A FÖLD LÉSZEN ALSÓ - Várnagy Ildikó versrajzai

Vers és Valóság

 

 

Nem vagyunk kritikusok, sem esztéták. Nem vagyunk filozófusok, és úgynevezett műértők sem. Átlagemberek vagyunk. A létezés gyakorlása közben pillantunk rá ezekre a különös, sérülékenynek tetsző papírlapokra.

 

 

 

"MINDENÜTT FELYÜL ÉG, A’ FÖLD LÉSZEN ALSÓ"

VÁRNAGY ILDIKÓ VERSRAJZAI

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedik,
Búol oszuk, epedek.
---
Szemem künyüel árad,
Én junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhom olélottya.

Ómagyar Mária-siralom

 

Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszok, epedek.
---
Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad. Te véred hullása szívem alélása.
(Pais Dezső olvasata, Mészöly Gedeon értelmezése)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

Janus Pannonius: Pannonia dícsérete

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a' föld lészen alsó.

Zrínyi Miklós: Az idő és hírnév

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Újul még az föld is mindenütt tetõled,
Tisztul homályábul az ég is teveled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Balassi Bálint: Borivóknak való

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyulladásomról

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Batsányi János: A látó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz, 1807

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jambus-e, próza-e vagy micsodás mű? — Dráma, pedig szép!
Szép? — Hm ! Győz a magyar: s tapsra az ott fenn elég.

Kisfaludy Károly: Xnéniák 3.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

BÁNK

Munkálkodó légy, nem panaszkodó -

TIBORC

Oh, istenem! tekéntenél csak egyszer
Hazámba - élve látnád a panaszt
Előtted. Mért valék becsűletes!
Holott gazember lévén, mostan is
Tied lehetnék.

Katona József: Bánk bán, Tiborc panasza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Vörösmarty Mihály: Előszó

 

 

 

Mondhatnánk: gyerek

Várnagy Ildikó rajzolt versei magyar költők műveihez

 

 

 

 

 

 

 

Mondhatnánk: enigmatikus. Joggal, hiszen ezeken a lapokon bőven terem a titok, a megfejtendő rejtély. Jelek és jelzések a papíron, s idézetek klasszikus magyar költőktől. Vajon melyik vonal minek a jele? Egyik-másikat könnyen azonosítjuk, a többségük jelentése azonban bizonytalan marad. S a szövegek is: ismert szerzők ismert vagy kevéssé ismerős mondatai. És mi köze van egyiknek a másikhoz? Az egyik képi világának a másik fogalmi világához? Vajon az a sokat emlegetett bal-jobb agyfélteke jelenítődik meg újra és újra? A kettő viszonya? A ráció és az érzelem, a tudat és az ösztön külön való, mégis együttműködő világa? Az ember zavarban van.

Mondhatnánk: szubsztanciális. Joggal, hiszen ha egy-egy képen eltöpreng az ember, olyan érzete támad, hogy valami lényeges, mély igazság közelében van. Nem indokolatlan ezt gondolnia, hiszen jobbára nagyon erős képi és nagyon tömör nyelvi jeleket sugároznak feléje a lapok. Márpedig az ilyen típusú közléseket a tömörített képi világokhoz szokott szemlélő eleve fontosként éli meg. S ha ehhez az élményhez hozzájárul még az előbb említett titokzatosság is, könnyen hatja át az embert „a saját lényegét önmagában hordozó létező”, a szubsztancia élménye – még akkor is, ha sem a szót nem ejti ki, sem ezt a lényeget nem fogalmazza meg.

Mondhatnánk: dilettáns. Joggal, hiszen a rajzok és a szövegek szokatlanul egyszerűek. A rajz néhány - másütt számos - hevenyészett vonal, a kézzel írt szöveg pedig nem gondos és nem precíz, ellenkezőleg: szinte olvashatatlan; „trehány munka” – írhatná be a tanító néni Várnagy Ildikó szépírásfüzetébe. Ez a kettő együtt pedig mi mást is sugallhatna, mint hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”.

