Máskor az ingét odaadta, ha valakinek szüksége volt rá; tudott tombolni, rombolni, de alapjában véve elviselhetően agresszív, alapvetően kedves és sérülékeny ember volt. Tapintatlanul egyenes és őszinte. Bele a másik homlokába, a szeme közé, és nem érdekelte, hogy ezzel milyen érzékenységet sért.

„Szétsodort bennünket a sorsunk”

Zalán Tiborral Szervác Józsefről

Onagy Zoltán: Tíz éve halt meg Szervác József költő, egy kicsit prózaíró is. Tudom, az élet pörög, a látvány és az emlékek kopnak, tíz év hosszú idő, mégis kérdezném, megtartottál-e magadban egy olyan képet, ami Szervác említésekor beugrik, eltolja az időt, és látod, mintha ma volna?
Zalán Tibor: Már tíz éve? Rosszul leszek ettől, hogy rendületlenül telik az idő, bennünket meg állva hagy ebben a rohanásban. Legalábbis, engem.
 Szervác. Szerencsére, vagy talán csak a véletlen rendezése volt, élete utolsó időszakában szinte soha nem találkoztam vele. (Egyszer az autómból, valahol a Bajcsy-Zsilinszkyn, egy zebránál várakozva, mintha őt láttam volna, egy fáradt öregembert, aki hosszú szürke-ősz szakállal, nagy kalapját a szemébe húzva, botra támaszkodva sántikál át előttem a zebrán. Ez nem Szervác, nyugtattam magamat, miközben tudtam, csak ő lehet az…) Szétsodort bennünket a sorsunk, szétváló esztétikánk, nagyon különböző költői utunk, már össze nem találkozható alkotói szándékaink. Így nekem egy erős, ereje teljében lévő fiatal férfi képe maradt meg belőle. Ez jó.
Első találkozásainkra emlékszem leginkább, amikor felkerültem Szegedről Pestre, a nagyvárosba, azóta is idegennek és magányosnak. Utóbbit akkor még nem tudtam, munkanélküliként a Hungáriába kezdtem járni, elverni fölösleges időmet, barátokat keresni és találni, és közöttük is az elsők között volt Tóth Erzsi, Szikszai és Szervác.
Szervác. Arra a büszke, gyakran gőgös figurára emlékszem, amikor eszembe jut a közös múlt, aki örökké lázas – vagy lázadó – szemmel mered bele a világba, örökké igazságokat vagy féligazságokat osztogat, mindig van véleménye mindenről, és igyekszik azt megosztani mindenkivel. Akkorra, nagyon fiatalon, ő már bent volt az irodalomban, legalábbis baráti, barátkozási szinten, nekem minden és mindenki ismeretlen volt még. Sokáig az is maradt… Kedvét találta benne, hogy folyamatosan nagylacizott, én Nagy Lászlóval egyszer találkoztam személyesen, és két szót sem váltottam vele életemben, a köszönésen kívül. Ez a kivételezett helyzete kétségtelenül tekintélyt is kölcsönzött neki. Szerette, hogy már irodalmi figura, ahogy szerette, ha közösen berúgtunk, elcsatangoltunk, néha elkeveredtünk hozzá is; olyankor sokat ittunk, és veszekedtünk a piálások végére, ő pedig, ha olyanja volt, mérgében lesodorta a tévéjét is az asztalról, hogy az darabokra szállt szét, mielőtt kirúgott volna mindenkit – akit előzőleg meghívott – a lakásából. Máskor az ingét odaadta, ha valakinek szüksége volt rá; tudott tombolni, rombolni, de alapjában véve elviselhetően agresszív, alapvetően kedves és sérülékeny ember volt. Tapintatlanul egyenes és őszinte. Bele a másik homlokába, a szeme közé, és nem érdekelte, hogy ezzel milyen érzékenységet sért. Modern nagyvárosi csavargó, jut eszembe róla néha, akinek a csavargás nem a sorsa – hiszen volt lakása, családja, ilyen-olyan egzisztenciája –, hanem a munkája, elfoglaltsága, magyarán, az életmódja volt. Az utolsó nagy szabad önpusztító mohikánok egyike volt Szervác.

