A pulai harangszó - Emlékezés Cseh Tamásra

Helyszíni

"A koncert végén, a szűnni nem akaró tapsban egy női hang a Bárkarét fölött minden más hangot elnyomott: "Szeretünk Tamás!". Tamás, aki láthatóan elérzékenyült, lejött a színpadról, a fűben ülő sorok elé, s onnan, hangosítás nélkül kiáltotta világgá: "Én is szeretlek titeket!". Arcát a kapolcsi naplemente ezer színe ragyogta be."

Petró János írása

"Van úgy, hogy az ember minduntalan forgat egy gondolatot: találkozni, beszélgetni a régi ismerőssel... Elodázza, hisz’ ráér még, ő meg úgysem (persze dehogyis nem)…, viszont ki tudja… Így megy ez, aztán meg semmi."
Kertész Dániel írása és beszélgetése Cseh Tamással

 


A pulai harangszó

 

 

 

 

A 4. században az itáliai Campana tartománybeli Nola városának püspöke imádság közben elaludt. Álmában ragyogó angyalok vették körül, kezükben virágok, melyek csilingelő hangon szólaltak meg. Ez a harang legendája. Szép történet, bár harangot használtak már a kelták és az egyiptomiak is. 606-ban Sabinianus pápa rendelte el a rendszeres harangozást, imára szólítva az embereket. Egy borús, hűvös nyári estén, Cseh Tamás és Novák János zenélt a pulai Bárkakertben, háttérben a templom tornya, a fűben és a padokon emberek ültek, körben egészen a faluházig és oldalt a kukoricásig emberek álltak. Csendes áhítattal hallgatták, ahogyan Cseh Tamás énekelt. Mert az úgy volt, hogy lesz gitár, és ha a beszélgetés után marad ereje, akkor talán, de nem biztos, lesz ének is. Tamás énekelt, s dal közben csendes gitár és cselló játék szólt. Ihletett pillanat, ezt érezték meg a templomharang automataindítását felügyelő angyalok. Halk kondulással, pontosan a zene ritmusában megszólalt az esti harangszó. János és Tamás, csak pillantásokat váltva, improvizálva, a harangszót a zenébe építve játszottak tovább. Soha ennél rövidebb harangszó, soha ennél rövidebb közös imádság. Lélegzethez jutottak a lelkek. Kapolcs felett, a Völgy nyugati oldalán az ég kiderült, a naplemente színes virágai borították be a kertet. Jelzés volt mindez? Véletlen? A harangszó utáni csendben Tamás befejezte a dalt, a közönség tapsolt. Az arcokon körben mosoly ült.
Hogy létezik az a bizonyos "csehtamásság", azt mindig tudtam, éreztem, de sohasem tudatosan. Csak úgy megvolt, harminc éve, mint minden más olyan dolog, ami észrevétlenül része az ember életének. Ha jól emlékszem hatvan forintba került az első bakelit, a "Levél", ami épp akkor érkezett a lakótelepi könyvesboltba, amikor érettségizni mentem. Természetes, hogy megvettem, hogy a matematika írásbeli alatt a lemez végig ott volt az asztalon. Nem értettem a matematikát, csak gépiesen műveltem, s nem értettem a cinkos összenézéseket sem a tanárok és köztem. Átengedtek, s az a lemez még ma is szól, kicsit karcosan, de az eredeti, az első nyomás. Jártam az Egyetemi Színpad előadásaira, akkor is leginkább a "Levél" miatt, s későbbiekben is megvettem Cseh Tamás új lemezeit. Nem lettem rajongó, nem utaztam városról városra, hogy ott lehessek minden koncerten, nem gyűjtöttem emlékeket. S talán nem is voltak ilyen rajongók harminc éven át. Mert Tamás nem az a megközelíthetetlen sztár volt, ma sem az. A színpadon, a filmvásznon, koncerteken ugyanaz az ember énekel, aki tizennyolc éves koromban a "Levéllel" megajándékozott. Nekem ez a lemez a "csehtamásság" alfája és omegája. Költözéseim, nyaralásaim, és a már egyre távolabbi budapesti éveim alatt rendre beugrottak a dallamok, a szövegek. Csak úgy. Mintha megtanultam volna ezt a lemezt, lett volna egy ilyen tantárgy a középiskolában, s én, mint jó tanuló, újra és újra előveszem, amit tanultam. Ez az enyém, személyes, nekem szóló "csehtamásság".
A koncert végén, a szűnni nem akaró tapsban egy női hang a Bárkarét fölött minden más hangot elnyomott: "Szeretünk Tamás!". Tamás, aki láthatóan elérzékenyült, lejött a színpadról, a fűben ülő sorok elé, s onnan, hangosítás nélkül kiáltotta világgá: "Én is szeretlek titeket!". Arcát a kapolcsi naplemente ezer színe ragyogta be.

 

 

Petró János

Pula, 2007. augusztus
Megjelent az Irodalmi Jelenben

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése