Mi az, hogy „sikerül lelassulnia”? Az ilyen alkotói létnek (s magának az alkotói létnek eleve) a pulzálás a természete. Olyan belső ritmus szerint, amiben nem a veszélyérzet aktuális mértéke diktál, hanem az éppen megélt állapot formai-nyelvi-képi alakulása. Iszonyatos kegyelmi állapotok ezek, átélésük nem a lét fenntarthatósága „céljából” értelmes; a születendő mű megformálása, életre segítése kényszerít ki minden cselekvést. Isten a maga képére formálta az embert, de nem magából. Az ember csak magából adhat, ha a létezésbe új létezőt helyez.

Tovább magamnál nem jutottam

Mányoki Endrével Szervác Józsefről

Onagy Zoltán: Tíz éve halt meg Szervác József költő, egy kicsit prózaíró is. Tudom, az élet pörög, a látvány és az emlékek kopnak, tíz év hosszú idő, mégis kérdezném, megtartottál-e magadban egy olyan képet, ami Szervác említésekor beugrik, eltolja az időt, és látod, mintha ma volna?
Mányoki Endre: A Mozgó Világ 1982. augusztusi számában jelent meg Szervác verse, a Történelmi tanulmány – Kroó Gusztáv szobafestő emlékének címmel. Decemberben már az idegen kéz szerkesztette MV-szám jött ki, vége volt annak a szellemnek, amit – akkor is így láttuk – a Szervác-vers, ő maga, és ez a költészetfelfogás nagy mértékben jellemzett, s amelyhez persze egyéb radikális alkotói magatartások is társultak. Ő tudta, mekkora horderejű verset írt, mennyire létbe, közösségi tudatba vágóan fontosat. És mi is tudtuk, hogy ezzel a közléssel csak még pontosabban jelöljük ki a céljainkat, s vállaljuk a következményeit.
Szervác akkortájt gyakrabban járt a Bertalan Lajos utcában (A „régi” Mozgó Világ szerkesztősége – a szerk.), nálunk, és sokkal hosszabban időzött. Körbekocsmáztuk a „hivatalt”, persze, de a közös szobában is állandóan ücsörgött valaki, a várható fejleményeket latolgatván. Hihetetlen ma ezeket a filmeket az agyam burkán levetíteni: halottak, egymást azóta elveszített sorstársak, mindig és kizárólag egymás felé tett mozdulatok képei peregnek. És az elherdált esélyek fölfoghatatlan drámája a függöny. Tíz évvel később gördült le, de akkor végleg.

OZ:    Az ember, aki ismerte szinte a kezdetektől, mint például én, nem hajol az általánosan elfogadott vélekedésre, hogy a Kádár-kor hősi halottja. Költő volt, aki másként látta az életet, a veszélyeit is másképpen érzékelte. Közben ismerünk költőt, aki civilként vezényli az életet. Ez annak köszönhető, hogy Szervác alkatilag más?
ME: Kádár-koroknak nincsenek hősi halottjai. Halottai vannak, akasztott kamaszok, öngyilkosságba hajszolt családapák, elrongyolódott testek – amerre a szem lát. Hősei nincsenek – tessék a fent említett verset elolvasni. Ilyen korokban felőrlődni lehet, vagy valami eszmény (éthosz, mondják csinos szóval), saját szellemi program mellett makacsul kitartani. S lehet közösségeket keresni, mert ilyenkor a közösségek is képesek individuumként viselkedni. Szervác költő volt, de ez csak az origópontja. Következetes volt és céltudatos, s noha a költői céltudatosság nem azonos a társadalmi programossággal, a kettő időről-időre képes az együttműködésre.
Hogy alkati kérdés-e „veszélyesen élni”? Czeizel mester egész könyvet szentel ennek a problémának, mégse jutunk a megoldáshoz sokkal közelebb. Az alkotó munka rendkívüli kockázat, sokszor, legtöbbször maga az alkotó sincs tisztában vele, amikor ezt a létmódot választja, mekkora. S hogy miben fog a személyes élete ellen fordulni? – nem tudható. S hogy a veszély ellenében milyen önóvó technikákat lehet kialakítani, az a legkevésbé tervezhető. Szervác azok közé a művészek közé tartozott, aki – mint a korai idők orvosai – magukon próbálták ki felismeréseik hatását. Ebben a folyamatban pedig más nem, csak a test lehet a vesztes.

OZ: A húsz év alatt kétszer találtam őt paradicsomi körülmények között, amikor minden klappolt, minden működött körülötte a Bajcsy Zsilinszky úti házban, egyébként állandó bolondokháza vette körül. Korrektor és kiadói olvasószerkesztő volt éppen, ebből élt, és hihetetlen szívósan harcolt a nyomdahibákkal, ki se lehetett robbantani a munkájából. Nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni ideális és ideális közt?
ME: Jó, akkor a fentebb elmaradt anekdota helyett, a komor hangulatot oldandó, elmesélem:
Nem tudom, kinek a könyvét korrektúrázta valamelyik jól kisámfázott kiadónak, de úgy rémlik, a költőóriás a mézes pálinkán tartott hivatásos osztályforradalmárok egyike volt. S annyira szar, hogy Jóska a krúda végére odaírta: „Szabolcska és Szandokán*, átlátok a szándokán”. S tudjátok meg: akkoriban nem csak „ellenzéki magatartásért” meg hasonló kilengésekért járt szilencium, hanem a segédmunka során elkövetett politikai vétségért is – hónapokig nem kapott éhbér-melót sem.