OZ: Az ember, aki ismerte szinte a kezdetektől, mint például én, nem hajol az általánosan elfogadott vélekedésre, hogy a Kádár-kor hősi halottja. Költő volt, aki másként látta az életet, a veszélyeit is másképpen érzékelte. Közben ismerünk költőt, aki civilként vezényli az életet. Ez annak köszönhető, hogy Szervác alkatilag más?
ZT: Nem hiszem, hogy a Kádár-kor halottja lett volna. Volt annak a kornak annyi más halottja, miért kevernénk közéjük most Szervácot is?
Szervác par exellence költő volt, de nem csak a papíron, hanem az életben is, költészetként élt meg mindent, és költészetként élte meg ennek a mindennek az elveszítését is. Érzékeny és vérzékeny alkat, aki tudott bántani, mint említettem, de nehezen viselte, ha őt bántották. Ez, persze, elég gyakran előfordult, már csak a dolgok természete miatt is. Ő abban a korban látta az életet másként, amikor az élet még, mára már szinte elképzelhetetlenül, más volt. A puha diktatúra összes kínjával, gennyével és fölkínált csalóka mézeivel. Ha már valaminek a halottjának kell tekintenünk valakit, akkor Szervác inkább a rendszerváltás egyik halottja volt. Nem volt egyedül ezzel, így. Egyike azoknak, akik nem találták a helyüket abban a korban, amelyik már semerről sem kínált fel ellenállást az indulatainak, eltaknyolódó körvonalaival semmilyen választ nem kínált fel a kérdéseire, nem volt tehát iránya annak a lázadó attitűdnek, ami költészetének a mélységét adta – talán a költészete veszítette el így, vagy nem találta meg, az új viszonyok között az új, hiteles és hitelesítő irányát. Mert a régi alól hirtelen kicsúszott az idő. És nyilván, ez persze csak feltételezés, keserűen vette tudomásul, hogy ez az új kor magasról szarta le az ő – és vele együtt mások – küszködéseit, vállalásait, kockáztatásait, szenvedéstörténeteit a Kádár-korban. Új honfoglalás, területi felosztás kezdődött, ahol, amelyben, neki nem (sem) osztottak szerepet, kínáltak fel helyet. A kiszorítósdi játékban egy olyan büszke és finnyás költőalkat, mint Szervác, nem vehetett részt. Akkor meg mi maradt? Nem tudom. Csak sejtem. És ezek rossz sejtések, nem osztanám meg őket senkivel.

OZ: A húsz év alatt kétszer találtam őt paradicsomi körülmények között, amikor minden klappolt, minden működött körülötte a Bajcsy Zsilinszky úti házban, egyébként állandó bolondokháza vette körül. Korrektor és kiadói olvasószerkesztő volt éppen, ebből élt, és hihetetlen szívósan harcolt a nyomdahibákkal, ki se lehetett robbantani a munkájából. Nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni ideális és ideális közt?
ZT: Ideális és reális szembeállításról akartál kérdezni, ha jól értem. Azt gondolom, számára az állandó, általad bolondok házának nevezett, zűrzavaros állapot volt a természetes. Valamiért fel kellett borogatnia mindig mindent. Talán, mert a nyugalom, a nyugodt élet, az élet által felkínált rend nem az ő műfaja volt. Ezzel szemben, vagy mindezzel együtt, nagyon igényes volt a munkáiban, hihetetlen szívóssággal és elszántsággal törekedett a pontosságra, a megfogalmazás, a kifejezés pontosságára. A költészetben, a műben tehát nem csak hogy elismerte, de meg is követelte magától, mástól, a rendet. Nem tudom, milyen lehetett penzumos munkásként. Bizonyára megbízható – ideig-óráig –, de akit én megismertem benne, az abszolút alkalmatlannak tűnt fel számomra a rendszeres polgári elfoglaltságok művelésére. (Ebben is emlékeztet, lásd, József Attilára.) Mivel ő nem volt bolond, pontosan tudta az ideális és a reális közötti különbséget, érzékelte is a kettő között húzódó veszélyes határt, de mint minden másra, általában magasról szart erre is. Talán neki volt igaza.

