A kortárs magyar képzőművészet kánonformáló központjává kívánja tenni a Műcsarnokot a múzeum február 1-jén hivatalba lépett új ügyvezetője. AZ MTI-Pressnek adott interjújában Gulyás Gábor nemzetközi terveiről, jövőbeli kiállításokról és a látogatók hatékonyabb becsábítását célzó ötleteiről is beszélt.

Kánonformáló központtá válna

a Műcsarnok –

Gulyás Gábor a jövőbe tekint

    – Eddigi nyilatkozataiból úgy tűnt, némiképp váratlanul érte a felkérés a Műcsarnok vezetésére.
    – Azért nem teljesen. Tavasz óta számos kurátor, esztéta, művész keresett meg azzal, miszerint örülne, ha én vinném tovább a Műcsarnokot. Ezeket a szimpátia-megnyilatkozásokat én rendre elhárítottam. Nem terveztem nagy változást az életemben, nem gondoltam arra, hogy Budapestre költözzek, s vezessem a Műcsarnokot – így nem is adtam be pályázatot a novemberi kiírásra. Figyelemmel kísértem viszont a folyamatot, annál is inkább, mert a pályázók közül többen kikérték a véleményemet a kandidálásukról. Tudtam arról is, hogy az MNV Zrt. Szőcs Géza kulturális államtitkár javaslatára eredménytelenné nyilvánította a tendert. Ezzel nagyon nehéz helyzetbe került a Műcsarnok, mert a tulajdonos már a pályázat kiírásával is késében volt, azt ugyanis már tavasszal meg kellett volna tenni. Nem maradt más lehetőség, mint az előző igazgató mandátumának többszöri meghosszabbítása. Időközben néhány feladat elvégzése rendkívül sürgetővé vált, leginkább a velencei biennále szervezése, amely a magyar képzőművészet hagyományosan legfontosabb, reprezentatív külföldi megjelenési fóruma. Ebben a súlyos helyzetben keresett meg az államtitkár. Rövid gondolkodás és konzultáció után, amelyből kiderült, hogy lesz lehetőség a következő öt évben szisztematikusan újragondolni a kortárs magyar képzőművészet helyzetét, arra jutottam, hogy érdemes belevágni. Úgy látom ugyanis, hogy a jelenlegi kulturális kormányzat jelenős lépéseket szándékozik tenni a kortárs magyar képzőművészetet leginkább sújtó két probléma megoldására.

     – Melyek ezek a problémák?
    – Az egyik, hogy kevés olyan hely van, ahol a kortárs magyar művészet reprezentatív módon megjelenhet. A Műcsarnoknak az én koncepcióm szerint ezért is kötelessége felvállalni hazai művészek retrospektív kiállításait. Hozzánk tartozik még az Ernst Múzeum és a Dorottya Galéria, amelyet visszavett a tulajdonos önkormányzat, mert más funkcióban képzeli el a hasznosítását. Kezdeményezem, hogy kapjunk helyette egy csereingatlant, mert nagy szükségünk van egy ilyen jellegű galériára. A másik probléma a nemzetközi színtéren való hangsúlyos jelenlét hiánya. Számos külföldi kapcsolata van a magyar művészeknek, de gyakorlatilag nincsenek olyan bemutatkozási lehetőségeik, amelyek sikerrel kecsegtethetnének a hazai kortárs szcéna nemzetközi helyzetbe való hozása szempontjából. A jelenleg adott lehetőségeknél több kell. Ezért is gondoltam arra, hogy nemzetközi galériahálózatot építünk ki.
   

    – Ennek a Műcsarnok lenne a gazdája?
    – Szakmai szempontból mindenképpen, a jogi és gazdasági státus egy másik kérdés. A mai sikeres képzőművészek nagy része a magyar intézményi rendszer sajátosságai miatt főként a nonprofit struktúrához kapcsolódik. Van azonban a vizuális művészeteknek egy másik szférája, a haszonérdekeltségű szféra, például ahogy a galériák működnek. Egy-egy művész "felemelésében" ez a terület nagyon komoly szerepet visz: ha valakinek a műveit például több millió euróért adják el, ott a kifizetett ár igenis kanonizációs eszköz. A galériahálózat, amelyben én gondolkodom, ezt a logikát követve szeretné megtalálni a helyét a haszonelvű szférában. Bár egyelőre nagyon kedvező a fogadtatás, arra számítok, hogy ellenkezések is lesznek, és sokan megbotránkoztatónak tartják majd egy állami tulajdonú intézmény ilyen tevékenységét. Erre azt mondom, hogy a Dorottya Galéria is ilyen típusú intézmény, ha most technikai okok miatt éppen nem is működik. De léteznek nemzetközi példák is, például a berlini Galeria Plan B sikeresen hitelesítette magát mint a román művészet progresszív bemutatkozási helye, és a közönség nagy része nincs tisztában azzal, hogy bújtatva ugyan, de román állami forrásokból működik. A románok ugyanis belátták, hogy nemzeti érdekük egy ilyen galéria léte: egy jó művészeket bemutató galéria országimázs-fejlesztő eszköz is. De hasonló módon működtet a lengyel állam is nyugati galériákat.

