólítja meg az olvasókat, mennyire kerül el a köznapi emberhez?

A terjesztésével nincsen baj, eljut mindenkihez, szerintem a köznapi emberen múlik csak, hogy utánanyúljon. A mai kortárs irodalomról azt mondják, hogy az aranykoréval ér fel a termése. Olyan kaliberű szerzőink vannak, mint az 1930-as években, talán még jobbak is. Többen vannak, többen írnak, mint akkor. Rengeteg kiváló könyv születik. Gondolok itt a Jadviga párnájá-ra Závada Páltól, mostanában olvastam és nagyon megfogott. Vagy Bartis Attilának a Nyugalom című könyve, de Kemény Istvánnak a Kedves Ismeretlen című kötete is nagyon olvasmányos.

Hamarosan elhagyod az egyetem padjait, újságíró szakon tanultál, dolgoztál publicistaként is, ez mennyire segítette elő az írói pályád?

Mikor ezt a szakot választottam, még csak nem is olvastam, nemhogy írjak. Az a helyzet, hogy egy év után otthagytam a pszichológiát, és ezt az alternatívát választottam, nem is tudom tulajdonképpen, miért. Azt hallottam, hogy nem kell sokat órára járni, léha egyetemista akartam lenni, mint amilyen azelőtt is voltam. Az egyetemnek a hátránya így az előnyömre fordult, mert rengeteget tudtam olvasni és írni. Nyolc hónapig még újságírással is foglalkoztam, tudósításokat, cikkeket írtam. Némi segítséget nyújtott a fogalmazástechnikával, de nem érzem magamhoz közel magát a szakmát. Szeretek tárcákat írni, de a szépirodalom az igazi.

A Bretter György Irodalmi Kör elnökeként hogyan látod a friss, pályakezdő alkotók írásait? Néhány bretteres figura a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét Fiatal Írók felolvasóestje programban is szerepelt, miként vélekedsz róluk?

Jó költők. Rengeteg a jó költő közöttük, de nagyon kevés a prózaíró. Én, mint szintén kezdő, úgymond kívülállóként is, azt tudom mondani, nagyon ígéretes, nagyon jó a termés, csak dolgozni kell.

Megjelenik az első köteted, és valószínűleg olyan alkalom is lesz, amikor nemcsak egyedül olvasol fel, hanem más szerzőtársakkal. Kikkel olvasnál fel szívesen?

A velem egykorú, bulgakovos barátokkal nagyon szívesen, nem is akarnék neveket kiemelni, mert mindenikkel egyaránt szívesen olvasnék fel. Persze a nagy álom Spiró György és Bartis Attila.

Varga Melinda

Kapcsolódó anyag: Potozky László novellája