Túllopózva a falra szerelt leveles ládákon, lélekben felkészülve arra, hogy egy még eddig nem látott fogsor fog valahol csattanni vagy esetleg valami maró emésztőnedv zúdul a nyakába, huzatot érzett. Tiszta libabőr lett ettől, aztán óvatosan megfordulva bátran belökte a pinceajtót, ahonnan jött a huzat, de nem történt semmi. Lépett még kettőt, hármat, amikor valaki a háta mögött megfogta a vállát.

A lépcsőház

A kisfiú hamar rátalált a szomszéd utcában arra a lépcsőházra, amelyről az előző napokban a játszótéren megismert nagyfiú beszélt neki. A kisfiú, akinek a nyár folyamán második otthonává lett a park hűsében megbúvó játszótér a maga öreg vas mászókáival, hajóhintáival és a felnőtt szemnek láthatatlan titkaival, most ott állt a forró augusztusi napon, néhány lépésre a háztól, és nézte annak fekete vaskapuját, a nehéz ajtószárnyakat, és érezte az árnyékos lépcsőházból áramló hideg levegőt, amely fantáziája szerint hirtelen egy még alig ismert, távoli vidékről idehurcolt különös állat leheletévé változott. A lehetőségtől megszeppenve végignézett az utca egyenházain – igen, rab állatok, amelyek várják a jelet, hogy levessék vakolat gubóikat és felálljanak az időtlen görbedtségből, félelmet nem ismerő seregbe rendeződve kitörjenek innen, megküzdve aztán bárkivel, hogy a harcot túlélők falkába rendeződve törjenek ki a végtelen puszták irányába.
Révetegen állt néhány percig a fiúcska, kémlelve befelé, azon gondolkozva, hogy be merjen-e menni a vad gyomrába, amikor feltűnt neki, hogy dallamos füttyszó hallatszik ki onnan, és valami emberi zörgés, aztán mintha felvert port látott volna áradni a lépcső felöl. Biztos van odabent valami másik, kisebb állat, és az csinálja ezt. Talán élelemért és védelemért cserében rendet tart a belekben – mint benne a baktériumok és a gombák, amelyekről anyu mesélt neki. „Hátha valami gombánál aranyosabb állatka lesz ez” – gondolta, amíg a belépéshez gyűjtötte a bátorságát, mert hiszen elhatározta, hogy be fog menni, hiszen megígérte annak a különös meséket mesélő nagyfiúnak tegnap.
Erősebbre húzta a dereka köré kötött melegítő felsőt, amit reggel, amikor otthonról eljött, fel kellett vegyen, közben megigazította a hátára akasztott pajzsot és fakardját, hogyha megtámadnák, hamar elő tudja húzni, aztán megfontoltan lépkedve, kihúzott derékkal ment be a homályos lépcsőházba. Óvatosan osont át az alig nyitott kapu résén, nehogy hozzáérjen, pláne meglökje a nehéz vaskeretbe foglalt drótüveges érzékszervet – hiszen ez biztos valami riasztó érzékszerv lehet, és hátha megérzi az óvatlan betolakodót. Néhány lépés után hallani vélte a vad szerveinek működését jelző zajokat. Megfeledkezve az előbbi füttyszóról arra gondolt, hogy mielőtt a nagyfiú lakásához menne, megkeresi merről dobog az állat szíve. Egy ilyen nagy állat szívét talán nem is lehet átszúrni az ő kardjával – gondolta...
Túllopózva a falra szerelt leveles ládákon, lélekben felkészülve arra, hogy egy még eddig nem látott fogsor fog valahol csattanni vagy esetleg valami maró emésztőnedv zúdul a nyakába, huzatot érzett. Tiszta libabőr lett ettől, aztán óvatosan megfordulva bátran belökte a pinceajtót, ahonnan jött a huzat, de nem történt semmi. Lépett még kettőt, hármat, amikor valaki a háta mögött megfogta a vállát. „Hú, ez biztos a benne lakó kis állat” – gondolta megmerevedve a kisfiú. Aztán mivel a kéz a vállán csak nem mozdult, lélegzetét kicsit visszafojtotta, majd lassú belégzéssel koncentrált néhány másodpercig, hogy kardját minél gyorsabban elő tudja rántani és hátra tudjon csapni. Aztán megtörtént. Pont úgy, ahogy már ezerszer elpróbálta a parkban; amíg előrántotta a kardot, félrefordította törzsét, fordult és vágott, szinte csukott szemmel, mint a hősök, akik sok csatán edződve látatlanul is odacsapnak, ahol ellenfelük védtelenebb pontjai vannak.
