Sára Sándor a magyar filmkészítés legendás alakja, olyan filmekben dolgozott, mint például Huszárik Zoltánnal a Szindbádban, vagy Csoóri Sándorral a 80 huszárban. Operatőr, rendező, élete a magyar film, és ezt többszörösen bizonyította. A Művészetek Völgyét hátrahagyva köveskáli otthonában kereshettük fel, ahol a Szindbádról, a 80 huszárról, a film mai helyzetéről, Amrita Sher-Gilről beszélt nekünk.

 

A filmgyártás katasztrofális

 

helyzetben van

 

Beszélgetés Sára Sándorral

 

 

Weiner Sennyey Tibor: Néhány kérdésünk lenne csupán – nem egy életút-interjút szeretnénk készíteni.

SÁRA SÁNDOR: Hosszú is lenne…(Nevet.)

WST: Elsősorban – hogy közelítsünk – három filmről feltétlenül szeretnénk beszélni, s mivel az Irodalmi Jelennek készül az interjú, először a Szindbádról (1971) beszéljünk. Milyen érzés volt abban részt venni, s milyen most visszanézni rá, hogy végül egy irodalmi kultuszfilm lett – hogy látja most, 2010-ben ezt az alkotását?

SÁRA SÁNDOR: Szindbádot, mint köztudott, Huszárik Zoli barátom rendezte; mi egy középiskolába jártunk Aszódon. Ő három évvel fölöttem járt, aztán bekerült a főiskolába, s ez később tulajdonképpen nekem is ösztönzést adott, hogy ha Zoli ott van a főiskolán, akkor talán engem is fölvesznek. De az történt, hogy mikor én bekerültem – először nem vettek föl, aztán mégiscsak fölvettek –, akkorra meg már Zoli nem volt ott, mert kitalálták – akkor ő már a harmadévet elvégezte –, hogy kulák származású, ami ugye főbenjáró bűn volt. Ez nem volt igaz, de elég volt ahhoz, hogy kitegyék a főiskoláról. Úgyhogy Zoli hányódott, kallódott legalább négy-öt évet, minden volt ez alatt az idő alatt. ’57-ben sikerült visszavetetni a főiskolára, és sikerült diplomáznia. Ezt csak azért mondtam el, mert mi ez alatt az idő alatt is, amíg ő nem volt a filmszakmában, meg nem sikerült ugye egy időben főiskolára járnunk, mindig kapcsolatban voltunk. Én készítettem a diplomafilmjét, egy rövid kis film volt, és abban az időben – ez ’56 után történt – akkor mi nem akartunk beállni abba a Kádár-féle kezdődő szörnyűségbe, és nem is készítettünk filmet. Hanem építészpincébe jártunk, olyan képzőművészekkel tartottuk a kapcsolatot, mint Gyarmathy Tihamér, Korniss Dezső, akik szintén periférián voltak. És inkább sokat beszéltünk, jártunk-keltünk a világban, szemlélődtünk, de egy idő után rájöttünk, hogy ez így nem működik, elmúlik az élet, és nem csináltunk semmit; úgyhogy akkor, amikor a rendszer is enyhült már valamennyire, akkor kezdtünk rövidfilmeket készíteni. Én például elkészítettem a Cigányokat. Amikor Zoli meglátta, azt mondta nekem, hogy irigyli tőlem ezt a filmet. De nem kellett nekem sokáig várni, mert egy-két év múlva elkészítette az Elégiát; mondtam neki, hogy Zoli, én meg ezt a filmet irigylem tőled. Úgyhogy ez is mutatja, hogy volt érzékünk vagy elképzelésünk a különböző filmfajták irányába – dokumentumfilm vagy egy sokkal elvonatkoztatottabb lírai film irányába, mint amit ez a két film jelez is. Nos, Zolinak voltak forgatókönyv-elképzelései, amelyeket nem sikerült megoldania, vagy nem kapott rá pénzt vagy lehetőséget, addig-ameddig, míg végül a Szindbád – ez is egy régi álma volt. Elkészült a forgatókönyv, és akkor Zoli azt mondta, hogy ezt szeretné velem készíteni. Én mondtam neki, hogy nem; több okom van, az egyik az, hogy a forgatókönyv írásába Tóth Janó operatőr is besegített, aki az ő rövidfilmjeinek volt az operatőre, az Elégia, a Capriccio stb., mondtam, ha a Janóval kezdted ezt, akkor illenék vele folytatni. A másik indokom az volt, hogy én akkor kaptam egy két vagy három hónapos francia ösztöndíjat, a Feldobott kő franciaországi sikere után, és mondtam, hogy erről most nem tudok lemondani. A harmadik indokom pedig az volt, hogy

