Bárdos József: Kísértetregény - Huszonhatodik (utolsó) fejezet
– És így élünk majd? – kérdezte Anna.
– Értem, mire gondolsz. Dehogy is így. Máris nagyon furcsán érzem magam. Mintha huzatban ülnék. Azt hiszem, a továbbiakban kénytelenek lesztek lemondani a társaságomról. Egyszer s mindenkorra. Vége a kísértetjárásnak. Pedig ismerjétek el, egészen jó kísértet voltam. Ti csak folytassátok, gyerekek. De meg kell mondanom, kezdtem ráunni a kísértetesdire. Mindenesetre most azt hiszem, boldog Karácsonyt kívánok…
Huszonhatodik,
egyben legeslegutolsó fejezet,
amelyben minden kiderül,
és amelyben a szerző mentegetőzése is olvasható
Szerémi belépett, és behúzta maga után az ajtót. Egy percig csend volt, aztán Anna szólalt meg:
– Az enyém?
– Ja, igen, persze… – dadogta hősünk.
A nő elvett a könyvespolcról egy vázát, kiment, visszahozta vízzel teli, és letette a fal mellett álló asztalkára. Kivette Szerémi kezéből a rózsákat. Kiderült, a konyhából ollót is hozott, azzal elvágta a virágok szárát összetartó zsineget, kicsit megrázta a csokrot, hogy szétnyíljon, majd beletette a vázába, a vázát meg az asztal közepére állította.
– Gyönyörű. Köszönöm – mondta.
Hősünk még mindig csak állt, gyönyörködött a nő mozdulatainak finomságában, abban, ahogy a vázáért nyúlva ráfeszült testére a bordó plüss pongyola, kirajzolva karcsú alakját. Mintha valami köd oszlott volna el, most mindezt tökéletes élességgel érzékelte. Persze eddig is látta, valahol tisztában is volt vele, hogy milyen fiatal és vonzó a szállásadónője, csak éppen mára mindennek megváltozott a jelentése.
A nő, hogy letette a vázát, egy percig leejtett karokkal állt, aztán tett három lépést Szerémi felé, és a következő pillanatban a két ember úgy kapaszkodott egymásba, mintha legalább is a zuhanástól akarnának megmenekülni. De amilyen hirtelen kezdődött ez a csók, olyan hirtelen is ért véget. Anna eltolta magától hősünket, és hátralépett.
– Érzed te is? – kérdezte.
– Mit? Mi a baj, kedves?
– Meséltem neked, hogy néha úgy érzem, mintha itt járna a házban a férjem. Mintha néha beszélne is hozzám. Hát most is.
– Itt is vagyok – mondta az angyal. – Illetve – folytatta egy kissé reszelős férfihang – itt is vagyok.
– A férjem – mondta a nő.
– Az angyal – mondta ugyanabban a pillanatban Szerémi.
– Hát igen, én volnék – folytatta a férfihang. – Maradnék most már a saját hangomnál.
– De ez te vagy? Az én kísértetem? – kérdezte Szerémi.
– Igen, tudod, veled inkább női hangon beszéltem. Mondtam, hogy bárki nem élő hangján képes vagyok megszólalni. Kerestem egy női hangot, amely – vetted észre? – kicsit hasonlított Annáéra. Gondoltam, könnyebben elfogadsz egy nőt, nem kezdesz vele rivalizálni, nem leszel féltékeny.
– De hát mi ez az egész? – kérdezte a nő. – Mit csinálsz te itt?
– Ugye leülhetek – kérdezte a kísértet, de választ sem várva csomosódni kezdett a két ablak közötti fotel előtt. Addig sűrűsödött, amíg egészen emberszerűvé nem állt össze. Negyven év körüli, középmagas, kicsit már kopaszodó férfivá. Nyújtózott egy nagyot, kéjesen sóhajtott hozzá, majd kényelmesen elhelyezkedett a fotelban.
– De jól esik! Már olyan rég nem nyújtóztattam ki a tagjaimat. Kicsit kifogytam a ruhámból – mondta, ahogy végignézett magán.– Nem ültök le? – kérdezte aztán. Szerémi és Anna, mint két rosszalkodáson ért gyerek, leültek egymás mellé a szemközt a fal mellett álló kanapéra. – Fogd meg nyugodtan a kezét – folytatta a kísértet. – Tudod, hogy tudom, mit akarsz csinálni.
Hősünk nem válaszolt, de óvatosan tenyerébe vette Anna kezét, aztán megszólalt:
– Azt még értem, hogy Annát kísérted, ha nem is valami szép dolog egy halott, már bocsánat, de az vagy, szóval egy halott férjtől, hogy még a halála után sem hagyja békén a feleségét. Megértem, sok affélét olvastam már, hogy egy valamiért nyugalmat nem találó szellem akár évszázadokig is kísért az élete vagy a halála helyszínén.
