Csendország, a Gyimesek és Közép-Európa – Beszélgetés Lakatos Róberttel
A kolozsvári születésű filmrendezőt pályája indulásáról, nemzetközileg is nagy sikert hozó, Bahrtalo című alkotásáról, a régióhoz kötődő munkáiról kérdeztük, és arról, milyen anyagi feltételek kellenek egy produkció megvalósításához.
Csendország, a Gyimesek és Közép-Európa
– Beszélgetés Lakatos Róberttel
2000 áprilisában a Lengyel Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán diplomáztál. Miért pont Lengyelország volt felső fokú tanulmányaid színhelye, miért nem inkább Budapest vagy Kolozsvár?
Teljesen véletlen, hogy Lengyelország lett belőle, illetve az is, hogy sikerült erre a pályára lépnem, tudniillik elektronika és híradástechnika szakot végeztem itthon. Negyedéven szerettem volna szakot változtatni, érzetem, hogy ezek a technikai dolgok nem igazán illenek hozzám. De nem nagyon volt lehetőségem, szüleim is azt mondták, hogy egy egyetemet vállalnak, végezzem el ezt, és majd boldoguljak a saját szakállamra. Egy lengyelországi turnén voltam a Bogáncs táncegyüttessel, nem voltam ugyan az együttes tagja, csak szükségük volt arra, hogy két számot furulyázzak, amíg a lányok átöltöznek, ezért vittek magukkal. Az akkori magyar kultúrattasé, Kovács István szerzett két ösztöndíjat az együttesnek. Négyen végezték akkor a sulit, ketten akartak menni és ketten nem, viszont az egyiknek nem sikerült a román érettségije. Megkérdeztem, mehetek-e én helyette, igennel válaszoltak. Így kerültem ki egy szociológusi ösztöndíjjal nyelvtanulási évre Lodzba, ahol a filmművészeti főiskola is működött. Annak az intézménynek, ahol a nyelvtanulási év zajlott, volt fotós sötétkamrája is, amit senki nem használt. Valójában akkor kezdtem el céltudatosan fotózni és bejárogatni a filmművészetire, konzultációkra. Megmutattam a fotóimat, meghallgattam a tanácsokat, így készültem a felvételire. Ez nem volt olyan sima dolog, mert akkoriban az államok közötti ösztöndíjcsere nem vonatkozott a művészeti felsőoktatási intézményekre is, így tandíjat kellett volna fizetnem. Akkor ez az összeg hétezer dollár volt, ami egy óriási összeg, sokkal többnek tűnt, mint manapság. A kultúrattasé mondta, felejtsem el, hogy valaki ennyi pénzt adjon. Mindig, amikor mentem hozzá az ösztöndíjamért, megmutattam a legújabb fotóimat. Egy idő után elhatározta, hogy megszerzi nekem az ösztöndíjat. Abban az évben ugyan nem sikerült, de rá egy évre igen, rátalált az Entz Géza Pro Professione Alapítványra, amely megfinanszírozta az ott-tanulásomat.
Mit jelentett számodra a lengyel tapasztalat? Milyen hozadéka volt később filmjeid képi világában?
Azt hiszem, hogy nincs külön lengyel és magyar filmnyelv. Mindez egyetemes. Ezen belül vannak, persze, nemzeti sajátosságok. Mikor az elején próbáltam magyar témákhoz nyúlni, a tanáraim mondták, hogy ne magyarkodjak, legalábbis ne tudatosan tegyem ezt, mert így is, úgy is látszani fog a filmeken, hogy nem egy lengyel készítette. Úgy gondolom, ha őszinte vagy, a kulturális sajátosság, amelyben felnőttél, úgyis érződik a munkáidon.
Nyilván az iskola egy nagy tapasztalatot jelentett számomra, ez egy olyan szakma, amelyet csak csinálva lehet megtanulni. Lehetőségeket kaptunk bőven, általában az ember saját hibájából tanul. Az iskolának volt egy sajátos stílusa, amelynek meg kellett felelni. Ezt én próbáltam is a tőlem telhető maximális erőbedobással. De aztán utolsó évben nagyobb nyitásra és eredetiségre ösztönöztek az akkori tanáraim. Ahogy véget ért az iskola, akkor találtam meg a saját stílusomat.
2001-ben elkészült a Csendország című filmed, amely nagyon érdekes, mert egy halláskárosult kisfiú személyiségén keresztül mutatja be a hallók és halláskárosultak, a fotózók és fényképezettek, meghittség és illúziórombolás közötti szakadékot, áthidalhatóságot. Miért foglalkoztatott ez a téma?
