A Harmadkor folyóirat huszonöt éves jubileumi estjére három teszkós tollat is vittem jegyzetelni, s ezt igen bölcsen cselekedtem, mert az első hamar kifogyott, a második az elsővel együtt eltűnt a félidei szünetben a székemről – nem tudom, tollsurrogásom kit irritált –, és fényképezni is tudtam a szép rózsaszín készülékemmel, sőt, még a párom sem lécelt le a műsorszünetben.

Az ember mint urológiai incidens
(Antianya)

A Harmadkor folyóirat huszonöt éves jubileumi estjére három teszkós tollat is vittem jegyzetelni, s ezt igen bölcsen cselekedtem, mert az első hamar kifogyott, a második az elsővel együtt eltűnt a félidei szünetben a székemről – nem tudom, tollsurrogásom kit irritált –, és fényképezni is tudtam a szép rózsaszín készülékemmel, sőt, még a párom sem lécelt le a műsorszünetben. A harmadkor mindazonáltal jelentős jelentésbővülésen ment át bennem tegnap óta, miután képtelen vagyok releváns linket találni a folyóirathoz – ahol nem csak repertóriumot, hanem konkrét szövegeket is olvashatni –, viszont szak(s)ajtónyi irodalmat ajánlhatnék a földtörténeti etapról, hogy vinné el a harmatkór, ami már majdnem létezik is. Kokas Károlytól jó könyvtároshoz illőn azt is megtanultam, mit jelent a könyvtáros informatikában a kronológiai [ ] index, csak sajnos az est végére el is felejtettem, úgyhogy nem tudom megosztani a könyvtáros informatikában járatlan, ám tudásszomjas olvasóval ezt az információt.

Az AlTerra Kortárs Előadóművészeti Központnak a szegedi Régi Zsinagóga ad helyet színházi, irodalmi, egyéb művészi rendezvények lebonyolítására, e felolvasóest az idei utolsók egyike volt az Ex-stasis programsorozatban, amely tavasztól őszig „üzemel” – úgy tudom, a hideg beálltával nem tudnak fűteni, nincs pénz rá. Barátságtalanok a műanyag székfunkciók is, hiába az erőlködés a jelképes párnákkal, de eme térdízület-felszámoló ülőalkalmatlanságok jelentették az egyetlen kellemetlenséget az esten. Meg a vendégek gyermekei, akiket nem értem, miért kellett oda elvinni. Amikor kezdett sok lenni nekik a jóból – és meg kell hagyni, elég sokáig bírták –, nem unatkoztak illedelmesen és aludtak nyitott szemmel, ahogy a felnőttek szoktak, hanem fiatalos és kissé sem visszafogott szaladgálásba és csivitelésbe kezdtek. Ami érthető és várható is volt egyébként, először azt hittem, ez része a cselekménynek, de tévedtem.

Ötvös Péter mesél a folyóiratról, amely most 25 éves, én meg titokban szégyellem magam, mennyire tájékozatlan vagyok, de nem baj, azért jöttem, hogy ez megváltozzék. Internetet is varázsol később projektorra Kokas úr, s bejárja digitális Canossáját. Én meg azon töprengek, mennyire kiábrándító tud lenni az internetesdi. Nem méltó a nosztalgiához, erőszakot tesz az intimitáson; vannak emlékek, amelyek úgy szépek, az a lényegük, sőt, létmódjuk, hogy nem tudom őket egy karnyújtással, pár klikkeléssel elérni. Mint ahogyan szörnyű pillanatok alatt meglelni az iwiwen a húsz évvel ezelőtti szerelmeket, és nem azért, mert megváltoztak vagy -öregedtek, hanem mert nem ez a dolgok rendje, abban a távolban akarom tudni őket, ahová valók, ahol nem tudni róluk semmit, nem is kell. De ki bírja azt ki, hogy be ne kopogja a nevüket a keresőbe? Így érzek most is. Kelljen levéltárban, esetleg más városba utazva turkálnom dohos papírkötegek között, hadd lélegezzem be az ódon lapok párolgását, hadd kelljen vigyázva érintenem a sárguló lapokat! Rendben van, hogy a mindenki számára elérhető, triviális digitalizáció egy más időparadigmát generált, de ami időtálló volt eddig, s bennem időtlen létező, ne váljon az áldozatává, pláne egy zsinagógában… Lehet, hogy pont ezért nem találom majd a hálón, így van kitalálva.