– Na ne! – vágott közbe a kísértet. – Évszázadokról szó sem lehet. Sőt évtizedekről sem. Ennyi nekem éppen elég volt.
– De miért kísértettél engem? – kérdezte Szerémi.
– Az a helyzet, hogy előbb magam sem tudtam, mihez is kezdjek. De aztán megjelentél. És nemrég rájöttem, nagyon is beleillesz a terveimbe.
– Miféle terveidbe?
– Nagyon hirtelen mentem el. És, tudjátok, az az igazság, hogy amikor az ember meghal, tényleg lepereg előtte az élete. Illetve hát nem lepereg, nem mozi ez, de mégis, szinte egyszerre látsz mindent. Olyan ez,… Na mindegy. Nem ez a fontos. Hanem az, hogy az ember hirtelen tudni kezdi, mi az, amit rosszul csinált, amit elmulasztott. Azt mondják, hogy akkor már késő, már semmit sem lehet megváltoztatni. De ez nem egészen így van. Láthatjátok, itt vagyok.
– Még mindig nem értem, hogy jövök én ide – mondta Szerémi.
– Dehogynem tudod. Amikor végignéztem az életemen, megdöbbentem, hogy milyen marha voltam. Hogy elhanyagoltam Annát. Istenem, mennyi gyönyörű percet, órát mulasztottam el!
– Keveset voltál itthon. De kettőnkért dolgoztál, nem? – kérdezte a nő, és elhúzta a kezét Szerémitől.
– Bolondság! A sikerért loholtam. Élveztem, hogy felül tudok kerekedni a nehézségeken, más embereken. Nem mondhatnám, hogy valami fényes jellem lettem volna. Élveztem, hogy jön a pénz. Hogy számolatlanul költhetnék.
– De hát jóformán semmit se költöttél.
– Ez az! Nem is éltem. Csak hajszoltam valamit. Bizonyítani akartam. De hát kinek? És minek? Gyerekünk se született. Legalább egy gyereket ajándékozhattam volna neked. De nem figyeltem oda eléggé. Aztán hirtelen vége. És én ott álltam. És egyszer csak megláttalak. Hogy milyen gyönyörű vagy. Ahogy az oldaladon heversz, és olvasol. Tudtad, hogy egy picit ráncolod a homlokod, ahogy a könyvre koncentrálsz? Néztelek. Ahogy fekszel, félig felhúzott lábakkal. És a csodálatos, hosszú combod szinte világít a félhomályból. Ne érts félre – magyarázta, mert Anna elpirult a szavaira. – Semmi szexuális vágy nincs bennem. Én már csak egy szellem, egy kísértet, egy nagydarab semmi vagyok. De a szépség iránti érzékem mintha százszor élesebben működne. És akkor egyszer csak megértettem, hogy azért vagyok itt, hogy valamit jóvátegyek. Hogy adjak valamit ahelyett, amit elmulasztottam. És megláttam, hogy ezt a Szerémit a sors küldte neked. Hát, gondoltam, egy kicsit segítek a sorsnak, ha már így alakult. Remélem, lesznek gyerekeitek. Érted már, te okos – nézett Szerémire – miről van szó?
– És most? Mi lesz ezután? – kérdezte Anna.
– Ne tőlem kérdezd. Ez már rajtatok múlik. Igazság szerint, Anna, nem sokra mentem ezzel az alakkal. Próbáltam egy kis életrevalóságot ültetni bele. Hogy a győztesek között lehessen. De számolj vele, ahogy elnézem, az örök vesztesek közé tartozik.
– Ha Anna szeret, már győztes vagyok – mondta Szerémi. – És egyébként is, ott van…
– Tudom, az első regényed – vette vissza a szót a kísértet. – Ami már sínen van. És azt is tudom, hogy meg fogod írni a másodikat is. És ki tudja, talán meg is jelenik. De az a kis ház a hegyekben, amiről álmodozni szoktál? Hát az elég messzinek tűnik. Még szerencse, hogy Annának van egy kis pénze. Gazdagok nem lesztek, de nagyon szegények se.
– És így élünk majd? – kérdezte Anna.
