Puck, a játék koboldja

„A bábszínház nem a rajzfilmek, mozik, nem a színház, nem a játéküzlet világa, ez egy csodavilág, egy elvarázsolt doboz, amelyben a gyerekek hisznek” – vélekedik Varga Ibolya, a kolozsvári Puck Bábszínház rendezője, egykori társulatvezetője, akivel az intézmény 61. születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Puck, a játék koboldja

Mesélnél az intézmény megalakulásáról, valamint a név alapötletéről?

1993- ban Diana Cosma igazgató adta a Puck nevet, gondolom a marosvásárhelyi Bábszínház példáján fellelkesedve. Ők ugyanis akkortájt vették fel az Ariel nevet, amely Shakespeare Vihar című drámájának közismert szellemfigurája. A Puck doménium még nem volt lefoglalva, így hát lecsapott rá az akkori vezetőség, és azóta Puck vagyunk. Kicsit kemény, kicsit pukkanós, de megszoktuk, és lassan összenőttünk vele. Ez a kedves, pajkos, csínytevésre született kis kobold végül is igazi emblematikus figurája lehet a  bábos játéknak. Azelőtt Kolozsvári Bábszínház voltunk, számomra most is nagyobb súllyal bír ez a név.

A bábszínház születésnapját attól a kormányrendelettől számítjuk, amely eldöntötte, hogy a már létező, tulajdonképpen nem hivatalos, félamatőr státusban lévő bábosok (több városban is léteztek) hivatalos intézménnyé váljanak, „állami” színházakká, kétnyelvű társulattal. Ez 1950-ben történt. 1948-ban már létezett Kolozsváron a Jókai utca 16 szám alatti címre bejegyzett Lúdas Matyi Bábszínház, amely az akkori Művészek, Írók és Újságírók Közös Szakszervezetének védnöksége alatt állt, de nem lévén saját terme, iskolákban, óvodákban, dísztermekben vagy ahol éppen lehetett mutatta be előadásait.  1949 márciusában a Városi Tanács kiutalta számukra a Király utcai belső udvaron található nagy raktár-, illetve több kicsi üzlethelyiséget. A raktárból előadóterem lett, a kis helyiségekből irodák, műhelyek. Az akkori csapat önkéntes munkával bővítette ki az épületet, nekik köszönhetően nyerte el mai formáját színházunk. Az intézményszervezést az akkori időkben szovjet mintára szabták, a szovjet mintát nem elmarasztalóan mondom.  Masszív, jól megkonstruált intézménystruktúra volt, alkotó- és kivitelező részlegekkel, az alkotórészleghez tartoztak a színészek, rendezők, képzőművészek, zeneszerzők, a kivitelezőkhöz a műhelyek. Ezenkívül volt műszak és adminisztráció.  Rendkívül jó csapat volt annak idején, nagyon jó szobrászok, festők, varrónők tömörültek össze a bábszínház műhelyében. Meg kell jegyeznem, hogy a varrónők sem voltak egyszerű varrónők, nevezzük inkább bábkonstrüktőröknek őket, igazából a kivitelezők is alkotó munkát végeztek. 

Az intézmény adminisztratív része is viszonylag jól működött. Mai napig is az intézményes bábszínházak javarésze az ’ 50-es évek struktúrájára építkezik, mert minden hibája ellenére még mindig stabilnak bizonyul.

Milyen jelentősebb előadásokat emelnél ki a hatvanegy évből?