Ez egy teljesen véletlen ötlet volt. Játékfilmet akartam a Gyimesekben készíteni. Amikor helyszíneltünk, akkor találkoztam az akkor nyolc éves Nyika Alfréddal, aki halláskárosult volt. A gyerek szülei keresték velünk a kapcsolatot, mert Alfrédot Kolozsváron akarták taníttatni, és nagy segítség lett volna számukra, ha egy-egy hétvégén a gyereket el tudtuk volna vinni az intézetből, mert ők nem tudtak volna mindig négyszáz kilométert utazni. Akkor még nem született meg a film ötlete, viszont megtudtam, hogy a szomszéd falu fényképésze ugyancsak hallássérült. Arra gondoltam, hogy ha összehoznám a gyereket az öreg siketnéma fényképésszel, hátha megszületik bennük az ötlet, hogy érdemes lenne Alfinak is fényképeznie. Akkor jutott eszembe, hogy ha mindezt lekövetjük a kamerával, film is tudna belőle készülni. Mi klasszikus dokumentumfilm-készítést tanultunk csak az egyetemen, a fő hangsúly a játékfilmen volt. A videót szükséges rosszként kezelték. Nem lehet azt mondani, hogy tudtam dokumentumfilmet készíteni, ezért nyilván úgy kezdtem el gondolkodni, mint ahogy azt egy játékfilm esetében szokás.
Bálint Arthurral való találkozásom is sokat nyomott a latban, ő szerintem stílusalkotó operatőr. Ha azt mondhatjuk, hogy létezik szituációs dokumentumfilm, akkor az újfajta szituációs dokumentumfilm alappillére ő. Akkor jöttek divatba a kicsi digitális kamerák. Ezek technikája már lehetővé tette, hogy nagyon gyorsan változtasson nézőpontot az akció és a reakció között. A kettő között a valóságban mindig több idő telik el, mint a filmben. Ezt a pár tizedmásodpercet Arthur hatékonyan fel tudta használni, hogy nézőpontot váltson. Ennek következtében a filmet úgy lehetett vágni, mintha játékfilm lenne, az indító esemény megvolt, lekövettük a gyerek fényképezési történetét. Így még a sztori is volt és megkapta a játékfilm jellegét.
A Gyimesek hiedelemvilága kedvelt témád, több alkotásod, többek között az Ördögtérgye, a 35. Magyar Filmszemle legjobb kisjátékfilmje is ebből táplálkozik. Miként kerültél közel ehhez a világhoz?
A művészetekhez való közeledésemben nagyon fontos szerepet játszott a népzene. Először jazz-t hallgattam, utána etnojazz-t, majd elkezdtem parasztfurulyálni. Aztán beszippantott a ’90- es évek elején újjáéledő táncház-mozgalom. Először nem filmesként mentem el a Gyimesekbe, hanem népzenét gyűjteni. Nagyon megragadott ez az egész világ, kezdtem megismerni a hiedelemvilágát is, úgy éreztem, ezek nagyon érdekes történetek, legalább annyira izgalmasak, mint a Dekameron. De lehet, hogy még izgalmasabbak. Ugyanakkor annyira más világ, mint amelyben felnőttem, hogy tudom kifejezőeszközként, szimbólumként használni azokat a dolgokat, amelyeket ott látok. Azt hiszem, ez a távolság is fontos, amelyből össze tudok rakosgatni puzzle-szerűen történeteket.
Nemrégiben a Spritz Caféban megrendezett Almásy László Kultúrtörténeti Körön dokumentumfilm-anyagot, illetve a Boszorkányok feltámadása című, még előkészületben lévő munkád is bemutattad. Utóbbi György Attila könyvéből merítve mutatja be a boszorkányt, mint nőt. Mikor lesz kész?
Szerintem nem lesz belőle játékfilm, az egy nagyon személyes, kísérleti alkotás. Úgy éreztem, meg kell csinálnom, de egyelőre még befejezetlennek tekintem. Valamikor majd dolgozom rajta, de nem szánom nagyközönségnek, inkább csak ismerősöknek.
Viszont az egész boszorkányos téma, mint például az Ördögtérgye is, úgy született, hogy volt egy nagyjátékfilm-ötletem, a Kilóg a lóláb, azt szerettem volna elkészíteni. Egyesek azt mondták, hogy ezt nem lehet megcsinálni, annyira másak ezek a történetek a megszokottaknál, és nem látják, hogy ezt filmben hogyan lehetne működtetni. De volt, aki bízott benne, így a producerem és a Történelmi Film Alapítvány (MTFA) kuratóriuma, illetve annak elnöke, Kósa Ferenc is. Ők mondták azt, hogy ugyan nem tudják megfinanszírozni a film gyártását, de előkészítésre adnak pénzt. Ebből született meg az Ördögtérgye. Kipróbáltuk a stílust. Részben sikerült is megvalósítani, amit szerettem volna, részben nem. Úgy látszik, hogy ez egy nagyon mostoha sorsú film. Annak ellenére, hogy megnyerte a 35. Magyar Filmszemle Kisjátékfilm díját, a nagyjátékfilmre mégsem adtak pénzt. Tavaly a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) kiadott egy szándéklevelet, hogy hatvan millió forinttal támogatni kívánja majd ezt a filmet. Most az MMK csődhelyzetbe került, így nem lesz ebből semmi. Azt hiszem, hogy lassacskán annyira eltávolodtam attól a stílustól, esztétikától, ami annak idején foglalkoztatott, hogy már nem akarom elkészíteni azt a filmet. Viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogy színpadra hogyan lehet átültetni.