én valójában nem igazán ismertem Krúdyt, és ez igaz volt.

 

WST: Mégis elvállalta.

SÁRA SÁNDOR: Nem, nem, mondtam neki, hogy ha letelik ez a három hónap, és én hazajövök, s te még mindig nem találtál megoldást, akkor persze, mivel barátok vagyunk, elvállalom ezt a filmet. Na hát ez történt. Zoli megvárt, hazajött, beállított hozzám, és mondta, hogy akkor kezdjük a filmet. Így kezdődött. Közben elég sok Krúdy-művet elolvastam, hogy megismerjem – meg is szerettem, meg is kedveltem – és viszonylag hamar elkezdtük a filmet. A filmről annyit, hogy ugyan volt forgatókönyv, de nagyon szabadon kezeltük. Ebből kimaradtak dolgok, vagy hozzátettünk valamit, ha valahol megláttunk egy érdekes motívumot, helyszínt, azt valamilyen módon beleépítettük, így történt a forgatás. És hát ebben társak voltak, Latinovits, Dayka is.

WST: Egyből őket akarták választani?

SÁRA SÁNDOR: Igen, ebben nem volt hezitálás, egy nagyon kellemes és jó hangulatú film volt. Ami fontos, mert régi meggyőződésem, az hogy milyen körülmények között, milyen hangulatban készül egy film, az meglátszik a filmen magán. Nos így aztán elég összhang volt – ugye mindig mondják, hogy félszavakból érti egymást a rendező meg operatőr, nos ez  vagy így van, vagy nincs. Na én azért kerítettem ilyen nagy feneket ennek, mert kezdve a középiskolával, mi tényleg értettük egymást, egymás gondolatait. Szerettük a filmet. És a sikere is meglett. Időnként meg szoktam nézni, olyan alkalmakkal, ha meghívnak egy ankétra, vagy most például kellett egy új kópiát készíteni, ami DVD-re szól, ami szép, mert hál’ Istennek ennek még megvan az eredeti negatívja. Most erről az eredeti negatívról készült ez a DVD-kópia, ami más, mint az eddigiek, mert nem tudom, azok pozitívról készültek vagy valami dug-anyagról, s azok nem voltak igazán szépek; ez már legalább szép is. Persze a nagy vásznat ezek a kis televíziós képernyők nem tudják pótolni; a kivetítések már valamivel jobbak, de hát nem az igazi az sem. A film összes finomsága vagy szépsége változatlanul csak filmvásznon jön ki.

WST: Láttam ezt a DVD-t, nem emlékszem, volt-e vagy nem benne kimaradt jelenet, mert szoktak rakni a DVD-re kimaradt jeleneteket.

SÁRA SÁNDOR: Nem, nem volt.

WST: És nem is maradt ki jelenet végül ezek szerint?

SÁRA SÁNDOR: Lehet, hogy maradt, de akkoriban ez még nem volt divat. Ami bekerült a filmbe, annak megőrizték a negatívját, minden anyagát, ami nem került a filmbe, az papírkosárba került. 