Aztán a harmadik vagy a negyedik ütés után valami elkapta a csuklóját.
Az öreg házmester, ahogy megfogta érezte, hogy remeg az egész gyerek, amitől kissé megrémült maga is, de mert fájt neki, ahogy oldalba vágta, csak kellett valamit tenni ellene.
– Bácsi, kérem, ne bántson! – tartotta másik karját az arca elé a kisfiú, ahogy felfogta mi történt. – Én nem akartam...
– Hát mit akartál? – kérdezett vissza az öreg, egyszerűen, bántóan szárazon.
– Én ide egy nagyfiúhoz jöttem, mert hívott – küzdött a kisfiú a sírásával.
– Nagyfiúhoz? Tudod a nevét? – kérdezett újra az öreg, hangsúlytalanul beszélve, és mintha alig mozgott volna a szája.
– A nevét nem tudom... De szépeket mesélt – a kisfiú lassan megnyugodott, örült, hogy valaki meghallgatja. – Félelmeteseket, borzasztóakat, de szépeket, és mindenféléről...
– Akkor mondd, olyan magas, és szőke, hosszú, göndör hajú volt, tiszta és világos, nagy szemekkel? – jött az újabb kérdés.
– Nem emlékszem pontosan, de nagy volt. Egyik meséjében azt mondta, hogyha kimegy a háztetőre, akkor eléri a Holdat... Szóval biztos magas. Meg a hajóhintában alig fért el, és lengett a haja, ahogy evezett. És izmos is volt...
– Értem – mondta az öreg, majd részvétlenül felmutatott a lépcsőforduló felé. – Ott üldögél.
A kisfiú elnézett arra, de a lépcsőfordulóban nem látott mást, mint egy vakítóan világos homok kupacot a nagy ablak előtt, amint a huzattal lassan peregnek lefelé a szemei a lépcső fény-árnyék csíkozott szürke fokain.
– De bácsi, hiszen az csak egy rakás homok... – állapította meg gyerekes magabiztossággal.
– Lehet, hogy most csak egy rakás homoknak látszik, de ezekben az épületekben mindannyian így élünk. – Az öreg kedvtelen arcán halvány érzelem hullám futott át, a kisfiú azt várta, hogy felnevet, de nem. Helyette lassan formálva a szavakat így folytatta: – Olyan ez, mintha ezek a nagy betonketrecek, amelyeknek a foglyai vagyunk, valójában élőlények volnának, messzi vidékről idehurcolt különös, alvó állatok, alig várva, hogy kiszaladhassanak a világból.
A kisfiú valósággal megrémült a lehetőségtől, hogy a képzelete, amelybe még néhány perce teljeséggel beleélte magát, most egy bácsi szájából hangzik el, aki szemlátomást nem csak megviccelni akarja. Persze, tudta szüleitől és tanítóitól, hogy élénk a fantáziája, és tudta, hogy ez valójában nem is jelent semmit, de hidegzuhanyként érte, hogy valaki másnak legalább olyan a fantáziája, mint az övé. Hiszen felnőtt bácsi, és a felnőttek nem szoktak, és talán nem is képesek úgy képzelődni, mint a gyerekek. „Vagy mégis igaz volna?” – gondolkozott el a kisfiú.
– Szóval az a rakás homok ott ő lenne? – kérdezte már bizonytalanul.
– Így van! Általában csupa lehangoló és értelmetlen dolog történik az ilyen házakban, de azért van helyük a csodáknak is – beszélt az öreg még mindig rezzenéstelen arccal, de barna szemébe melegség áradt, aztán hirtelen egy kis befőttes üveget kapott elő valahonnan, mintha csak varázsolna. – Tessék! Meríts bele egy marékkal, tedd estére az ágyad alá, és meglátod, holnap reggeltől neked is csodás mesék fognak eszedbe jutni.
A kisfiú nem tudta ezt az ötletet mire vélni. Mérlegelte magában a lehetőséget, aztán hirtelen elkapta az üveget, felszaladt vele, másik kezében még a kardját lóbálva. Megtöltötte az üveget homokkal és szaladt lefelé, közben alig kivehetően ezt kiabálta az öreg felé: – Köszönöm bácsi! Ha a kupac visszaváltozik, mondja meg neki, hogy ott fogom várni a parkban.
És a kisfiú kiszaladt a lépcsőházból, el a park irányába, kezében a csodálatos homokkal, miközben az alig elviselhető forróságban egyre az elkövetkező meséken gondolkozott...