Az idők során nagyon sok jó előadás volt, amelyeknek egy része évtizedeken át műsoron maradt, míg másokról, sajnos, alig maradt valami az archívumban. De emlékezünk rájuk, tudjuk, hogy fontosak voltak. Ilyen előadás lehetett például a Kovács Ildikó által rendezett János Vitéz, vagy a Haza, szintén fontos előadás volt a ’98-ban általam megrendezett Rózsa és Ibolya, Arany János szép mesekölteménye, Egyed Emese dramatizálásában. De az előadások élete törékeny, és tudjuk, hogy a sors szeszélye folytán akadnak produkciók, amelyek bár nagyon értékesek, hamar lekerülnek a műsorról, mialatt átlagos előadások éveken keresztül repertoáron maradnak.  Mindenképpen kiemelendő a három nagy előadást, a Karnyóné, a Szentivánéji álom és az Übül király, amelyeket ugyancsak Kovács Ildikó rendezett. De rengeteg cím volt műsoron, a magyar népmeséktől (például a Dolgozz macska – Csodafazék) kortárs írókig (Kobak mesék vagy a Bajor Andor paródiák). Az én felújításomban nemrég színre vittük az Eljöhetnél hozzám című, Kovács Ildikó által rendezett előadást. Úgy éreztem, ez a legemlékezetesebb bábelőadás, amelyet a nyolcvanas évekből örököltünk, és amelynek bábui (Jakab Csöpinek köszönhetően) csodával határos módon megmenekültek az enyészettől. Tamási Áron Szegény ördöge is említésre méltó produkció, vagy a Botár Edith-tervezte Árgyílus is izgalmas volt a maga idejében. Én azt a hagyományt szeretném folytatni, amely igényes a szakmai részlettekkel szemben – a mozgatás, a színpadi jelenlét kidolgozottságára gondolok –, de mégsem eredményez görcsös, vagy besült állapotot. Mindannyian, akik a bábszínházhoz tartozunk, szeretnénk továbbra is igényesen színre vitt mesékkel kedvében járni közönségünknek. Ehhez fontosnak tartjuk a kortárs írók, zenészek, alkotók, illetve ahogy lehetőség nyílik rá, a Kolozsváron Palocsay Kata vezetésével bábos képzésben részesülő főiskolások folyamatos bevonását csapatmunkánkba. A színpadon elmondott textus stílusa, ideómái, látványvilága, színei, fényei a változó korral folyamatosan változnak. Egy idősebb színészünk mesélte, hogy egy, a háború után íródott bábdarabban olyan elemek jelentek meg, amelyek annak a kornak jellegzetes üzeneteit tartalmazták. Az öreg király és a hoppmester lipinkázás közben arról beszélgettek, hogy egyikük cipős dobozokat gyűjt, a másik pedig konzerveket, amelyek a háború után nagyon fontosak lehettek, akár a nyolcvanas éveket emblematizáló szalvéta-, gyufás-, sörös-, vagy cigarettásdoboz gyűjtemények. Aztán a következő generáció már lemosolyogta ezeket. A történet hallatán elmerengtünk azon, hogyan kophatnak ki szavak, nevek, fogalmak, szimbólumok, tíz, húsz év után értékrendszerünkből, és  ezért folyton újra kell írnunk, vagy legalábbis újra kell értelmeznünk minden  történetünket, mesénket. A gyerekközönség, mint tudjuk, folyamatosan változik. Az a világ, amely egy generációnak sajátja volt, átrajzolódik. A hetvenes évekre jellemző fantasztikus színes egyveleg, a flower power motívumok, a woodstocki generációk bódult közösségutópiái, a pop art, a posztmodern, a különböző kultúrák mixtúrája mind begyűrűzött a bábszínház világába is. Érdekes, ahogyan a különböző korok lenyomatát viszontláthatjuk a megfakult fekete-fehér fotókon, a régi megsárgult szövegeken, plakátokon. Néha a mai nevelők szívesebben vennék lecsengett időszakok forma és érzésvilágának konzerválását, merthogy gyerekeknek „az való”. Itt van is egy kis konfliktus, de valahol meg fogjuk találni azt a fórumot, ahol találkozhatunk, és közösen megbeszélhetjük dilemmáinkat alkotásról, gyereklélektanról egyaránt. Azt nem lehet elvárni, hogy egy kornál vagy képeskönyvilusztrációnál leragadjunk. Még akkor sem, ha egy mese előadásmódja „klasszikus” módon így van elképzelve. Például a Piroska és a farkas című előadásunk.  Szerintem el lehet fogadni, hogy Piroska egy mai kislány, lehet az ismert történetet musical formájában is elmesélni, miért kellene mindig ugyanannak a kopott Grimm-mesekönyvnek a borítójáról színpadra rajzolni a figurákat. Éljük és értelmezzük jelenünket, hangsúlyoznám, hogy nem vagyok híve semmilyen erőltetett aktualizálásnak, nem szeretném a gyerekek  erkölcsi értékrendjét  elferdíteni. A jó és rossz harcában  a jónak kell győznie, a rossznak pedig el kell nyernie méltó büntetését. De a játék, a szó, a mai gyerek számára érthető kell legyen, az ő világáról kell szólnia, minél frissebben és természetesebben, még akkor is, ha költői formában teszi ezt. Ha a rokokó kort idézzük krinolinokkal, aranyozott cirádákkal, a háttérben Rossini-muzsikával, attól még mainak kell hatnia. Tehát lehet korokat élethűen megidézni, vagy a „klasszikus” meséket a mába hozni, a lényeg az, hogy az előadás jó legyen, a gyerekek értsék, és élménnyel gazdagodva menjenek haza. Ne felejtsék el, amit átéltek.

