Hogy ma elfogadná-e a szakma, az a szakmát minősíti. Szerintem észre sem venné. Puha, párducléptekkel közlekedő írókat udvarolnak körül, ő meg egy bivaly volt. Azt mondanák rá, elavult az a költői szerepfelfogás, amivel ő rendelkezett, sötétség uralkodik nála, és hagyja a társadalmat saját mocsarában fuldokolni. 

Árulásnak érezte volna

Tóth Erzsébettel Szervác Józsefről

Onagy Zoltán: Tíz éve halt meg Szervác József költő, egy kicsit prózaíró is. Tudom, az élet pörög, a látvány és az emlékek kopnak, tíz év hosszú idő, mégis kérdezném, megtartottál-e magadban egy olyan képet, ami Szervác említésekor beugrik, eltolja az időt, és látod, mintha ma volna?
Tóth Erzsébet: Több képem is van Szervácról, olyan ember volt, akit nem lehet elfelejteni. Legtöbbször hiány formájában fordul elő: Mit szólna Józsi ehhez vagy ahhoz. Persze, nem szólna semmit, röhögne. És lerészegedne. Van az emberi létezésnek egy olyan mélyrétege, ami néha felvillantja: „Nincsen remény. Nincsen remény”. Ő ezt érezhette meg akkor, amikor nem akart menekülni az alkoholizmusából. Azután meg már késő volt, amikor már esetleg akart volna. Lenézett minket, Zalánt, Cypriánt, engem, akik valahogy kikászálódtunk az alkohol fogságából. Legalábbis igyekeztünk. Legélőbb képem az, amikor a nyugdíját intézte, és véletlenül találkoztunk. Pár szót beszéltünk, és én mentem tovább. Ez volt utolsó találkozásunk.
 
OZ: Az ember, aki ismerte szinte a kezdetektől, mint például én, nem hajol az általánosan elfogadott vélekedésre, hogy a Kádár-kor hősi halottja. Költő volt, aki másként látta az életet, a veszélyeit is másképpen érzékelte. Közben ismerünk költőt, aki civilként vezényli az életet. Ez annak köszönhető, hogy Szervác alkatilag más?
TE: Semmi hősi nincs a halálában. „Éltem, s ebbe más is belehalt már.” Vagy pedig minden ember hős, aki naponta ütközteti magában az igazságot a hazugsággal. A hidegháború jobban gyilkolta sorainkat, mint az igazi háborúk. Hiszen nézd meg a nemzedékünket. Élünk még ugyan, de már régóta haldoklunk. Viszont néha azt érzem, mintha szándékosan nem akart volna kiemelkedni a legnyomorultabbak, a legszegényebbek közül.
Árulásnak érezte volna. Holott nagyon is tudta értékeit, ahogy mi is erősítettük benne, hogy szükség van rá, mint barátra, mint költőre. Bár, ő barátnak nem volt jó, milyen barát egy alkoholista? Részeg vagy másnapos. Ezt még egy szerelmes sem bírja, nemhogy egy barát. Mindig be kellett rúgni vele, vagy ott hagyni. Nem volt meg benne a képesség: civilként létezni. Olyan mértékű zsigeri elutasítás volt benne a civil élet kellékei, alkalmazkodás, megalkuvás iránt, hogy kár is lett volna erőltetni. És persze iszonyú gőg: én vagyok a költő. Ahogy az is volt. Miközben, talán furcsa ezt így leírni már: jó ember volt. Ebben biztos vagyok.

OZ: A húsz év alatt kétszer találtam őt paradicsomi körülmények között, amikor minden klappolt, minden működött körülötte a Bajcsy Zsilinszky úti házban, egyébként állandó bolondokháza vette körül. Korrektor és kiadói olvasószerkesztő volt éppen, ebből élt, és hihetetlen szívósan harcolt a nyomdahibákkal, ki se lehetett robbantani a munkájából. Nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni ideális és ideális közt?
TE: Egyszer, pár hónapig nem ivott, amikor a Mi fájna című közös estünket készítettük elő Csajka Gábor Cypriánnal hármasban. Akkor olyan volt, mint egy profi. Volt miért fegyelmezettnek lenni, és ő ezt természetesnek tartotta. Tehát ha munkát, feladatot talált, akkor ő alárendelte magát. Az a baj, hogy nem sok ilyen feladat volt akkor, és még egyszer mondom: érezte az egész értelmetlenségét, reménytelenségét. És megélte még azt is, hogy a költészetét egyszerűen lesöpörték az új kritikusok. Nem hiszem, hogy egyszer is leírták volna a nevét. Pécsi Györgyi a Nagyításban legutóbb írt róla, és máskor is, te is tudatosan emlegeted, tudom. De ez kevés. Ott kellene lennie a Márai program könyvei között a verseinek és a prózáinak, amelyeket én Tar Sándor és Hajnóczy mellé tartozónak gondolom. Ez lenne az ideális.

