Nagyműtétes várakozólistára kerültem, hívott fel az orvosom két nappal később. A Fekete Vajba majdnem el se mentem, de egyedül maradni csak rosszabb lett volna. Éppen egy jogászhallgatónak volt a születésnapja. Körbejárt az olcsó, félédes asztalibor, meg kis tégelyekben a hely specialitása, a hagymás vajkrém. A bölcselkedők és önsorsrontók egymás szavába vágva fejtegették elméleteiket, én meg már rég nem voltam se kiváltságos, se beavatott. Egyszer sem voltam még altatásban, katétert még sohasem vezettek a járataimba. Légszomj környékezett, mégis képtelen voltam otthagyni a többieket.

Fekete sátor

A hírt, hogy öt hónap múlva akár meg is halhatok, kezdetben mindenki előtt titokban tartottam. Először én magam sem számoltam komolyan a halállal, miért említettem volna akkor a többi számkivetettnek, ahogy magunkat, a Fekete Vaj szórakozóhelyen összejárókat hívtuk. Amíg csak annyiról volt szó, hogy a nőgyógyászati szűrés után új vizsgálatra rendeltek vissza, még élveztem is, hogy a Fekete Vajban, a sok észosztó bölcsész közt ülve engem tényleg megérint az előszele valaminek, amiről ők csak hablatyolnak, aminek ügyetlenkedve a mítoszát kóstolgatják. Vitáik közepette csak bólogattam, belül pedig, a Black Butter Band szerteúszó számait hallgatva önelégülten mosolyogtam rajtuk.
Mint a legtöbb irodalomba burkolózó, önelemző filozóf, hamarosan naplóba kezdtem. Lejegyeztem minden gondolatot, ami a betegséggel kapcsolatban nyomasztott, melléjük pedig rendre beragasztottam a laboreredményeket, a pozitív- és negatív leleteket. A meghalástól, amely valahol messze, szárazjeges párában úszott, egyelőre nem féltem. Biztonságban éreztem magam, mint egy kiváltságos a beavatatlanok között.
– Itt sosem lehet tudni, ki mellett éri a záróra az embert – hívott az asztalához a Fekete Vajban egy este Val, az amerikai cserediák. Szeptember óta volt törzsvendég; pikkelyesre repedezett, fekete bőrkabátja minden este ott lógott a fogason. A tipikusan lehangoló rétegfilmek voltak a kedvencei, a háromórás, sírásra hangoló, fekete-fehér rettenetek. Két órán át hallgattam a filmmeséket tűzvészben elpusztult városokról, és meztelenre vetkőztetett, felkoszorúzott ifjak megaláztatásáról. A záróra közeledtével aztán Val lassan kifogyott a szóból. A szomszéd kanapén már rég nem ült senki; a föntről csüngő színes villanykörte egy órája kiégett. Tétnélkülivé vált minden. Beszélni kezdtem, először szégyenlősen, meg-megakadva, aztán meg már szabadabban, úgy, mint amikor a fürdőszobában egyedül ücsörgök, és nézem, ahogy a kád lassan megtelik vízzel. Apránként beavattam Valt a napló titkába, a betegségembe, ő pedig csak addig vette le rólam a szemét, amíg új cigarettára gyújtott. A történetem íve hirtelen tört meg. Éppen egy fontos leletre vártam, ami a betegség krónikáját döntően befolyásolta, így a folytatás hiányában elhallgattam. Val zavartan rántotta össze a szemöldökét, és a szavakat keresve meredt a hamutartóra. Felálltam, és még mielőtt felajánlhatta volna, hogy hazakísér, elköszöntem.
Nagyműtétes várakozólistára kerültem, hívott fel az orvosom két nappal később. A Fekete Vajba majdnem el se mentem, de egyedül maradni csak rosszabb lett volna. Éppen egy jogászhallgatónak volt a születésnapja. Körbejárt az olcsó, félédes asztalibor, meg kis tégelyekben a hely specialitása, a hagymás vajkrém. A bölcselkedők és önsorsrontók egymás szavába vágva fejtegették elméleteiket, én meg már rég nem voltam se kiváltságos, se beavatott. Egyszer sem voltam még altatásban, katétert még sohasem vezettek a járataimba. Légszomj környékezett, mégis képtelen voltam otthagyni a többieket. A percenként rámtörő riadalmat inkább egy-egy kötekedő beszólással lepleztem.
Val kilenc körül érkezett. A kabátját mögém dobta le, egy üres székre, és olyan csöndben húzta meg  magát, mintha ott sem lett volna.
– Csodálatos, kihagyhatatlan ötletem támadt –, hajolt egyszercsak hozzám. Az orra hegye a fülemhez ért. – Láthatnám egyszer a naplódat? Valamit nem bírok kiverni a fejemből.
A naplót a régi vizeleteredményeimmel, vérképeimmel, és feljegyzéseimmel legalább három napja nem vettem kézbe. Száműztem az íróasztalomról, az ágyamból, a kád mellől. Miért is beszéltem róla egy idegennek?
– Felejtsd el az egészet – vágtam rá reflexszerűen, és felálltam.
A lengőajtó mellett dohányzott valaki. A gazdasági bejárat felé kerültem, ami egy parkolóhoz vezetett. Val lépteit a tarackokkal borított talajon is meghallottam. Egyedül voltunk a parkoló területén.
– Miért mész el máris? Reméltem, hogy váltunk még egy szót – kapott a karom után.
– Nem akarok többet beszélni veled – vetettem oda foghegyről. – Ne gyere utánam – mondtam még, sokkal halkabban, mint akartam. A parkoló drótkerítésén túl egy rég elhagyott építési terület kezdődött. A sűrű gazzal benőtt telket egyik oldalról egy félbevágott bérház fala határolta. Val leült a tövébe, és felém nyújtotta a kezét. Beletörődően helyezkedtem el mellette a földön.
– Természetes, ha nehezedre esik odaadni a füzetet. Sokan jártak már azon az úton, amelyen te most. Pasolini, Huszárik... – Az oldalára feküdt, és lehúzott maga mellé.
– De én félek! – kiabáltam rá. Val csitítva suttogott a fülembe.
– Te még nem látod, de én már igen. Gyönyörű filmet tudnánk összehozni így, ketten.
A teste nehéz volt, de a tömeg egyenletesen oszlott el az enyémen. Még mindig beszélt, kérlelőn, de az érintése határozott, parancsoló volt. A langyos föld és az alattunk szusszanó gyomnövények illata a hagymás vajkrém ismerős, felkavaró aromájával egyesült, de hogy melyikőnk testéből jött, nem tudtam megállapítani. Éreztem, hogy túl messzire jöttem, vissza kellene jutnom valahogy a Fekete Vajba, de már késő volt. Minden visszavonhatatlanul megváltozott; a félelem úgy merevítette meg a végtagjaimat, mint egy pók mérge. Val pikkelyesre repedezett, fekete bőrkabátja sátorként borult rám. Alóla nem láttam mást, csak a félig lebontott ház ablakai előtt lógó, száradó lepedőket.