Valódi alakváltó hölgy kilétéről hullt le a lepel november harmadikán este, a szegedi Millenniumi Kávéház klubhelyiségében. A fotókiállítás-megnyióval kezdődő est irodalmi részének vendége ugyanis Sándor Zoltán, Muzslai származású, Szabadkán élő újságíró, író volt, akinek egy verses és két novelláskötete után Emese címmel megjelent regénye került górcső alá. A rendezvény koordinátoraként a szerzővel való beszélgetés során elsősorban azt igyekeztem kideríteni, kit, milyen entitástis is rejt valójában ez a talányos regénycím.

Elektronikus mese vagy bugyiba bújt fikció?

Fiktív amazon és némi Sikoly a szegedi Millenniumi Kávéházban

Sándor Zoltán amolyan Umberto Eco-i hozzáállással (aki szerint a cím feladata nem az, hogy egyértelművé tegye a szöveget, hanem hogy összezavarja, egyúttal gondolkodásra serkentse az olvasót) kifejtette, hogy Emese többarcúsága különféle megközelítésmódoknak, más-más olvasói elvárásoknak, igényeknek kedvez. A hősnő alakváltásai követhetők nyomon fejezetről fejezetre haladva, így akár hús-vér nőként, akár futurisztikus/elektronikus mese hőseként, vagy az eredendő női princípium megtestesítőjeként is kezelheti az olvasó ezt a szinte képlékeny figurát, attól függően, hogy a prózaszinteken zajló történeti szálak melyikét ragadjuk meg éppen.

– „Mi (ki) Emese? Ihletgyár, posztipari múzsagépezet, maga a Tökély megtestesítője, a Végtelen tárgyiasítása” –  e regényből vett idézettel vetettem fel Emese ideálként való értelmezési lehetőségét.
– Akár élhetnék azzal kissé elferdített parafrázissal, hogy Emese én vagyok – nevetett a szerző – persze egy kicsit én, és sok minden más. Ő egyszerre az örökös keresés tárgya, a hímnemű elbeszélő önkiteljesedése, és persze világmetafora, melynek hiánya a világ értelmezhetőségének hiánya; keresése a világ megismerésére tett kísérlet; leírása egyben az irodalmi alkotás létrehozása is. Bonyolult, ugyanakkor jól átjárható a regény szimbólumrendszere – tette hozzá – szimbólumaim szervesen összetartoznak, sokszor egymással egyenlítődnek ki, így cseng egybe matematika és vallás, szexualitás és önkeresés, a szabadság és az őrültség fogalma, majd az őrültség és az írás, hisz „írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája”.

A beszélgetés sodrában felmerült, hogy vajon tapasztalható-e különbség női illetve férfi szemszögből való szövegértelmezés között, hiszen a regény androgün jellemvonása oly mértékben érhető tetten, hogy a vehemencia, mellyel a mindenkori nőért rajong a szerző, talán csak a trubadúr lírában volt tapasztalható, ugyanakkor rendkívül kimunkált a nő(iség) megjelenítése és mélylélektani ábrázolása is.

– Fekete J. József barátomat idézve az a jó író, akiben arányosan jelen van mindkét alapprincípium, és ezt a harmonikus kettősséget bele tudja szőni a szövegtestbe, mely ezáltal képes nemenként másként hatni, más más üzenetet közvetíteni – taglalta Sándor. – Az Emesében ezt a kétféle látásmódot igyekeztem megvalósítani. A regénybéli Nő hibáival, bugyutaságaival, botlásaival, kiszámíthatatlanságával, humorával, észjárásával, lehengerlő voltával nagyon is nőszerű, ugyanakkor a mindenki által vágyott Cél szimbóluma is egyben. A regény az idea után való kutatást, a vele való egyesülés vágyát fejti ki, mely a duálteóriában, a kiegészülés utáni sóvárgásban gyökerezik. Az őstörténet rejtélyes hagyományaiban és az ősvallások titkos rítusaiban felmerülő androgün lény teljességének elérése a cél. Ez az egyesülés valósul meg anyagi szinten a szexuális együttlétek során, ugyanakkor az éteri síkon való kiteljesedés a személyiséggé válással azonos.

Sándor Zoltán a regény megírásakor olyan alkotók csapásán indult el, mint Beckett, Hamvas vagy Kirkegaard, de szövegében talán a kafkai jelenlét a legkifejezettebb. „Az én kis kafkai Emesém” – ragadtam ki a regényből a megfogalmazást, azt firtatva, miként vált épp ez a szerző és annak hatása olyan karakteres alapelemévé a kötetnek.

