Gyuri bácsi gyakran emlegette, hogy ha lenne valaki, aki megírná az ő életét, kitelne abból három vastag regény is, de az is lehet, hogyha elkezdene mesélni, csak a katonaság idejéből három könyvre való is összejönne. Kezdett érdekelni a dolog és mondtam neki, bemegyek néha esténként hozzá, hogy meséljen. Biztos voltam benne, hogy sok érdekes dolgot fog elmondani, főleg mióta meggyőződtem arról, hogy kiváló a memóriája. Iskolába nem sokat járt, de mindent megjegyzett első hallásra. Néha azzal szórakoztak a faluban, hogy felolvastak neki egy oldalnyi szöveget, verset, és ő ezeket azonnal hibátlanul megismételte.

Regényhős

Két év alatt harmadszor helyeztek át, ezúttal egy kis erdélyi faluba. Új munkahelyemre alig félórája érkeztem és az iskola irodájában méregettem az egyetlen, reményeim szerint kinyitható kanapét. Szolgálati lakás híján ezentúl itt fogok aludni.
Hirtelen kivágódott az ajtó és kopogtatás nélkül idős, nagydarab férfi robbant be az irodába.  Köszönés helyett kiabálva rám mordult:
– Hát maga ki!
– Én vagyok az új tanító.
Mintha kicserélték volna, arckifejezése is megváltozott, kihúzta magát, összecsapta sáros bakancsát és katonásan, egy szuszra mondta:
– Gala Gyuri vagyok, a kisbíró, az iskolában teljesítek szolgálatot.
Ettől a perctől kezdve Gyuri bácsi hozzátartozott az életemhez. Hívás nélkül is azonnal ott termett, amikor szükség volt rá. Bármennyire igyekeztem, sosem tudtam megelőzni, amikor kora reggel megébredtem már vígan égett a tűz a kis vaskályhában, a cipőm kitakarítva, az asztalon reggeli. Hiába dugtam el a cipőimet, reggelre akkor is kitakarítva sorakoztak az ágyam mellett. Egész nap jött-ment, három ember helyett dolgozott és elképzelni sem tudtam nála szolgálatkészebb embert. Naponta megkérdezte, nem gyújtott-e be túl későn, ízlett-e a reggeli és mire lenne szükségem. Ilyenkor mindig elmondta azt is, hogy a legrendesebb „tanító úr” vagyok azok közül, akiket eddig megismert.
Hetekkel első találkozásunk után is furcsán hatott rám, amikor megjelent katonás járással, tartással. Arca barázdás, férfias arc, szeme kifürkészhetetlen. Napokig figyeltem, míg rá nem jöttem, hogy miért. Néha láttam az ablakból, ahogyan a falu utcáján közeledik az iskola felé, ilyenkor, ha senki nem volt az utcán, hirtelen kilépett katonás pózából, alakja meggörnyedt, karja tehetetlenül lógott a teste mellett. Pár méter távolságról is jól látszott, ahogyan szögletes fejéből kivilágító kemény nézésű szeme átváltozott, tekintete megtört. Amint valaki megjelent a közelében azonnal felvette a mindenki által ismert katonás tartását.
Gyuri bácsi gyakran emlegette, hogy ha lenne valaki, aki megírná az ő életét, kitelne abból három vastag regény is, de az is lehet, hogyha elkezdene mesélni, csak a katonaság idejéből három könyvre való is összejönne. Kezdett érdekelni a dolog és mondtam neki, bemegyek néha esténként hozzá, hogy meséljen. Biztos voltam benne, hogy sok érdekes dolgot fog elmondani, főleg mióta meggyőződtem arról, hogy kiváló a memóriája. Iskolába nem sokat járt, de mindent megjegyzett első hallásra. Néha azzal szórakoztak a faluban, hogy felolvastak neki egy oldalnyi szöveget, verset, és ő ezeket azonnal hibátlanul megismételte.