WST: Az is érdekes, hogy ezt a filmet mindig próbálom mutogatni a külföldi barátaimnak, angol felirattal, és soha nem értik; viszont aki már átmegy az első tíz percen, az megérti, hogy miért olyan fontos ez. Mindig mondom, hogy ha valami nagyon komolyat akarsz, ami árulkodik a magyar lélekről, arról, hogy itt mi van, akkor ezt nézzétek meg. S nagyon nehezen megy át nekik általában. Mit gondol, ez miért lehet?

SÁRA SÁNDOR: Amiatt lehet, hogy a költészetünk is nehezen megy át bármilyen nyelvre, nem igazán értik, meg nem is fordítják le; nem ismernek minket, ez egyszerűen arról szól. Mi nagyon jól ismerjük a francia, az angol vagy a német irodalmat, vagy akár Shakespeare-t magát, mert kiváló költők fordították le nekünk. Mi abban otthon vagyunk, ők meg nincsenek; ha már nem keverik össze Budapestet Bukaresttel, az már jó. Nem is veszik a fáradságot ezek a nagy nemzetek, hogy megismerjenek egy másik, főleg egy kisebb nemzetet, nemhogy a kultúrájával behatóan foglalkoznának.

WST: A másik film, amiről beszélni szerettünk volna, a 80 huszár (1978). Nem oly rég készítettem egy interjút Csoóri Sándorral a születésnapja alkalmából, és ott valahogy felmerült, és Csoóri rendkívül sok asszociációt hozott rá. Most van egy olyan érzésem, hogy a fiatalok közt újra nagy kultusza van ennek a filmnek. Mit gondol, miért?

SÁRA SÁNDOR: Valószínűleg azért, mert megértük nemcsak az utolsó nyolc év, hanem negyven év hazafiatlan, nemzetietlen politikai magatartásait; amikor

ha valaki magyarként az érzelmeiről beszélt, azt már rögtön magyarkodásnak nevezték, 

ez elég fölháborító.
De úgy látszik, hogy a fiatalok szeretnének visszatérni – ezt az elhasznált szót használom – a gyökereikhez, vagy talán szebb, ha úgy mondom, hogy meg akarják ismerni a múltjukat úgy, ahogy az történt, s ez mindenkinek természetes igénye, ezt ki kell elégíteni, a múltat ismerni kell. Gondolom, hogy e miatt is van az érdeklődés, mert azt én is tapasztalom, hogy  ide-oda hívják a filmet.

BOLDOG ZOLTÁN: A múlt megismerésén, megismertetésén túl volt-e valami más célja a 80 huszár rendezésének, elkészítésének abban a korban? Vagy csak azzal a szándékkal készült, hogy a kulturális emlékezetet felfrissítse?

SÁRA SÁNDOR: Nyilván nemcsak amiatt, hanem a hatalom és a közösség viszonya is benne van. Ezt megelőzően mi Csoórival a madéfalvi veszedelemről szerettünk volna filmet készíteni. Ott is erről van szó, a nagyhatalom elhatároz valamit, a kisebb közösség hiába hivatkozik hagyományra, jogra, minden egyébre, amit a hatalom eldöntött, azt véghez viszi; ha elindítja a hadseregét, és az odaér, az többnyire lőni is fog. Megvolt ehhez nekünk ’56 tapasztalata, meg ’68 tapasztalata, a forgatókönyv ezt magába foglalta – nem is sikerült elkészíteni. Egy változatát lehozta a Tiszatáj, de filmet nem sikerült készíteni belőle. Akkor újraírtuk a forgatókönyvet, aztán azt az Alföld hozta le, de hát akkor sem lehetett. Csak jelzésképpen, hogy honnét is indultunk; ugye egy forgatókönyvnek két oldala van. Bal oldalon írja le a képet, jobb oldalon van a szöveg. S a főcenzortól visszajött egy olyan szöveg, hogy hogy képzeljük mi, hogy ezt a filmet le lehet forgatni, és ki volt preparálva, hogy tizennyolcszor fordul elő benne az a szó, hogy Erdély. S mindegy volt neki, hogy az volt beleírva, hogy ülésezik az erdélyi Gubernium, ez bele volt számítva. Ilyen helyzetekből indultunk. Ezt nem sikerült elkészíteni, aztán akkor gondoltuk, hogy hátha a szabadságharcban, ’48-ban találunk egy olyan lehetőséget, amit valahogy át tudunk passzírozni a cenzúrán; így született meg ez a film; szintén Csoórival írtuk a forgatókönyvet. Még valami, azokról a problémákról, amiket itt érintettem, hogy hatalom, közösség, meg jog, meg erkölcs stb., csak valahogy múlt időben lehetett beszélni, és ezeknek a történelmi tényeknek mindig megvolt a maguk áthallása. A néző tudta, olvasott – ha nem is a sorok között, de a képek között, mögött, ráismertek. A 80 huszárban Lengyelországban tüntetnek a lengyel diákok, és közéjük lőnek, s akkor mi történik, mint ’56-ban, megjelennek az ablakokban az égő gyertyák. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ez miről szól. Dialógusokban is elég sok minden el volt rejtve, az osztrák tábornok teszi föl a lengyel fiatalok egyik vezetőjének, egy papnak a kérdést; arról van szó, hogy Lengyelország a lengyeleké, skandálták ezt a lengyelek, hát ugye azt nem lehetett mondani, hogy Magyarország a magyaroké, de azt azért már lehetett mondani, hogy Lengyelország a lengyeleké. Erre mondja a tábornok: figyeljen ide, légüres tér nincs, ha mi kivonulunk innét, ki jön a helyünkbe? Ez is hangsúlyos volt, mert akkor már negyven vagy nem tudom, hány éve ideiglenesen itt-tartózkodó hatalmat könnyű volt behelyettesíteni, hogy ha ez kivonul, akkor ki jön a helyére.

WST: A 80 huszárhoz rengeteg lovat használtak fel, nagyon nagy apparátus kellett hozzá, hogy a ruhákat előállítsák, óriási szervezés lehetett, hogy a lovakat szállítsák, egyáltalán; ezt mint operatőr, mint résztvevő, mint rendező hogy élték meg? Említette, hogy fontos, hogy jó hangulat legyen – nem volt nagyon nehéz?

SÁRA SÁNDOR: Nem, érdekes módon a színészek ezt a filmet is szerették, úgyhogy miután elkészült, jöttek, hogy: miért nem csináljuk a folytatást?

WST: Terveztek folytatást?

SÁRA SÁNDOR: Én legfeljebb a 80 markotányosnőt tudnám elkészíteni (nevet) – de ezt nem lehet folytatni, hiszen halomra lőtték őket, a film vége az olyan, amilyen. Ez is elég nehezen jött létre, a filmre az engedély, ez valójában a filmgyár akkori igazgatójának, aki szívén viselte a filmnek a sorsát, volt köszönhető. Akkoriban voltak ezek a megállapodások a népi demokráciák között, kulturális egyezmény. Most volt éppen soron a lengyel–magyar kulturális egyezmény, ez az igazgató a részletekben a delegációban, s akkor ő erőltette, hogy nagyon jó volna, hogyha készülne egy közös lengyel–magyar film. Na akkor már lehetett hivatkozni, akkor nagy nehezen beindult, mert hát a film drága volt, mondanom sem kell. Szerettük volna, hogyha a lengyelekkel koprodukcióban készül, meg Wajdával is, mind a kettőnek volt stúdiója, de nem tudtak beszállni anyagilag, szolgáltatást adtak a lengyelországi stúdióval együtt, külön besegítettek, de ezért keményen fizetni kellett. Valóban, ez ma nagyon drága film lenne, de akkor az az előny megvolt, hogy ha elfogadták – nehezen fogadtak el egy forgatókönyvet, ott kellett triblizni, játszani, hogy egy forgatókönyvet elfogadjanak – de ha elfogadták, akkor a pénzt előbb-utóbb összeadták hozzá. Ez adott esetben jobb, mint ami ma van, hogy azt forgathatsz, amit akarsz, meg szárnyalhat a fantáziád, csak éppen találd meg hozzá a pénzt! Manapság ez a gond.

WST: Mielőtt a harmadik filmre rátérnénk, feltétlenül meg szeretnénk kérdezni, mit gondol a filmgyártás mai helyzetéről és a mostani fiatalok filmjeiről?

SÁRA SÁNDOR:

A filmgyártás katasztrofális helyzetben van,

mert itt a felelőtlen és a rossz gazdálkodás következtében sikerült nyolcmilliárd hiányt összehozni, ami borzasztó. Ezt a szakmának valamilyen módon ki kell gazdálkodnia, de lehet, hogy ez azzal jár, hogy az elkövetkező években nagyon kevés film lesz. Mert a rendszerváltás után például a cseheknél is vagy a lengyeleknél is egy vagy két évig, vagy tovább alig készült film, át kellett nekik állni. Nekünk ezt egy ilyen szerencsés megoldással, hogy létrejött a Magyar Mozgókép Közalapítvány sikerült akkor áthidalni, de ez most visszaütött.

BZ: Az új elnökkel, Kőrösi Zoltánnal nemrég közöltünk egy interjút, s ő utalt arra, hogy akkor kezdődtek meg ezek az átvilágítások, akkor derült ki, hogy végül is mi a helyzet, s utalt arra is, hogy feltétlenül valami változásokat kell eszközölni, hogy egyáltalán legyen magyar film.

SÁRA SÁNDOR: Az alapvető változás majd az, hogy meg fogják szüntetni ezt az alapítványt, és egy más struktúrában, egy más felfogásban újra kell ezt indítani, nyilván nagyon kevés filmmel, nagyon kevés lesz a pénz; ezt a felelőtlen gazdálkodást, amit elkövettek, rendbe kell hozni. Mert ezt most mondják ugyan, hogy a pénzek valahol megvannak, mert filmre ment – jó, persze, hogy filmre ment, de milyen módon?

WST: Meg milyen filmekre?

SÁRA SÁNDOR: Meg milyen filmekre, részben.

WST: Arról Kőrösi is beszélt, nem tudom, mi a véleménye, hogy a magyar filmek elvesztették a legfőbb piacukat: a nézőket, a magyar közönséget.

SÁRA SÁNDOR: Hát elvesztették, meg a külföldieket is elvesztették, mert anélkül, hogy én most filmekre utalnék, vagy a fiatal rendezőket bántani akarnám, de ha nem tudnak különleges, magyar problémával, tematikával jelentkezni, az a külföldet nem érdekli; hogy majdnem olyan jó amerikai filmet láthatnak a magyaroktól, mint amit láthatnak az amerikaiaktól, ebben semmi nincs. Úgyhogy gond van, de remélem, hogy valahogy megoldódik. A magyar film iránt akkor volt érdeklődés, amikor beszéltünk valamiről, amikor szembementünk a hatalommal, nemcsak mi, hanem Jancsótól kezdve a filmgyártás java. Azokat a filmeket nézték, várták, értékelték, mert kíváncsiak voltak, hogyan élünk, mint élünk, mi az a szocializmus, amit állítólag építünk stb. Most is arra lennének kíváncsiak, hogy most éppen mi történik, az elmúlt húsz évben, vagy az elmúlt négy évben, az elmúlt fél évben; ezekről kéne beszélni.

BZ: Az anyagi határokon kívül másfajta gátak is fölmerültek itt a közelmúltban, a Biszku Béláról készített dokumentumfilm kapcsán, főleg a család részéről fogalmazódtak meg etikai problémák. Mi a véleménye erről, gátolhatja-e a filmkészítést a hozzátartozók morális felháborodása?

SÁRA SÁNDOR: Szerintem nem. Főleg ebben az esetben,

Biszkut el kellett volna számoltatni,

ez még nem is elszámoltatás, ami most történt, itt éppen hogy csak megemlítik, mi volt. Inkább azt tartom visszásnak, hogy születik egy parlamenti határozat, és arról nem lehet az ilyen jellegű filmeket letiltani, betiltani a család vagy az érdekelt személy kifogásai miatt. Ez idáig rendben van. De az meg már nincs rendben, hogy olyan a helyzet, hogy nem is lehet ilyen filmeket csinálni, mert nincs rá pénz. Akkor a parlamenti határozat mellé rögtön pénzt is kellett volna rendelni a dokumentumfilmek számára. Éppen egy barátom dokumentumfilmesít, és éppen arról beszélünk, hogy ebben a helyzetben mit hogyan lehet, s hogy lehet ebből kikászálódni.

BZ: Van rá lehetőség?

SÁRA SÁNDOR: Muszáj,

itt tehetséges emberek vannak,

a játékfilmben is, a dokumentumfilmben is, ezeket nem szabad parlagon hagyni. Ha van néhány jó zongoraművészünk, akkor a zongorát is biztosítani kell.

WST: Előreszaladtunk néhány kérdésben, de mielőtt a harmadik filmről kérdeznénk, még egy kérdés: van-e esély arra, hogy a 80 huszár DVD-n kijöjjön, akárcsak a Szindbád?

SÁRA SÁNDOR: Még nem. De remélem, hogy meg fog jelenni. Mert a Filmtudományi Intézetben írják át ezeket a régi filmeket. Idáig átírtak mondjuk százat az elmúlt negyven év terméséből, ez kevés, ezt ők is tudják, de ennyire volt lehetőség. Folyamatosan írják át ezeket a filmeket.

WST: Van egy dokumentumfilm-sorozata Amrita Sher-Gilről,  festőművésznőről, én sajnálatos módon még nem láttam, ugyanis egyszerűen nem lehetett hozzáférni.

SÁRA SÁNDOR: Mert nincs kópia. Nem is dokumentumfilm az, hanem valóban, Sher-Gilről, erről a félig magyar, félig indiai festőnő életéről szerettem volna egy játékfilmet készíteni, Dobai Péterrel meg is írtuk a forgatókönyvét – szeretek írókkal dolgozni, ez kiderült, ugye Csoórit is emlegettük, de dolgoztam Páskándi Gézával, Gion Nándorral, szerintem fontosak az írók. Tehát megvan a forgatókönyv, és tárgyalások is folytak indiaiakkal, mert ráadásul két filmet forgattunk egyszerre, ezt az Amrita Sher-Gilt, meg egy Kőrösi Csoma-filmet. Mert akivel én beszéltem és tárgyaltam, az a rendező és producer Kőrösiről szeretett volna egy filmet, mikor Indiában voltam, egyszer csak egymásra találtunk.

BZ: Ez inkább egy játékfilm lett volna?

SÁRA SÁNDOR: Mindkettő játékfilm, mert  ő meg ott született Darjeelingben, ahol Kőrösi Csoma van eltemetve. Tehát párhuzamosan készült volna ez a két film, fele-fele indiai és magyar részvétellel, s az indiaiak a felét ennek az Amrita-filmnek állták volna, csak a magyarok nem voltak képesek fölvállalni. Annyira komolyan ment ez a dolog, hogy az indiai külügyminisztérium is meghívott engem. Az indiai nagykövet asszony volt itt akkor, akinek szintén tetszett a terv, támogatta, s lényeg a lényeg, engem meghívtak egy indiai utazásra, és én kihasználtam az alkalmat, és azokat a helyszíneket, ahol a forgatás lett volna, végigutaztam az indiaiak költségére, ami nem kevés összeg volt, az utazás, a szállodák, és ha már, akkor forgattam is. Ez nem is dokumentumfilm igazából, hanem csak egy kis ízelítő, meg helyszínbemutató, valami ilyen fura dolog.

WST: Miért tetszett – miért pont Amrita Sher-Gilt választotta? Pusztán az egzotikum miatt, hogy félig indiai, vagy valami egészen más miatt?

SÁRA SÁNDOR: Hát biztos az is belejátszott, mert ha elképzeljük, hogy itt, Magyarország, Párizs, London, India összejátszik, s utazunk, hol itt vagyunk, hol ott vagyunk – de ez a hátteret adta volna. Ennél fontosabb az, hogy Amrita lázadó természetű művész volt, és máig úgy tekintik Indiában, mint a modern festészet megteremtője. Számos ütközése is volt nyilván a korabeli festőkkel, de ő állta a sarat, és a maga igazáért, a maga művészetéért nemcsak hogy kiállt, de tett is. Ez a szándék, ez az akarat nagyon fontos mozgató lett volna a filmben, ez a meg nem alkuvás a művészetben, ezek mind fontos kérdések. S persze, a magyar kapcsolódás is, s ezen kívül a magánéletében is elég extrém és különleges volt ő,  ez is nyilván a lázadásának a következménye. Sajnálom, hogy ebből nem lett film, most már nem is igen lesz, hát majd valaki egyszer megcsinálja.

WST: Talán a Duna tévé egyszer lejátssza, és akkor az olvasók is meg tudják nézni.

SÁRA SÁNDOR: Igen, a Duna tévéhez kell fordulni, nekik van belőle kópia. Ott néhány filmet átírtak, többek között ezt is.

BZ: Egy kérdésem még lenne. Említette, hogy szeret írókkal dolgozni. Ha lehetősége és kedve lenne hozzá, mely kortárs író melyik művéből rendezne filmet? Mi mozgatta meg a fantáziáját mostanában?

SÁRA SÁNDOR: Nem, nem ilyen formában szeretek írókkal dolgozni; mert a filmet magát ki tudom találni, meg még a menetét és a jeleneteket is, csak olyan erős vizuális memóriám van, és olyan gyenge fülem, hogy például dialógokat nem tudok visszaidézni, nem jegyzem meg, vagy nagyon nehezen. Persze, ha rákényszerítenek, akkor egy jelenetnek a dialógját egy közepes szinten, két nap alatt meg tudnám írni, de hát fölösleges; ezt egy író megérzi és rögtön megírja. Ugyanúgy, ha nekem képet kell csinálni, nem töprengek rajta, fogom a kamerát, leteszem, s azt mondom, ide kell tenni. Úgyhogy ennek ilyen praktikus okai is vannak. A másik, hogy egy film előkészítése, megírása jó, hogyha párbeszédszerűen zajlik, mert az ember bele tud pistulni, ha egyedül csinálja.

BZ: Akkor nem jelentenek inspirációt regények, szépirodalmi szövegek.

SÁRA SÁNDOR: A legritkább esetben. Persze vannak álmok azért, többször gondolkodtam, de nem csináltam forgatókönyvet belőle, például Sinkának a Fekete bojtár vallomásai, vagy Móricz Erdélye, vagy Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Tehát van ilyen is, de azért jobb szereti az ember, ha saját maga kitalál valamit, ha van gondolata; ha meg nincs, akkor megette a fene.

WST: Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést.

Az interjút készítette Boldog Zoltán és Weiner Sennyey Tibor. Technikai munkatárs Stenszky Cecília volt. A fotókat Szőcs Tekla készítette. A filmrészletek A Szindbádból és 80 huszárból valók.