     – Hogyan képzeli el a Műcsarnok galériahálózatát?
    – A cél az, hogy évente néhány művészt próbáljunk helyzetbe hozni úgy, ahogy erre komoly galériák képesek. Nem számítva néhány külföldön élő alkotót, ma nincs olyan magyar művész, akit neves nyugati galériák képviselnének. Azt mindenki el tudta fogadni, hogy a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül az állam támogatja hazai galériák részvételét külföldi vásárokon. Nagyon helyesen egyébként. A külföldi magyar galériákat is támogatni kell, legalábbis a működésük első négy-öt évében. De nem szükséges irdatlanul nagy beruházás, elég az ingatlanokat bérelni is. Kulcsfontosságú, hogy kik vezetik ezeket a galériákat: én mindenképpen olyan emberekben gondolkodnék, akiknek már van hasonló tapasztalatuk.

    – Programjában szerepel egy rangos nemzetközi folyóirat magyar kiadása is.
    – Valóban tárgyalunk a Flash Art nemzetközi művészeti magazinnal a magyar kiadás megjelentetéséről. Az előzetes egyeztetések alapján 50-70 százalék nemzetközi, 30-50 százalék magyar anyagot tervezünk. Bízom benne, hogy már ősszel el tudunk indulni ezzel a kéthavi lappal. Ez egy újfajta művészeti folyóirat bevezetését jelenti a magyar piacon, mert a hazai szaklapok jórészt recenziókból és kritikákból álló újságok. A hosszú átfutási időből adódóan sokszor már nem látható kiállításokról olvasható kritika, és előfordul az is, hogy egy-egy fontos hazai tárlatról egyáltalán nem tud megjelenni írás. A Flash Art nem közöl kritikákat, a Műcsarnok ezért is tudja felvállalni a kiadását – különben felmerülne az összeférhetetlenség. A cél, hogy izgalmas, vonzó formában, információs jelleggel bemutassuk a magyar kortárs szcénát, és ezzel párhuzamosan a legfontosabb nemzetközi törekvésekről is tájékoztassunk. Óriási lehetőség, hogy a magyar művészet helyet kap az angol nyelvű kiadásban: ez roppant lényeges, ha olyan rendezvényekben gondolkodunk, mint például a Budapesti Biennále, amely túlzás nélkül a programom legfontosabb eleme. Itt alapvető jelentőségű a nemzetközi bevezetés: ha egy 87 országban terjesztett lapban másfél éven keresztül el tudunk helyezni hirdetést arról, hogy Budapesten lesz egy képzőművészeti biennále, akkor fennáll a lehetősége, hogy át tudjuk lépni az ingerküszöböt.

    – Milyen külföldi modell alapján jönne létre a biennále?
    – Nincs egyetlen modell. Úgy látom, a régióban most nem rendeznek olyan típusú seregszemlét, amilyenné ezt mi szeretnénk tenni. Sokan azt tanácsolták, hogy már jövő évtől indítsuk el, de ilyen rövid idő alatt képtelenség lenne megszervezni. Hogy mást ne mondjak: egy komoly, rangos főkurátor szerződtetése sem megy rövidebb határidővel. A dolog természetéből adódóan ez teljesen nemzetközi ügy, itt nem a hazai kapcsolatrendszerekre kell építenünk.

    – Többször felvetette, hogy a kortárs magyar képzőművészetet már a magyar értelmiség sem ismeri. Hogyan tenne ez ellen?
    – Ez egyrészt kommunikációs kérdés, amelyben komoly változtatások kellenek. Megengedhetetlen például, hogy a Nagymező utcában alig lehet észrevenni az Ernst Múzeumot. Az, hogy a Műcsarnok egy kortárs művészeti központ, most gyakorlatilag csak a bejárat előtti oszlopokat letakaró molinóból látszik, ami viszont csúnyán lefokozza az épületet. Ezért is szeretném ezt kiváltani egy kivilágítható, önálló épülethálós szerkezettel. Szeretném azt is, ha néhány köztéri alkotást elhelyezhetnénk a Műcsarnok körül, amelyek valamelyest kontextusba vonnák az épületet. Nagy lehetőségnek látom, hogy a Műcsarnok Budapest frekventált részén áll, ki kell használni az ebből adódó előnyöket. De persze elsősorban jó kiállítások kellenek, amelyeket lehet kommunikálni, különben becsapjuk az embereket.

    – Programjában azt írja, hogy három év alatt a háromszorosára növelné a Műcsarnok látogatottságát.
    – Így van. Ez egyszerre ambiciózus és szerény célkitűzés, hiszen a háromszoros látogatószám még mindig alacsonyabb például a bécsi vagy a frankfurti Kunsthalle hasonló adatainál. Ha a tér másik oldalán a Szépművészeti egyetlen kortárs kiállítására annyian mennek el, mint a Műcsarnokba egy teljes év alatt, akkor valószínű, hogy valamit rosszul csinálunk. Szeretném egyébként, ha lenne olyan jegy, amellyel be lehet járni a Műcsarnokot és a Szépművészetit is.

    – Ígéretei szerint a kiállítási programban nagyobb teret kap a kortárs magyar művészet.
    – Én a kortárs fogalmát az ötvenes évekig visszanyúlóan értelmezem. A 2011-es programba már nem igazán tudok belenyúlni, de év végére szeretnék egy nagy monografikus kiállítást. Ezt abból a szempontból szimbolikusnak szánom, hogy egy olyan magyar identitású képzőművész első hazai kiállítása lesz, akit nemzetközi viszonylatban talán a legmagasabbra taksál a művészettörténet: Hantai Simonról van szó, aki életének nagy részét Párizsban élte le, ott lett világhírű. Nagy nyugati közgyűjteményekben vannak a jelentős művei, a párizsi Pompidou Központ állandó kiállításán például külön terme van. Egyébként Párizsban is tervezik a nagy összegző kiállítását, de én még ezt megelőzően szeretném megrendezni a tárlatot Budapesten. Hantai komoly névnek számít Európában, például Bécsben is, ahonnan sokan eljönnek majd miatta Budapestre. De természetesen nem a már lezárt életműveket szeretnénk elsősorban bemutatni a Műcsarnokban. A cél, hogy évente egyszer megjelenjen itt egy-egy jelentős mai mester munkássága is, és azt komoly katalógussal, albummal is feldolgozzuk. Szeretnék én is csoportos kiállításokat szervezni, de egy kicsit másképp, mint ahogy az elmúlt időszakban történt. Egyfelől fontosnak tartom feldolgozni a kortárs magyar képzőművészeti irányzatokat, mondjuk az utóbbi húsz év konceptuális művészetét, a másik lényeges vonal pedig olyan témák megjelenítése, amelyek társadalmi érdeklődésre tartanak számot. Az első ilyen a fogyasztás, az egész életünket átható konzumációs kényszer beépülése a kultúránkba. A plázák, a fogyasztási kényszer egyszerű kárhoztatása nem túl izgalmas, de a témához lehet árnyaltan is közelíteni. Megpróbáljuk. A művészetnek szerintem olyasféle szerepet kell betöltenie, hogy kizökkentsen a mindennapokból, és lehetőséget teremtsen arra, hogy valamit végiggondoljunk, amit e nélkül talán nem tennénk meg. Nem hiszek abban, hogy érdemes ennél többet vállalni, hogy a művészetnek nevelnie kellene. Éppen elég az embereket a szembesülésre ösztönözni. A didaktikus, oktató vagy propagandaszerű művészetet biztosan nem fogom beengedni.

    – A fogyasztói társadalomról kanyarodjunk a pénzre: ennyi kezdeményezéshez próbált-e nagyobb finanszírozási kereteket kiharcolni a fenntartónál?
    – Ezt próbáljuk, mert ennek most van itt az ideje. Március 1-jéig kell üzleti tervet készíteni. Addig próbálom a kereteket tolni, ameddig csak lehet: ez egy nemzeti intézmény, két nagy ház, amely reprezentálja a nemzeti kultúra egy szeletét – sajnos a jelenlegi állami szubvenció nem ezt tükrözi. Függetlenül attól, hogy most a tárgyalásokon mennyi pénzt sikerül kiharcolni, ez egy olyan téma, amelyről beszélni kell, és nem úgy megoldani, hogy a bevétel érdekében híradástechnikai vásárt rendezünk. Az ilyen és hasonló profilidegen rendezvények esetenként nem kevés pénzt hoznak, de nem látom jó vonalnak, hogy befogadjuk őket, miközben fontos művészeknek eddig nem sikerült itt komoly kiállítást rendezni. A jegyárbevételek mellett elégedetlen vagyok a szponzori források bevonásával is. A Műcsarnoknak az idei évre még nincs főszponzora – ezen mihamarabb változtatni kell. Komoly pályázati források megszerzésére is szükség van, ami persze nem megy olyan munkatárs nélkül, aki csak a pályázatírással foglalkozik. Ezeket a lehetőségeket kell növelni, és nem a külsős rendezvényekből származó bevételeket. Ennek a háznak a funkciója ugyanis csak és kizárólag a művészethez kapcsolódik. A Műcsarnok a kortárs képzőművészet első számú nemzeti intézménye – ennek megfelelően kell kezelnünk.

(Kövesdi István/MTI-Press)