OZ: Ha egyáltalán, akkor úgy emlegetik súlyos malíciával, mint aki nem talált ki semmit, egyszerűen folytatta József Attila életművét. Hogyan nem jut(ott) soha eszembe Szervácot olvasva, hogy J. A. leszármazottja volna? Ha már előd, akkor inkább Ladányi, és némely Baranyi Ferenc a hetvenes évekből. Miközben Szervác keserű hangszerelése forradalmi. A hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten ellenjavallt a forradalmi hang, ha ma élve, amikor szinte a hajnalok is forradalmiak, ha ma jönne ezen a sávon, elfogadná a szakma?
ME: Aki ezt a denunciáló vádat kiötölte, kérem szépen: folytassa „egyszerűen” József Attila „életművét”!
Ezek csak szavak: konstrukciós perek vádiratában képesek ölni, másként szánalmasak csupán. Megkapta Nagy László is, kapott hasonlókat Németh László is, mások is, eleget. Semmiség a valódi, nagy ütközésekhez képest. Amiben neki igazi társai voltak Ratkótól Utassy Józsefen, Veress Miklóson, Baka Istvánon át Tóth Erzsiig és Zalánig (csak hogy a megkérdezettek is közelebb kerüljenek a mondandómhoz). De aki nem ebben a JA-hagyományban lelte föl a helyét, azok közül is nagyon sokan az ő rokonai: Endrődi Szabó Ernő, Bari Károly, Géczi János – ne kelljen sorolni. Ladányi talán igen, Baranyi biztosan nem.
Visszatérve a kirekesztés-elutasítás komédiával határos helyzetéhez, egy másik anekdota. Devecserit (akiről nyilván senkinek nem Szervác jut először az eszébe) behívták anno „a minisztériumba”, óra-percre. Nem fogadta az illetékes (a nevét tudom, de nem mondom, legyen elég annyi, hogy beszélő). Megismétlődött, ugyanúgy. Végtére a költő felállt, s közölte a titkárnővel: „Mondja meg a főnökének, kedves, hogy én még akkor is Devecseri Gábor leszek, amikor ő már csak egy latin tagadószó.” Tehát: nem a hagyomány számít. Hanem a költészet.

OZ: Nem ismerem jól a fiatal költészetet, akad köztük, aki Szervác modorában beszél?
ME: Van-e vagy nincs: érdektelen, ha modor.

OZ: A napokban kezembe került vékonyka prózakötete a Hungarovox kiadta Végnapjaim története, elolvastam újra, immár sokadszor. Ritmusában, fel- és alépítményeiben, szóhasználatában, cselekménykezelésében ugyanaz a keserűség, ugyanaz a szikrázó tehetség. Nem mellesleg: üt. Látható, ha sikerül lelassulnia, talál egy zugot, ahol minden rendben a munkához, az emlékezetes vers-életmű mellé írhatott volna egy emlékezetes és érvényes szociografikus prózai életművet is. Hogyan nem fogta fel, fontos, amit csinál, és hogyan nem értette meg, hogy csak az élő képes folytatni a megkezdett művet?
ME: Kérdés, állítás összekeverve. Mi az, hogy „sikerül lelassulnia”? Az ilyen alkotói létnek (s magának az alkotói létnek eleve) a pulzálás a természete. Olyan belső ritmus szerint, amiben nem a veszélyérzet aktuális mértéke diktál, hanem az éppen megélt állapot formai-nyelvi-képi alakulása. Iszonyatos kegyelmi állapotok ezek, átélésük nem a lét fenntarthatósága „céljából” értelmes; a születendő mű megformálása, életre segítése kényszerít ki minden cselekvést. Isten a maga képére formálta az embert, de nem magából. Az ember csak magából adhat, ha a létezésbe új létezőt helyez. Ezért nevezzük az isteni aktust teremtésnek, a művészit pedig alkotásnak.
S hogy abból a véges kiterjedésű, mérhető tömegű anyagból, amiben a természet és a tudat törvényei működnek, a költő mire használ el többet, mire használ el mindent, az ő saját, megoszthatatlan döntése és felelőssége. Csalog a szociográfiára, Nádas Péter a maga fürkészésére, Juhász világmodell-építésre, Illyés a közösség szellemi épségben tartására, Pilinszky Isten létének a hiányban való bizonyítására, Weöres a létezés honosítására áldozott többet. „A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam” – írja Babits A lírikus epilógjában. Ezt éppen írhatta volna Szervác is, s talán csak a mindenség szót cserélte volna másra. Gondolom, életre.

*Ma már alig ismert óceániai „tigrisharcos”, afféle dzsungel-robinhúd

Kapcsolódó:
http://www.irodalmijelen.hu/node/5851