– Az általam ábrázolt világ öntükröző volta, labirintus jellege nemcsak kafkai, hanem borgesi elemek is egyben, ma is kitűnő, aktuálisnak is nevezhető példái környezetünk kusza, zavaros, sokszor átláthatatlan rendszerének, melyben az egyén céltalanul bolyong, örökös keresésre kárhoztatva – feltette ki a szerző, hozzátéve, hogy a regény bonyolult szerkezeti megkomponáltsága is világunk összetettségét szimbolizálja. Célkitűzése az volt – tette hozzá összegzésül – hogy a teremtés misztériumát, a lét folytonosságát és folytathatóságát, isten és ember kapcsolatának módozatait vizsgálja, s az általa megfogalmazott világlátás magasabb szinten akár létértelmezésként, egyéni metafizikaként is felfogható.
Ha a színpadon feltűnik egy fegyver, annak  előbb-utóbb el kell sülnie, ez esetünkben az előttünk lévő asztalra állított Sikoly folyóiratra fokozottan érvényes volt, hisz a program szerint Sándor Zoltán nemcsak írói, hanem főszerkesztői minőségben is jelen volt aznap este, és az ötödik születésnapját ünneplő folyóirat és huszadik, jubileumi száma még bemutatásra várt. A szép számban összegyűlt közönség legnyakasabb, eddig mérsékelten távolságtartó tagjairól is lassan lekerült a kabát, jelezve, hogy megmérettünk, és nem találtattunk könnyűnek. Jöhet a Sikoly.

– Öt évvel ezelőtt azzal indítottuk útjára a lapot, hogy bár szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására, és már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velük. Idén pedig az ötödik évfolyamnál tartunk – kezdte Sándor Zoltán a Sikoly bemutatását. A demokratikusságot emelném ki legfőbb sajátosságaként – tette hozzá, hisz egyaránt biztosít közlési teret hivatásos irodalmároknak, önálló kötetekkel rendelkező szerzőknek, de a fiatal, pályakezdő alkotóknak is. Ugyanakkor nemcsak szűkebb pátriánkra fókuszálunk, hanem az internet-nyújtotta kapcsolattartásnak hála magyarországi, erdélyi, felvidéki, sőt még svédországi magyar szerzőink is vannak. Emellett szinte minden számunkban olvashatóak más nyelven író szerzők művei is magyar fordításban, továbbá nyitottak vagyunk a periferiális irodalmi műfajok (horror, sci-fi, krimi) iránt is, amelyeknek Vajdaságban sohasem volt elismertségük.

A Sikolyt sokan alternatív folyóiratnak tartják, és egyfajta hiánypótló jelenségként tekintenek rá, vetettem fel a kérdésnek álcázott megjegyzést, illetve a megjegyzésnek álcázott kérdést.

– Attól függ, mit értünk az alternatív szó alatt – kezdi diplomatikusan a főszerkesztő. – A vajdasági magyar irodalmi mainstreamhez viszonyítva a Sikoly igenis egy új alternatívát kínál fel. Környezetünkben sajnos minden említésre méltó irodalmi és művészeti alkotás önmagába véve alternatív jelenség. Ami pedig a hiánypótlást illeti, a XXI. század művészetében bizonyos értelemben túlzás bármire is azt mondani, hogy hiánypótló, így beindítása pillanatában a Sikoly sem volt annak nevezhető, ugyanakkor már maga az a tény, hogy ugyanabban az évben – 2004-ben – két új irodalmi folyóirat is megjelent magyar nyelven Vajdaságban – a DNS és a Sikoly –, azt bizonyítja, hogy igenis szükség volt valami újra, ami felkavarja az itteni irodalmi élet állóvizét.

A közönség soraiból felvetődik a kérdés, hogy egyedüli bánáti irodalmi folyóiratként hogyan lehetséges fennmaradni, olvasóközönséget találni, elkerülni a közfelfogásban meghonosodott, a vidékiséggel kiegyenlített provincializmus buktatóit.

– A vidékiség megléte feltételezi egy központ létezését. Akárcsak „hiánypótló művekről”, úgy gondolom, hogy központról is a XXI. században enyhén szólva anakronisztikus beszélni. A világháló adta lehetőségekkel élve bárki – bárhol is legyen fizikailag – virtuálisan jelen tud lenni egyszerre több helyen a nagyvilágban. Úgy vélem – hangsúlyozta a főszerkesztő – hogy a valódi központ ott van, ahol néhány személy képes intellektusának közös befektetésével létrehozni olyasvalamit, amire e központon kívül is van igény, függetlenül attól, hogy ezt a helyet cybertérnek, tanyának vagy Muzslának hívják. A provincializmus a fejekben leledzik. Magyarán: nem fogadom el a központ és periféria létezését, hanem azt vallom, hogy vannak központok, amelyeket nem az adott hely milyensége, hanem embercsoportok tevékenykedése határoz meg – tette hozzá végezetül.

Mivel a Sikoly szerkesztősége alkalomadtán igyekszik kreatív irodalmi műhelyeket létrehozni, és általuk valami egyedit teremteni, kézenfekvő, hogy a legújabb, jubiláló szám anyaga is egy nagy műhelymunka eredménye. Mintegy háromszázötven rövidpróza és kisesszé  legjobbjai kerültek egy csokorba, négy szabadkai fotós műveivel illusztrálva. Az est végén a régebbi és az új folyóirat-számok kézről kézre jártak, és a közönség szemfüles tagjai felfedezhették, hogy az új kiadványban található fotók egy része a Millenniumi Kávéház klubhelyiségének faláról köszön vissza, hisz az egyik jelen lévő, kiállító fotós a Sikoly illusztrátora, a szabadkai Kószó Attila volt.

Csík Mónika