A magyar társulat két bemutatóval is büszkélkedhet idén, az egyik kortárs darab. Miért ezekre esett a választás, milyen elképzelés mentén viszitek színre?

A Wass Albert Erdők könyvéből inspirálódott, Téli Mese című előadást mutatjuk be elsőként, amely egy különlegesen szép mese az őzekről. Az előadás létrejöttét a Szülőföld Alap támogatja. Ez a mese már akkor meghatott, amikor a könyvet átolvastam, valósággal világított a könyvből. A Kék Hegyek-ből kiindulva, teltebb, összetettebb történetet írtam, hiszen az eredeti kicsit rövid lett volna az egyórás előadáshoz. Megmaradtam a szereplőknél, az őzeknél, emberi szereplő nem került a darabba, az őzek emberi sorsokat, karaktereket mintáznak. Egy kicsi őzbak a főszereplő. A történetben a mesehős életét a születésétől a végső pillanatig nyomon követjük. A kis őz nagy célra, nemes feladatra születik, ennek a tudatában éli meg sorsát, ennek nyomán bontjuk ki mi is mesénket. A heroizmusról, a hazaszeretetről, a kitartásról, a hitről szól ez a történet. El kell mondanunk, beszélni kell arról a gyerekeknek, hogy van egy hely, az otthon, a haza, amely mágikus erővel bír, véd minket. Igen, létezik ez az oltalmazó, szakrális kör, amelyben véd minden: a szülők gondoskodása, a barátok bizalma, a felénk áramló szeretet, az anyanyelv biztonsága. A messzeség igézete is létezik ugyanakkor. A Kék Hegyek – a mese eredeti címe – pont ezt az igézetet, káprázatot ígéri, de ugyanakkor a tiltott területet is jelenti. A Kék Hegyekből jöttünk, nem szabad arról beszélni, nem szabad oda menni, de ott mindig zöld a fű, és mindig nyár van. A mi kis hősünk megfogadja, hogy elmegy oda és elviszi oda nemzetségét. A mese erről az útról szól. Vannak-e kék hegyek, kék-e minden hegy messziről, megmarad-e a csoda közelről csodának és van-e jogunk kiábrándítani az utánunk jövőket, elvenni a hitüket? Szabad-e ezt így elmondani? Nagyon fontos morális kérdéseket vet fel ez a mese. Persze nem bonyolítjuk túl az előadásban, sokkal egyszerűbben csengenek le, mint így elmondva, hiszen a célom az, hogy a gyerekek számára érthető és emlékezetes legyen a darab. 
A másik előadás a Vitéz László és a fekete herceg, Rumi László rendezésében. Ennek a műnek a szerzői jogait már három éve megnyertük a Nemzeti Kulturális Alap, illetve az Oktatási és Kulturális Minisztérium által meghirdetett Weöres Sándor-pályázaton. Szántai János a szerző, akit a Kemény Henrik és a Pályi János által előadott Vitéz László-előadások és a Kovács Ildikóval folytatott közös munka inspirálhatott. Nagyszerűen megírt, ropogós történet. Vásári játékról van szó, ez a műfajon belül is egy külön műfaj, nem is tudja akármilyen bábos „megcsinálni”. A legtöbb gyerek találkozott már vásári bábjátékkal, ha máshol nem, akkor hát televízióban.  Harsány színek, erőteljes játék, kicsattanó életöröm, folyamatos csihi-puhi, fenegyerekes mókázás végig – ez a vásári bábjáték. Nincs az a gonosz a világon, amit Vitéz László le ne tudna győzni a palacsintasütőjével, beleértve a halált, a pokol összes lakóját, különböző méretű és rangú al- és főördögeivel. De azért Vitéz Lászlónak is vannak gyarlóságai. Mégis, nem lehet nem szeretni őt. A gyerekek mindenesetre imádják. A játék egyaránt épít egyszerű és frappáns gegekre, amelyeknek csiszoltsága, ütőképessége az előadón múlik, és a közönséggel kialakított párbeszéd során létrejövő rögtönzésekre. Olyan műfaj ez, amely véleményem szerint sohasem fog kihalni. Rendszerint férfiak vállalják, mert komoly fizikai erőt igényel. Úgy gondolom, mindig lesznek bábosok, akik nekivágnak és mestereivé vállnak annek a csodálatos játéknak. A mi vásári bábjátékosunk György László. Magyarországon említettem Kemény Henriket és Pályi Jánost, de sorolhatnám még Kovács Gézát és Barta Tónit is.  Büszke vagyok arra, hogy a rendkívűl tehetséges olasz bábjátékos, Gaspare Nasuto is két évadon át vendégünk lehetett, és mesterkurzust tartott, majd előadást is rendezett Bábszínházunkban.