A Spílerek, avagy Casino Transylvaniae és a Bahrtalo előző témáidhoz képest stílusváltás. Miért volt erre szükség? Miért érdekelt például a Bahrtaloban megjelenített kultúrák közötti kapcsolat?
Ez általában nem úgy történik, hogy az ember azt csinálja, amit leginkább szeretne, hanem azt, amire lehetőséget kap. Több terve van egyszerre. Így volt a Csendország esetében is, az is egy másodlagos terv volt, mégis az a film indított el a pályámon. Így történt a Bahrtaloval is. Érkezett egy felkérés egy osztrák cégtől, amikor még a 25 perces rövid rész készült. A cég meg szerette volna örökíteni az akkori európai uniós csatlakozási hullám előtt a Kelet és Nyugat határait. Keresett egy lengyel, egy cseh, egy szlovák, egy szlovén és egy magyar rendezőt ehhez. Tehát felkérésként indult, és véletlenül jól sikerült. Majd két év múlva folytattuk, amikor az élet továbbírta a forgatókönyvet. A más stílus természetes módon alakult ki. Szituációs dokumentumfilmet akartam készíteni. Az első rész „dokumentumfilmesebb” is. De amikor már folytattuk, akkor játékfilmként indult. Szerencsére nem nagyon különül el stílusban egymástól a két rész, amit nagyrészt a szereplőknek köszönhetek. A második rész esetében ugyanazt a kamerakezelést tartottuk meg, mint az elsőben. Csak az a különbség, hogy a dokumentumfilmes részben én sem tudtam, mi fog történni, teljesen szabadjára voltak eresztve szereplők. A játékfilmes részben tudtam, mit szeretnék, megtervezettebb volt.
Úgy néz ki, hogy ennek lesz folytatása. Megint csak véletlenül jött egy ötlet, hogy lehetőség adódik egy következő filmet készíteni Lalival és Lórival, ezúttal nem Egyiptomban, hanem Indiában. De nem ez az egyetlen stílus, ami foglalkoztat. Ez egy olcsóbb film, mint a Big Székely Só nagyjátékfilm terve. Haklik Norbert Azonos című regényének ötlete alapján íródott a történet.
Több nemzetközi díjat kapott a Bahrtalo. Nemrégiben a Szófiai Nemzetközi Fesztiválon a legjobb filmterv, illetve a legjobban előadott filmterv díjakban részesült a harmadik rész, az Indiai feleség.
A kapott elismerésnek normális körülmények között segítenie kellene a finanszírozásban. Meglátjuk, hogy gyakorlatban mennyire fog működni. Nagy gond, hogy a magyar támogatási rendszer átalakulóban van. Nem lehet tudni, hogy kihez lehet majd pénzekért fordulni, milyen fórumhoz. Hiába áll fel egy nemzetközi koprodukciós vonal egy film köré, az első pénznek mindig otthonról kellene jönnie. Ebben az esetben Magyarország a fő producer. A sors iróniája, hogy van rá már román pénz. Erre nagyon büszke vagyok, mert ez az első lépésem a Centrul National al Cinematografiei felé. Nem tudok arról, hogy eddig finanszírozták volna más erdélyi magyar alkotók filmtervét. Ilyen szempontból ez fontos lépés és kicsit félek is, hogyha nem jön össze a pénz, rossz előzményeket teremthet erdélyi magyar pályázók számára a román filmalapnál.
Meg lehet élni filmrendezésből?
Ez szerencse kérdése, de hát azért mifelénk Kelet Európában kevesen vannak olyan szerencsések, hogy meg tudjanak élni belőle. Általában magyar filmrendezőknek becsületes polgári állásuk is van. Mert mi van akkor, ha az ember öt évig nem készít filmet. . .
Anyagi támogatástól függ, hogy épp milyen filmet készítesz, vagy te magad egy kamerával is belevághatsz egy új témába?
A technika egyre inkább fejlődik, manapság vannak már olyan kamerák, amelyeket elérhető áron meg lehet vásárolni és nagyvászonra való filmet is készíthető velük. Olyan témák is léteznek, amelyekről olcsón lehet forgatni. Tehát elvileg elképzelhető, hogy az ember nagyon kevés pénzből is jó filmet készítsen. Volt erre már példa. De mi van, ha az embernek olyan témája van, amely nagyobb költségeket igényel? Ahhoz már támogatás kell. Nem lehet elvárni egy kultúra filmgyártásától, hogy csak olcsó filmeket készítsen.
Varga Melinda
Képek forrása:
