Bárdos József: Kísértetregény Tizenhetedik fejezet
– Úgyhogy ne is gondoljon rá. Szerencsénk volt. Ami most már a legfontosabb, hogy ma este végre megtudom.
– Mit?
– Ami tegnap óta a legjobban izgat.
– Éspedig?
– Hogy melyik mellén van az a kis szív alakú anyajegy.
– Észrevette?
– Igen. Azonnal beleszerettem. De nem emlékszem pontosan.
– Akkor ma éjjel, uram, legyen sokkal-sokkal figyelmesebb! – nevette el magát a nő.
Tizenhetedik fejezet,
amelyben a krimi véget ér, a hősök pedig egymás karjaiba omlanak
XI.
Közben megjött a vacsora. A séf igazán kitett magáért. Jó étvággyal ettek. Gaál meg mesélt, mesélt. A nő nekilátott, a férfi figyelte, milyen kecsesen forgatja az evőeszközt. Vékony, törékeny csuklója volt, nemigen gondolta volna az ember, hogy agyaggal dolgozik. Az ujjai pedig egészen különösek, hosszúak, mozgékonyak. És a gyűrűs hosszabb, mint a középső. Hirtelen átnyúlt az asztalon, és megsimogattam a kezét. A nő felnézett, finoman elhúzta a kezét, és evett tovább. De nem szólt semmit. Evett, mint akinek minden figyelmét leköti az, amit csinál. Gaál végig a narancslénál maradt, de sűrűn újratöltötte a nő kis talpas poharát.
– Le akar itatni?
– Ha másképp nem megy – mondta. – Igyunk!
– Ügyes volt – mondta a nő, amikor Gaál a történet végére ért.
– Látja, csak belekeveredik az ember – mondta Gaál. – Szinte észre se veszi, amikor elkezdődik valami.
– Gondolja, hogy velem is elkezdődött valami? – nézett Gaálra a nő, és a férfi bevallotta magának, ezek miatt a gyönyörű szürkéskék szemek miatt nagyon szeretné, ha tényleg elkezdődött volna valami. –Tetszett ez a fantasztikus technikai trükk – tette hozzá a nő.
– Azt mondja, technikai?
– Egyáltalán, honnan tud maga ilyeneket? Nem azt mondta, hogy ügyvéd?
– Egy haverom a seregben a felderítőknél szolgált. Ő mesélt az infrakamerákról. És ahogy ott ültem Bajszínéknál, beugrott, milyen jó is lenne, ha itt is használtak volna valami effélét. A többi már jött magától. Láttam, Koltai okos ember, nem kell sokat magyarázni neki.
– Jól értem, nem volt semmilyen kamera? – kérdezte a nő.
– Ez a technika itt lakozik – mutatott Gaál a homlokára.
– Mondja, mikor fogott gyanút? – kérdezte aztán.
– Én nem nagyon ismertem Andreát. Azt tudtam, hogy különleges nő. De amikor az éjszaka közepén felhívott, és előadta, hogy a hagyaték ügyében akkor, éjjel, azonnal menjek vele, csak meglepődtem. Mert sokféle ügyem volt már, sokféle embert láttam. De hogy valaki úgy fogadja a nővére halálhírét, hogy éjjel kettőkor ügyvédet keres, az, mit mondjak, az én gyakorlatomban mindenesetre példátlan. De inkább magáról beszéljünk. Én már az egész életrajzom előadtam, minden bűnöm bevallottam töredelmesen, már mindent tud rólam. Én meg magáról semmit.
– Mit mondjak? –kérdezte a nő. – Veszprémben élek, ott a belvárosban, egy öreg ház padlásán van a műhelyem. Fazekas vagyok. Vagy ha úgy jobban hangzik, hát keramikus. Olyan kedves kis emberkéket csinálok. Biztos találkozott már velük.
– Ilyeneket? – tett ki egy mosolygó arcú, három-négy centiméteres kis kékre festett cserépfigurát az asztalra Gaál.
– Elhozta? – nyúlt érte a nő. – Köszönöm!
– Ott lógott a Trabant tükrére kötve. Gondoltam, hátha ez őrzi a szerencséjét.
– Már megint a szerencsémmel jön? Én egészen meg is feledkeztem róla.
– A szerencséjéről? Vigyázzon! Látja, ma is segített.
– Tudja mit? Magának adom ezt a kisembert. Legalább emlékezni fog rám.
– Köszönöm. Kedves magától.
– Maga kedves.
– Na ugye? De önmagáról kezdett mesélni! Ne terelje el a figyelmem hízelgéssel!
– Jó. Folytatom. Ezeknek a kis figuráknak, úgy látszik, sikerük van. Veszik ajándéknak, kabalának, emléknek, tudja ég, minek. Diniék, szóval Béltekyék szervezik meg az eladását, a terjesztését. Van egy egész csomó nagyker meg üzlet, ajándékbolt, butik, effélék, ahová rendszeresen szállítanak. Pesten is, a Balaton mellett is. Állítólag kelendő áru, amit formázok.
– És miért izgatja magát az, hogy ki fektet pénzt ebbe az üzletbe? Az ember azt hinné, minél nagyobb a befektetés, annál nagyobb a haszon.
– No persze. De itt azért nem ilyen egyszerű. Az új befektetők két fiatal iparművészt is akarnak hozni magukkal. Én viszont szabad akarok maradni.
– Látja, hogy van közös vonásunk? – szólt közbe a férfi. – És is a szabadságot tartom a legfontosabbnak.
– Az alkotáshoz levegő kell. Érti? – kérdezte a nő.
– Azt hiszem, igen. Igyunk a szabadságra!
– Tényleg be fogok csípni.
– Sebaj – nevetette el magát Gaál. – Én majd visszaélek a helyzettel. De előbb még magyarázza meg nekem, miben korlátozná magát az a két ifjonc.
– Igazán egyszerű. Nézze, én dolgozom. Szeretem is, amit csinálok. Diniék eladják a cserepeimet. Ennyi az egész, és minden a maga helyén van benne. Ebből élek. És ők is megélnek belőle. Mégpedig jól. Telik nekik pezsgőre, balatoni villára, spanyolországi nyaralásra. Legyen. Nem irigylem tőlük. Amíg én adom a cserepeket, amíg ezt a mázat csak én használom, ilyen formája csak az én emberkéimnek van, addig ők függenek tőlem. Érti? De ha már hárman leszünk, és az új jövevények is csinálhatják az én figuráimat, akkor mindig ki lehet majd minket játszani egymás ellen. Akkor már Béltekyék döntik el, kitől mennyit vesznek, ki milyen tempóban dolgozzon, kinek mennyit fizetnek. Mert gyakorlatilag már egyikünktől sem függenek. Felcserélhetővé válunk. És ezzel szerszámmá. Rabszolgává. És amilyen mohók, halálra is hajszolnának minket.
XII.
– És a férje? – kérdezte Gaál aztán, amikor a palacsinta is elfogyott.
– Mit akar tudni?
– Mindent.
– Tetszik nekem, hogy ilyen szerény… Nehéz erről beszélni. Amikor megismertem, egészen elbűvölt. Úgy éreztem, csodálatos lesz mellette az élet. Akkor jöttem ki az iparművészetiről, kerestem a helyem, és azt hittem, ő lesz a biztos pont, ami mindig megmarad. Öt évvel volt idősebb nálam, egy tervezőirodában dolgozott, okos, művelt, mindenről lehet beszélgetni vele… Szerettem.
– És ő?
– Azt hiszem, ő is. Csak később jöttek a bajok. Amikor az üzlet beindult. Ez a Bélteky, mondtam már, rémes alak. Gézának viszont tetszett a nagyképű semmittevés. A munkáját is abbahagyta, alibinek jó volt az üzlet, amiben persze egy gazszálat sem tett soha keresztbe. Én hajtottam, nekem mindig érdes a kezem, akár az agyag, amivel dolgozom, és neki, úgy látszik, már nem voltam elég jó. Egy nap arra ébredtem, hogy kitartok egy léhűtőt, aki még meg is csal.