OZ: Ha egyáltalán, akkor úgy emlegetik súlyos malíciával, mint aki nem talált ki semmit, egyszerűen folytatta József Attila életművét. Hogyan nem jut(ott) soha eszembe Szervácot olvasva, hogy J. A. leszármazottja volna? Ha már előd, akkor inkább Ladányi, és némely Baranyi Ferenc a hetvenes évekből. Miközben Szervác keserű hangszerelése forradalmi. A hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten ellenjavallt a forradalmi hang, ha ma élve, amikor szinte a hajnalok is forradalmiak, ha ma jönne ezen a sávon, elfogadná a szakma?
TE: Erőteljesen más volt, mint körülötte mindenki, kemény és pontos. Nem ismertem nála fegyelmezettebb költőt.  Mégis, mit kellett volna kitalálnia?  Megadatott neki a szegény, munkássorból származás, és egy olyan területre merészkedett, ahol többnyire bölcsészek nyüzsögnek, értelmiségi ősökkel. Az az élet és életpélda, amit ő kapott, plusz a valóság irgalmatlan ellentéte a szólamokkal (Munkás-paraszt kormány!) szemben éppen elég költői robbanótöltetet adott neki. Csak abban hasonlít József Attilára, hogy személyes létezése leképezte a kor legégetőbb visszásságait. Sajnos, az eltelt tíz-húsz év azt bizonyítja, hogy most már az ebből a körből kikerülő ifjaknak még annyi esélye sincs, mint Szervácnak volt. Ő még utoljára kiáltott egyet: Én Szervác József Itt vagyok!
Hogy ma elfogadná-e a szakma, az a szakmát minősíti. Szerintem észre sem venné. Puha, párducléptekkel közlekedő írókat udvarolnak körül, ő meg egy bivaly volt. Azt mondanák rá, elavult az a költői szerepfelfogás, amivel ő rendelkezett, sötétség uralkodik nála, és hagyja a társadalmat saját mocsarában fuldokolni.  Óvakodjék.  Ez nem a költő dolga. De hát ismered a kánonokat. És különben is, miféle forradalmi hajnalokról beszélsz? Csendesek a hajnalok. De ha úgy érted, volna miről írnia, akkor persze volna. Belehalna másodszor is, sokadszor is.

OZ: Nem ismerem jól a fiatal költészetet, akad köztük, aki Szervác modorában beszél?
TE: A modor szinte lényegtelen. Az életanyag a fontos, és az majd megtalálja a hangot. Eleinte, ahogy figyeltem a fiatalokat, egyedül Jónás Tamásnál jutott eszembe, hogy Szerváchoz mérhető tehetség, de aztán elment másfelé. Ez persze csak benyomás. Olyan nagyon én sem ismerem a fiatalokat. Nagyon finom, kidolgozott, okos verseket írnak a jobbak, csak épp az indulat, a szikra hiányzik. Amitől nekem felparázslik a papír. Különben lehet, hogy létezik már ilyen költő, és ír is, csak nem tudok róla. Iszonyúan megoszlik a nyilvánosság, össze sem lehet hasonlítani azzal, amikor mi indultunk.

OZ: A napokban kezembe került vékonyka prózakötete a Hungarovox kiadta Végnapjaim története, elolvastam újra, immár sokadszor. Ritmusában, fel- és alépítményeiben, szóhasználatában, cselekménykezelésében ugyanaz a keserűség, ugyanaz a szikrázó tehetség. Nem mellesleg: üt. Látható, ha sikerül lelassulnia, talál egy zugot, ahol minden rendben a munkához, az emlékezetes vers-életmű mellé írhatott volna egy emlékezetes és érvényes szociografikus prózai életművet is. Hogyan nem fogta fel, fontos, amit csinál, és hogyan nem értette meg, hogy csak az élő képes folytatni a megkezdett művet?
TE: Igazán nem tudom. Senki nincs tisztában saját értékeivel egy olyan szellemi életben, ahol csak a bandához tartozás számít. Szükség lenne a toleranciára a másik nézőponttal szemben. Mennyit beszélünk a másságról!? De amikor valaki kirí a körből, nem fogadja el a valakik által felállított szabályokat, akkor bőszen elhallgatják, mintha nem is létezne. Ez a leghatásosabb megsemmisítés. A végnapjaim története, még egyszer mondom, Pécsi Györgyit idézve: Világirodalmi szintű novellisztika. Hagyjuk is a szociográfiát. Kész, megírta, elolvasható. Csodálatos olvasmány bármilyen utókornak. De egy csöndes, otthoni zugban, családban, az unokáival játszani, és közben írogatni – őszintén szólva nehéz elképzelni. Neki más sors adatott.

Fotó: www.iro.hu/tothe/