 

Mondhatnánk tehát, hogy enigmatikus, szubsztanciális vagy dilettáns. De inkább nem mondunk ilyen szavakat. Nem vagyunk kritikusok, sem esztéták. Tőlünk távol áll a bírálat, az ítélet- és a rendszeralkotás, a kodifikálás vágya és kényszere. Nem vagyunk filozófusok, és úgynevezett műértők sem. Átlagemberek vagyunk. Tehát emberek. A létezés gyakorlása közben pillantunk rá ezekre különös, sérülékenynek tetsző papírlapokra.

Talán sosem fogjuk őket tanulmányozni. Meglehet, eszünkbe sem jut, hogy meg kéne fejteni az enigmát, föl kellene fejteni a szubsztanciát. Zavarni sem fognak e művek, nem hatolnak be nyugtalanító álmainkba. Csak éppen velünk lesznek. Nem változtatják meg az életünket, de titokban segítenek élni. Titokban tudni fogjuk, hogy „ennyire egyszerű, ami ennyire komplikált”. És akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk magunkban, akár elhárítjuk a fölismerést, érezzük majd, hogy valamihez ez a világ nagyon hasonlít. Nem a hétköznapok tömör képi információira (nevezzük őket tévesen ikonoknak), és nem is a falfirkák képi-nyelvi infantilizmusára (nevezzük őket tévesen graffitiknek), hanem a gyerekek autonóm műveire.

Öntörvényű, a saját világukat elemi erővel és ősi lényeglátással megjelenítő rajzaira és mondataira. A gyerek minden létproblémára mindig lényegi kérdést tesz föl, és mindig lényegi választ fogalmaz meg. Civilizálódása menetében ezt a képességét fokozatosan elveszíti: egyre több olyan kérdést tesz föl, melyek nem önmagából, hanem a körülményeiből adódnak. Az egykor volt gyermek az elveszített elemi, ősi érzékenységét egyéb javakkal pótolja: többek között tudással. A rajta uralkodó felnőtt világ az előbbieket nem, az utóbbit egyre bőkezűbben jutalmazza. A gyerek tehát felnőtt lesz, és szerencsés esetben profi túlélő. De legbelül nincs ezzel kibékülve.

Bánja, hogy nem jutott az eredendő, lényegi dilemmái végére. Bánja, de elfojtja. És nem igazán érti, hogy halmozódó gondjai között miért képtelen eligazodni. Gyereknek lenni nem más, mint ébren tartani a kérdéseket.

A felnőttkori gyerekség nem visszamaradottság, hanem megőrzött képesség arra, hogy az egymásra rétegződő tudásokat, tapasztalatokat, dilemmákat ugyanazzal az elfogulatlan tekintettel pásztázzuk át, amellyel a kisgyerek a nem tudás és tapasztalat szülte dilemmáit megfogalmazta.

Várnagy Ildikó ebben az értelemben gyerek. Minden gondolata tisztán, a lehető legegyszerűbben fogalmazódik meg – és indukál bonyolult tartalmakat. Ahhoz, hogy együtt lélegezhessünk vele, nem műveltnek, nem is hozzáértőnek, s legkivált nem ítésznek kell lennünk – hanem csak őszintének. Nem a művészet, csupán magunk iránt. Nem műalkotásokat kell befogadnunk, s még csak nem is gondolatokat vagy formákat. Nem is kell befogadnunk semmit. Csupán elfogadni kell. Az önmagunk esendő, tétova lényét, aki a gyerekkori kérdéseire folyvást elodázta a választ, mígnem már azt is elfelejtette, hogy voltak igazi kérdései.

Mányoki Endre

 

A rajzlapok a Galériában nagyobb méretben, fekvő formátumban megtekinthetők.

Kommentek elrejtése, megjelenítése