OZ: Ha egyáltalán, akkor úgy emlegetik súlyos malíciával, mint aki nem talált ki semmit, egyszerűen folytatta József Attila életművét. Hogyan nem jut(ott) soha eszembe Szervácot olvasva, hogy J. A. leszármazottja volna? Ha már előd, akkor inkább Ladányi, és némely Baranyi Ferenc a hetvenes évekből. Miközben Szervác keserű hangszerelése forradalmi. A hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten ellenjavallt a forradalmi hang, ha ma élve, amikor szinte a hajnalok is forradalmiak, ha ma jönne ezen a sávon, elfogadná a szakma?
ZT: Miért is emlegetnék? Nem emlegetnek manapság senkit sem, Weöres, Vas vagy Kálnoky, vagy a többiek, mintha nem is lettek volna. Mintha az irodalmat az új undokok vagy az új kánonisták találták volna fel, és a fellépésükig, hatalomig nyomulásukig, nem létezett volna érvényes magyar irodalom az övékén kívül. Ebbe a mentalitásba, természetesen, nem fér bele egy Szervác-jelenség. Sem.
Marhaságot mondanak, akik azt állítják, hogy nem talált ki semmit. Ha mást nem talál ki, mint egy érvényes Szervácot, a költőt és figurát, már azzal többet tett, mint azok többsége, akik most fikázzák az életművét. József Attilát nem kellett folytatnia, ő sem akarta, nem is tette azt. Számára valóban emblematikus figura volt J.A., a költészetét  és az ehhez párosítható szellemi örökmozgó emberi tartást és törékenységet tartotta nagyra. De inkább rokona volt sorsban, élet-árvaságban, sőt, őrültségben is, mint követője, netán folytatója. Utóbbinak sem értelme, sem értelmezhetősége nincs. Az örökös lázadásuk, az örökösen nyugtalan költői alkatuk rokonítható elsősorban. „Keserű forradalmár” – talán ez a jó kifejezés arra az attitűdre, ami őt jellemezte. Nem tudom, kik lehettek (volna) az igazi mesterei, nem állt távol tőle a közéleti költészet művelése sem, sőt, így akár Ladányi, akár Baranyai is szóba jöhet. De én inkább gyanakszom az általa sokat emlegetett „nagylacira”, ha elődöt kell megneveznünk, akinek a költészetéből az aktuális társadalmi helyzetre vonatkoztatható versek lehettek a mintái, követhető példái.
Hogy ma elfogadná-e a szakma? Nem tudom. Ahogy érzem, egyáltalán nem fogadta és fogadja el ez a mára magát szakmának nevező szakma a szerváci életművet. Talán akkor lenne – és lett volna – esélye az el- és befogadásra, ha váltani tudott volna időben. Hangot, habitust, költészetet. Váltani, de merre, hova? A kis belezők világának ábrázolásához az ő költői eszköztára túl heroikusra volt hangolva. Túl tragikusra. Ez a kor pedig csak a komédiát szereti, vagy tudja szeretni, de annyira silányul teszi még ezt is, hogy képtelen értelmezni a benne föltalálható mély tragikumot.

OZ: Nem ismerem jól a fiatal költészetet, akad köztük, aki Szervác modorában beszél?
ZT: Már én sem ismerem annyira mélyen a fiatal költészetet, mint szerkesztő koromban. Amire rálátásom van ebből, az azt mutatja, hogy nem sokan vannak, lennének, akik ezt a költői modort beszélnék, ezt a költészeti modellt akarnák valamilyen formában újraértelmezni. Ahogy én meg tudom ítélni, a fiatalok elsősorban a divatok után vetik magukat, azok utánzásától remélik a megkapaszkodást a szakmában. Ebben nyilván igazuk lehet, ha ez gyomorilag elég nehezen viselhető is. Szervác hátán nem lehet felkapaszkodni a Parnasszusra, legalábbis manapság nem ez tűnik a legjárhatóbb útnak. No további comment.

OZ: A napokban kezembe került vékonyka prózakötete a Hungarovox kiadta Végnapjaim története, elolvastam újra, immár sokadszor. Ritmusában, fel- és alépítményeiben, szóhasználatában, cselekménykezelésében ugyanaz a keserűség, ugyanaz a szikrázó tehetség. Nem mellesleg: üt. Látható, ha sikerül lelassulnia, talál egy zugot, ahol minden rendben a munkához, az emlékezetes vers-életmű mellé írhatott volna egy emlékezetes és érvényes szociografikus prózai életművet is. Hogyan nem fogta fel, fontos, amit csinál, és hogyan nem értette meg, hogy csak az élő képes folytatni a megkezdett művet?
ZT: Értett ő mindent, tudott ő minden ilyesmit. Csak hát, a tudás, a megértés még nem elég sem az élet megéléséhez, sem a meghaláshoz. Az ő sorskönyvében az volt megírva, hogy mennyiségében viszonylag kevés, minőségében meglehetősen egyenletes és értékes mű maradjon utána. Persze, el lehet filózni azon, hogy lehet kevésbé veszélyesen is élni, hogy meg lehet, vagy meg kell alkudni bizonyos helyzetekben, ami nem jelenti feltétlenül a tisztesség vagy az elvek feladását. Szervác az ilyesmihez alkalmatlan volt, jó értelemben: merev figura. A tehetségével is tisztában volt. Azt hiszem azonban, a visszhangtalanság, az elhagyatottság a legerősebb tehetséget is vissza tudja vetni, vagy gátolni tudja az alkotásban. Szervácnál ilyet érzek. Vagy inkább sejtek. Nyilván, legalább annyi hiányt hagyott maga után, mint amennyi beteljesített ígéretet, lehetőséget. Már soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha. Ez lett. Nincs ha. És a remény is kevés, sajnos, hogy még a mi időnkben helyére kerül ennek a nagyon eredeti, nagyon különös életű, és nagyon korai, értelmetlen halálú költőnek a műve.

Fotó: Horváth Dávid/www.zalan.deltabroker.at