Amikor legelőször mentem be Gyuri bácsihoz, hogy meséltessem, vittem magammal papírt, ceruzát, gondoltam feljegyzem, ha hosszúra nyúlna a mondókája, talán majd valamikor szép kerek történeteket írok ezekből. Leültem Gyuri bácsi mellé, ha jól emlékszem még iddogáltunk is valamit, én noszogattam, hogy meséljen, például a katona történeteit. De ő csak nagyokat sóhajtott, aztán ki-kihúzta magát katonásan, de egész idő alatt inkább csak káromkodott. „ Ej, a kutya úristenit neki, az anyjuk kutya úristenit”. Vártam a folytatást, de egy értelmes mondatot sem ejtett ki a száján. Gondoltam ma nincs jó hangulatban, majd máskor megoldódik a nyelve. Néhányszor még próbálkoztam, de az eredmény mindig ugyanaz volt. A faluban megtudtam, hogy ugyancsak sokáig katonáskodott. Lehetetlennek tartottam, hogy nem emlékszik semmire sem.
Egy napon az iskolával szembeni kifőzdében ebédeltem, egyszer csak bejön Gyuri bácsi, megáll az asztal mellett és mondja, hogy hívat az igazgató.
– Megyek rögtön – mondom.
– Erre még hangosabban megismétli:
– Hívatja a tanító urat az igazgató úr!
– Mindjárt kész vagyok az ebéddel, azonnal megyek.
Gyuri bácsi feldúlt arccal kiabálni kezdett.
– Hát nem hallja, hogy az igazgató úr hívatja!
Annyira meglepett ez az új arckifejezés és hang, hogy a falat és a szó is megakadt a torkomon, nem mozdultam, csak figyeltem Gyuri bácsit, akinek még jobban eltorzult az arca és most már magán kívül ordított:
– Az anyja kurva istenit, hát nem hallja, hogy az igazgató úr hívatja!
Szikráztak a szemei, fröccsent a nyála, már érteni sem lehetett, hogy mit ordít, megragadta a kabátomat és elkezdett ráncigálni. A pincér futva közeledett felénk. Nem tudtam kiszabadítani magam erős, kidolgozott keze közül, kapálózásommal véletlenül levertem az asztalról a tányért, amiből azelőtt ebédeltem. Nem tudom, hogy a cementpadlón darabokra törő tányér éles koccanása, vagy a kiborult ételmaradék látványa a földön volt az oka annak, hogy még mielőtt a pincér oda ért volna, mintegy parancsszóra elnémult és elengedte a kabátomat. Mérhetetlen utálattal nézett a földön szétterült cserepekre és félig lerágott csontra, tudniillik rántott csirkét ebédeltem aznap.
Nem vártam meg a jelenet végét, azt sem tudom, hogy ki takarította fel az ételmaradékot és az összetört tányér darabjait. Feltételezem, hogy Gyuri bácsi, szokásos alaposságával tán fel is mosta a kifőzde padlóját.
Másnap reggel nyugtalan voltam, nem tudtam hogyan viselkedjem, amikor találkozom vele. Már jött is, mint a többi reggeleken, a tűz természetesen már rég égett a kályhában, cipőm kitisztítva. Ugyanazzal a pofával, ugyanolyan szolgálatkészen és katonás tartással állt előttem. Hihetetlen volt, hogy ne emlékezne a tegnapi balhéra, gondoltam, hisz ittas sem volt. Félig viccesen odaszóltam neki, haragszom egy kicsit a tegnap történtek miatt. Gyuri bácsi kimeresztette a szemét, de nem nézett rám, a fényes cipőmre meredve kérdezte, csak nem az a baj, hogy a tegnap kicsit később gyújtott tüzet, sokkal enyhébb volt az idő. Ezt olyan hangon és rezzenéstelen arckifejezéssel adta elő, hogy eszembe se jutott feltételezni, megjátssza magát, hogy nem emlékszik a tegnapi esetre.
Azóta is szeretnék regényt írni róla. Fülemben cseng, az ő életéből kitelne legalább három-négy vastag kötet. De már rég nincs aki télen kora hajnalban begyújtsa nálam a tüzet és a cipőm sem fényes, amikor felébredek.