– Béltekynével?
– Nyert. Persze teljesen a hatásuk alá került. Na, akkor aztán kirúgtam. Kicseréltettem a zárakat, és kész. Gyerekünk szerencsére nincs. Szokásos házassági sikertörténet.
– De az üzlet ment tovább?
– Igen. Persze. Miért is ne?
– És most? Az új társak bevételéről mit mondott a férjének? Mert gondolom, ezért kereste fel.
– Hogy sohasem fogok beleegyezni.
– És ő?
– Könyörgött, hogy gondoljam meg. Hogy legalább jöjjek le. Hogy legalább hallgassam meg Béltekyt. Kétszer is telefonált. Magát emlegette. Talán abban bízott, hogy a mai felhajtás hatására mégis igent mondok. Nem tudom. Kért, fenyegetőzött, fűt-fát ígért, mondtam, még a kocsimat is elhozta a szervizből. Csak hogy gondoljam meg még egyszer a dolgot. És hogy feltétlenül jöjjek el.
– Valóban? – kérdezte Gaál, mert eszébe jutott valami.
Egy darabig csönd volt.
– Hol jár ilyenkor? – szólalt meg aztán a nő.
– Bocsánat. Nem is igaz, hogy érdes a kezén a bőr – mondta Gaál. – Egy korty bort még?
– Köszönöm. Már tényleg nem kérek. De egy percre kimennék a mosdóba. Egy kicsit rendbe is szedem magam.
– Csak menjen. Addig én fizetek.
Amikor a pincér megjelent, és letette a számlát, Gaál a végére firkantott egy nagyobb összeget, aztán odaadta a pincérnek a bankkártyáját. Az elsietett vele.
Aztán még lebonyolított egy gyors telefont, és mire azzal is végzett, a nő már vissza is ért.
– Nem fél tőle, hogy lemásolják? Hogy ellopják? Hogy megszerzik a pénzét? – kérdezte a nő, amikor a pincér visszaadta a kártyát, és elköszönt.
– De. Csakhogy ezen a kártyán épp csak annyi pénz van mindig, amennyire egy-egy ilyen úton szükségem lehet. A pénzem másik számlán van. Erre a kártyára a bank a szerződés szerint nem ad hitelt. Úgyhogy ha valaki ellopja, és ebből akar meggazdagodni, nagyot csalódik. És most? – kérdezte Gaál.
– Fáradt vagyok. Szeretnék már ágyba kerülni. Hosszú volt a nap.
– Igaza van – mondta a férfi. – Tényleg hosszú volt. És még nincs is vége.
XIII.
– Azért mégiscsak nagyon örülök, hogy így alakult – mondta Gaál, amikor újra elindultak Tihany felé.
– Minek örül?
– Hogy időben érkeztem. Sokan nem tudják, de ez az egyik legnagyobb tudomány. Mert igazából nem pontosnak kell lenni. Időben kell érkezni. Igaz, ehhez szerencse kell.
– Szerencsém ma nekem volt – mondta a nő. – És nagyon hálás vagyok magának azért, amit tett. Szeretek élni.
– Látom, a holdfény magát egészen szentimentálissá teszi.
Valóban, amíg vacsoráztak, elállt az eső, és előbújt a hold.
– Kicsit még mindig zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy csak úgy levetkőztetett.
– Mint egy gyereket – mondta Gaál. – De jól vigyázzon! Mert legközelebb egészen másmilyen leszek!
– Mikor? – kérdezte.
– Mondjuk holnap délután. Addig még sok dolgunk van. Mindenekelőtt most teszünk egy kis kerülőt.
– Még egyet?
– Igen. De ne féljen, nem tart soká. És ez az utolsó ma. Illetve holnap, mert már rég elmúlt éjfél.
Közben a Volvo már Tihanyban futott. A rendőrség épülete előtt megállt, Gaál kiugrott. A csöngetésre egy ősz hajú, magas, egyenruhás férfi jelent meg.