Míg ezen füstölgök, véget is ér a múltidézés, s Balog József jön konferálni. Hívószókat említ, melyeket az est fénypontjai megkaptak korábban, s vagy ezekre reflektáltan készültek, vagy nem. Szijj Ferenc ballag a mikrofonhoz, ki, megtudjuk, azért nem foglalkozott ezekkel a szavakkal túl sokat, mert minő véletlen, a verse eleve reflexívnek indult, és tényleg. Már nem emlékszem, de az útról szólt, és szép volt. Ne csodálkozzon rajtam senki. Aztán felolvasott Jónás Csaba, akiről nem tudtam korábban, hogy néz ki, ahogyan Kurdi Fehér Jánosról sem, és sajnáltam, hogy Csaba felolvastakor épp lepihent az agyam, és csak néztem ki a fejemből – KFJ viszont nagyon tetszett, jóllehet ő se nagyon kapcsolódott az est profiljához, vagy épp azért. Fordítást adott elő, nem emlékszem az ősszerzőre, a jegyzeteim ellenére sem. A lottófőnyeremény és az adott időpillanatban történő meghalás valószínűségének arányosságáról van szó, s megtudom, meggyőző érveléssel alátámasztva, hogy utóbbira sokkal nagyobb esélyem van, mint az előbbire. Nem is lottózom, bár ez nem érv, mert meghalni sem törekszem, legalábbis mostanában, tehát elvileg irreleváns érdeklődést tanúsítanom a téma iránt, de hát az a varázslat a felolvasásban és KFJ-ban, hogy mégis, Allahra, mégis!
Hévizi Ottó a relatív időről szóló tractatusát olvassa fel; nagyon hosszú, nagyon filozofikus, nem is illik ide, és alighanem remekmű, mert mindezek ellenére igen élvezem. A kozmikus idő, a kozmoszlény, az időélés sebessége köti le, engem meg ő, és ekkor kezdem el magam kényelmetlenül érezni, zsibbad a lábam. Pedig még sok van a végéig. Nem mesélem el, miről szól, mert még kiderülne, hogy nem is értettem az egészből semmit… És látjuk biciklizni a fényt – hangzik a zárszó.

Háy Jánost, a Lajos utolsó levele Feri feleségéhez-t a kedvesem nagyon élvezi, főleg, mert személyes kapcsolódása van a vers sztorijához, és én is, bár kissé öncélúnak érzem HJ-t – akartam gondolni, de aztán mégis inkább arra gondoltam, hogy ez a meg nem gondolt gondolat sületlenség lett volna, hisz irodalmi esten vagyok, ne lázadozzam a l’art pour l’art ellen.
Aztán Garaczi László az első, aki a mai rendezvényen köszön! Komolyan. Jó estét kíván, meg ilyesmi. Úgy néz ki, mintha Elton John és Andy Warhol bizarr nászának nem kívánt végterméke lenne személyesen, de annál jobb, mint hogy eme felismerés elvonná a figyelmemet az írásairól. Két rövid novellát olvas fel, s pár lázas pillanatra úgy tűnik, az első profi író ma este; pontosan érzi, hogy mit és mennyit illik, mennyi ideje van, nagyon élvezem. Túl hamar vége is a produkciójának, de ezek a jól író írók mindig a pont elégnél két másodperccel előbb fejezik be, enyhe, de érezhető hiányt hagyva maguk után. Köszönöm, Laczi!

És aztán megint rájövök, hogy mindannyiszor exkluzív érzelmeim támadnak Balog József iránt, mikor éppen nem csak konferál, hanem fel is olvas. Nagy Attila Kristófot, Lengyel Zoltánt „szaval”, gyönyörűen beszél. Aztán jön a félidei vakáció, úgy vártam már, mint egy összkomfortos kerekesszéket. Az írók az olvasókkal együtt isznak és esznek, nekem mondjuk pisilni kellett volna, de azt nem tudtam, helyette körbesétáltam és újfent megcsodáltam a Zsinagógát, guggolásokkal, rázogatással jutalmaztam szegény térdeimet, amiért kibírták idáig. Persze messze még a hajnal, de a dolgok felezőpontja lélektani alappont, a dolgok második fele mindig rövidebb/könnyebb/gyorsabb, mint az első, még ha sebészolló-pontossággal vágtuk is ketté. Mikola Gyöngyi alatt aztán határozottan feszengek. Érdekes a maga módján, közegében, szép is, amit felolvas, van benne Kosztolányi is – a rajongásról írt poétikus tanulmányt, ha jól emlékszem, nem kevés tájékozottságot tanúsítva a téma iránt. De úgy érzem, nem ide való és nem most aktuális, mikor már majdnem két órája tart a felolvasóest, fáj a térdem az egésztől, vagy máshová kellett volna őt helyezni, például az első félidőbe. Ide már csak nagyon vicces vagy turbó koncentrációra kapcsolást nem igénylő performanszok illenek. Jön is kívánságom szerint Podmaniczky Szilárd, vicces és nem is kell odafigyelnem, mégis felfogom. Megtáltosodik vele a ló. Vicces a kabát is, ami lóg rajta, ilyet hord a nagyapám is; lehet, hogy nem volt az a kabát szerencsés választás, öregnek látom tőle, vagy mintha nagyon-nagyon sok éve nem láttam volna. Szilasin meg agyaggá zokogom magam szokás szerint. Két novellát hozott. Az elsőt a helyzetkomikum szervezi: a székrekedéses kislányát megkakáltatja egy cukrászdában, s mindenki, aki ott dolgozik vagy fogyaszt, a férfi toalettből kiszűrődő hangokból, fohászokból – Jaj, apa, ne! Fáj! Túl vastag! Húzd ki! stb. – arra következtet, hogy pedofília esete forog fenn, és kis híján a nyakukra hívják a yardot. A másodikban kínzó és helyenként megalázó anyagcsere-anomáliák keltette kellemetlen helyzetek közt barangolunk a szövegvilágban, amely egyébként mindvégig ment marad a túltelítődéstől és csömörkeltéstől, s alulról szűrődő, sárga fény megvilágításába kerül az ember mint urológiai incidens. Ennek az atomóra pontosságú megszemélytelenítésnek a birtokában bandukolunk haza, utóbbinak a térdem örül leginkább. Egyébként meglettek a tollaim, sőt mindvégig nálam is voltak, alighanem szóhunyót játszottak: akkor bújtak csak elő, mikor már lemondtam róluk – de előbújtak.  

 Simon Adri