– Értem, mire gondolsz. Dehogy is így. Máris nagyon furcsán érzem magam. Mintha huzatban ülnék. Azt hiszem, a továbbiakban kénytelenek lesztek lemondani a társaságomról. Egyszer s mindenkorra. Vége a kísértetjárásnak. Pedig ismerjétek el, egészen jó kísértet voltam. Ti csak folytassátok, gyerekek. De meg kell mondanom, kezdtem ráunni a kísértetesdire. Mindenesetre most azt hiszem, boldog Karácsonyt kívánok… – ahogy ezeket a mondatokat kimondta, egyre keskenyebb lett, a hangja egyre magasabb, egyre vékonyabb. Mire a kívánok-hoz ért, a fotel teljesen üres volt. Még egy-két felvillanás, Szerémi mintha ismerős arcokat látott volna felvillanni, mintha Freud? Napoleon Hill?, de az is lehet, hogy mindez puszta érzékcsalódás volt. A szobában csend lett, (és mint szemtanú, bizonyíthatom,) a két szerelmesen kívül senki nem volt ott többé. Szinte egyszerre álltak fel, szinte egyszerre mozdultak, hogy újra megöleljék egymást.
– Mit fog szólni a város? – kérdezte Anna.
– Semmit. Hallanád, már most miket beszélnek rólunk. Régen összeboronáltak bennünket. És tudod mit? Legyen igazuk – mondta Szerémi.
– Legyen – mondta Anna.
Hogy mi történt ezután? Hogy milyen volt Anna és hősünk első közös éjszakája? Hogy milyen érzés volt, amikor Szerémi végre egy olyan nő mellett ébredt fel, akit ébren és álmodva, nappal és éjjel, mindig tudott szeretni? Maradjon az ő titkuk.
Félre innen, olvasó!
Olyan sokáig éltek úgy, hogy egy kéretlen (kísértő) harmadik mindig ott lábatlankodott körülöttük. Megérdemlik, hogy végre egy kicsit valóban kettesben lehessenek. (Hiszen hétfő reggel úgyis újra neki kell vágniuk a hétköznapoknak.) Most hagyjuk őket, hadd élvezzék ezt a hosszú-hosszú vasárnap éjszakát!)
Ami meg a továbbiakat illeti:
Hét országra szóló lakodalmat csapnak, és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
***
Szeretném leszögezni, hogy abból a generációból származom, amely szentül hisz a rációban, az értelem erejében. Úgy vélem, ezzel már mindent elmondtam. Azt is, hogy nem szeretem az efféle kísértetjárásokat, de azt is, hogy úgy látom, a racionalizmus nem sokban különbözik attól, amit hitnek szokás nevezni, sőt az is lehet, hogy éppen a racionalizmus az emberiséget sújtó babonák egyik legszívósabbika. Lényege az a tévképzet, hogy az ember történelmi méretekben képes ésszerű cselekvésre. Ám valamennyi eddigi racionalista korszak véres zsarnokságba torkollott. Úgyhogy remélem, ebből a néhány szóból világosan és egyértelműen kiderült, a szerzőnek, azaz nekem semmi közöm ahhoz, hogy ebben a történetben az elbeszélő miféle trükkökkel igyekezett érdekesebbé tenni a meséjét. Semmiképpen nem vagyok hajlandó vállalni ezt az izét, amire nem is találok megfelelő szavakat: babonaság, butaság, álság, félrevezetés? Egyszóval igyekszem távol tartani magam ettől az egésztől.
Másfelől persze az is igaz, hogy ismerem Szerémit (véletlenül egy városban élünk), ismerem a feleségét (a mostanit, Annát), a csöppség kislányukat (akinek szőke a haja, de barna a szeme, mint az anyjának), így aztán módomban állt megkérdezni őket, hogy valójában hogyan is történt meg közöttük mindaz, ami megtörtént. És el kell ismernem, hogy ők, ha feltettem nekik valami ezzel kapcsolatos kérdést, csak egymásra néztek (azzal az irigylésre méltó, titokzatos mosollyal, amivel csak olyanok tudnak egymásra nézni, akiknek az a legfőbb közös titkuk, hogy szeretik egymást), és mindig kitérő válaszokat adtak. Ennek sokféle oka lehet, akár még az is elképzelhető, hogy mint majdnem egészen kortársaim, abból a generációból származnak, amely szentül hisz a rációban, az értelem erejében. És esetleg azt, ami történt velük, nem tudják összeegyeztetni ezzel a hitükkel. Miközben pedig talán biztos tudásuk van bizonyos dolgokról (már amennyire egyáltalán lehet biztos tudásunk bármiről ezen vagy a másik, ha van másik, világon).
Ami meg Szeréminek ezt a regényét illeti, hát nyugodtan mondhatom, hogy tulajdonképpen már sínen van, ha minden jól megy, a karácsonyi könyvvásárra meg is jelenik (egyedül az bizonytalan még, hogy mindez melyik év karácsonyára vonatkozik). De ha te, kedves olvasó, a könyvnek ennél a teljesen felesleges epilógusánál tartasz, ez azt jelenti, hogy az a karácsony már elkövetkezett. Ennek reményében búcsúzik tehát a szerző, az elbeszélő, és ennek a történetnek valamennyi kitalált vagy valóságos szereplője.