– Gratulálok, Gaál úr. Igaza volt. A kormányrúd tört el. Persze nem csoda, ha egyszer majdnem teljesen átfűrészelték. Épp csak az a kanyar kellett neki. Akárki csinálta, jól ismerte az utat.
– Szép kis ügy, mi?
– Az. De szerencsés. Úgyhogy maguk csak menjenek. Én majd a mi kocsinkkal megyek maguk után.
– Jól értettem, miről beszéltek? – kérdezte Éva, amikor visszaültem.
– Sajnos jól. A férje, azt hiszem, nemcsak hazavitte a kocsiját. Egy kicsit bele is nyúlt. Fémfűrésszel. De magának szerencsés napja volt.
A nő nem válaszolt. Gaál látta, ez a második sokk sem volt kisebb az elsőnél. Hát ő se beszélt. Hagyta, hadd dolgozza fel a nő magában.
A Fasor út négy előtt fékezett. Kiugrott, hogy a nőt is kisegítse. Közben szirénázva a rendőrkocsi is megérkezett. A zajra zaklatott külsejű, szakállas, negyven körüli férfi jelent meg a villa teraszán. Nyomában a Mercedes két utasa is előkerült. Ahogy a szakállas észrevette Gaált meg a rendőrautót, felkiáltott:
– Te jó Isten! Csak nem történt valami szegény feleségemmel!
– Nyugalom, Géza, nincsen semmi bajom – szólalt meg váratlanul a nő, aki közben szintén kiszállt az autóból. – Csalánba nem üt a mennykő.
– Ez a maga szerencséje, Szabó úr! –mondta rekedtes hangján a rendőr. – Így aztán nem gyilkosságért, csak gyilkossági kísérlet alapos gyanújával veszem őrizetbe. Lenne szíves lefáradni… Bemegyünk az őrszobára, és egy kicsit elbeszélgetünk. Ugye nem akar megszökni?
XIV.
– Biztos, hogy a férjem csinálta? – kérdezte másnap a nő. A tihanyi vitorlásklub éttermében ültek, most a ruhájuk is összhangban volt, mindketten a délutáni vitorlázáshoz öltöztek.
– Hogy benne volt, az bizonyos. Hogy kinek az ötlete lehetett, nem tudom. Talán Béltekyé. És lehet, hogy Béltekyné vette rá a maga férjét. Mindegy. Majd kiderül. Ez már nem a mi dolgunk.
– Képesek lettek volna megölni?
– Nézze, Éva nem hagyott nekik más választást. Jött volna a nagy pénz, a nagy üzlet, és maga semmiképpen nem akart igent mondani. Látta, az új társak már ott lebzseltek, készen arra, hogy aláírják a szerződést. Csak a maga halálhírére vártak.
– Nem féltek, hogy kiderül?
– Azt hiszem, csak a kabalájának köszönheti, hogy most itt ülünk. Ha a Trabant kigyullad, úgy összeég minden, hogy senkinek nem jut eszébe a kormányrudat nézegetni. Hiszen először én is balesetnek néztem. Pedig a szemem előtt történt. Még az időjárás is a kezükre játszott: esőben, csúszós úton ki vizsgálgatta volna, mitől repült ki a kocsi…
– Te jó Isten… Azt akarták, hogy…
– Biztosan szép temetést kapott volna. De tudja, azt tartják, akinek a halálát kívánják, az sokáig él. Úgyhogy ne is gondoljon rá. Szerencsénk volt. Ami most már a legfontosabb, hogy ma este végre megtudom.
– Mit?
– Ami tegnap óta a legjobban izgat.
– Éspedig?
– Hogy melyik mellén van az a kis szív alakú anyajegy.
– Észrevette?
– Igen. Azonnal beleszerettem. De nem emlékszem pontosan.
– Akkor ma éjjel, uram, legyen sokkal-sokkal figyelmesebb! – nevette el magát a nő.
(A Kísértetregény következő fejezetét itt találja!)