Az idei évad egyik fontos célkitűzése a szórványba való ellátogatás, Beszterce környékét céloztátok meg egy tavaszi turnéval. Mesélnél erről az elképzelésről?

Április közepén tíz napra Beszterce megyébe szervezünk turnét,  a Szülőföld Alap támogatásával. Már most dolgozunk rajta. Minél több helyre szeretnénk eljutni. Az előadások bemutatása szempontjából a „hasznos” idő a délelőtti és a déli órák. A falvak közötti rossz utak, a nagyobb távolságok, a színpad be- és leszerelése elég körülményessé teszik a szervezői munkát. Ki kell mégis sakkozni, hogy mindenhová eljuthassunk. Remélem, hogy ez sikeres kezdet lesz, és évente legalább egy-két szórványturnét meg tudunk a jövőben is ejteni. Ezért fontos lesz az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közreműködése is, ahol Vadas Lászlóval közösen szeretnénk kidolgozni a szórványt is érintő kulturális programokat, stratégiákat, majd ezeket a magyar támogatók felé terjeszteni.
Sajnos a magyarság már Kolozs megyében is szórványosodik, és mi is egyre kevesebb csoporthoz jutunk el. A kiszállások önköltsége és a várható bevétel közötti hiány arra késztet, hogy alaposan átgondoljuk jövőbeli terveinket, megoldást keressünk/találjunk az említett gondokra, hiszen a magyar gyerekekhez el kell jutnunk. A Zsíl völgyébe és a csángókhoz is szeretnénk ellátogatni. Az előttünk járó bábos generációktól megtanulhattuk, hogy a bábszínház a gyerekek számára több, mint alapvető műveltségi tényező, szerves része az anyanyelvi kultúrának, nagyon fontos szerepe lehet az anyanyelv tanulásában. A bábszínház az „alapokhoz” tartozik.  Sokan igazolták ezt vissza, pszichológusok, gyógypedagógusok, nevelők. A bábozást terápiaként is alkalmazzák. A  nevelők bábun keresztül kommunikálnak bizonyos problémák esetében a gyerekekkel, megkönnyítvén ezáltal a gyerekek számára a lelki nyitást, a feloldódást, a bizalom kialakulását. Hiszen a bábu arányaiban – a maga kis testével, nagy buksi fejével – sokkal közelebb áll a kisgyerekhez, mint a felnőtt.
A Bábszínház nem a rajzfilmek, a mozi, nem a színház, nem a játéküzlet világa. Sajátos csodavilág egy elvarázsolt dobozban, amelynek ha megkaparjuk az oldalát, kiderül, hogy egyszerű rongy, festett papír vagy színes üveggolyó. De gyerekeink számára, amikor előadás után beosonnak a színfalak mögé a bábukkal beszélgetni, titokzatos és kicsit borzongató hely ez. A bábosfésűre felaggatott bábuk szeme tele van élettel. Sok gyerek tartózkodva vagy félve közelíti meg Őket és csak suttogva mer megszólalni a jelenlétükben. A bábost, a bábszínészt a gyerekek rendszerint észre sem veszik, hiszen az élő szereplő, a hős számukra a bábu. A tapsra is a bábok jönnek ki meghajolni.

Varga Melinda