Pelcz doktor felmegy az osztályra, jelentenie kell a történteket néhány fontos telefonszámon, csak utána írhatja meg a jelentést. A kettes kórterem elcsendesedett, a beteget sikerült felvinni a sürgősségi betegellátóba. Hajnali két óra, mire elkészíti az ő kórtörténetét is, de ezután már meg sem próbál lefeküdni, inkább megisznak még egy kávét a nővérekkel, az eseményeket megbeszélve. Hajnalban még egy mentő is érkezik, egy ismerős beteget hoz, aki elfoglalja a megüresedett ágyat.
Reggel, amikor megérkeznek a kollégák, Pelcz doktor valami különös fáradtságot érez.

Éjszakás műszak
 

Pelcz doktor az órájára nézett, leemelte kalapját az előszobafogasról, és akkurátusan őszes fejére helyezte. Visszanyúlt a néhány szöggel „téliesített” botja után, majd előkotorta kabátja jobb zsebéből a bejárati ajtó kulcsát, amit megszokásból mindig magánál tartott. Mielőtt kinyitotta volna a hevederzárat, hogy kilépjen a folyosó félhomályába, még egy utolsó pillantást vetett a tükörre, hogy meggyőződjön róla, rendben van-e minden a külsejével. Hányszor csinálta már végig ezt a mozdulatsort az elmúlt tíz évben, mióta egyedül maradt, és magának kellett figyelnie mindenre. A lendülete már nem a régi, mozdulatai kimértek és megfontoltak. Csak semmi energiapazarlás, hiszen ki tudja, meddig kell még vállalnia – immár évek óta nyugdíj mellett –, az éjszakai műszakokat is a pszichiátrián. Mert hiába számított arra, hogy a fővárosból majd tucatjával érkeznek a pszichiáterek a nagy klinika felszámolása után munkát vállalni. Nem így történt. Az idősebbek a nyugdíjba vonulást, a fiatalok a külföldi munkát választották. Jó ideje, már annak sincs jelentősége, hogy egy redőkkel barázdált, megfáradt arc néz rá vissza a tükörből. Nem kell hozzá sok idő, és az agyam kirajzolódik az arcomra, gondolta némi öniróniával, már elindulóban. Csak legalább történne valami az ügyeletben, ami más, mint a megszokottak. Hiszen szinte előre megírható a forgatókönyve egy-egy szerda éjszakának, amikor mindig ő teljesít szolgálatot. Egy-két konzílium felkérés valamelyik osztályról, ugyanennyi, mentővel érkező alkoholbeteg, vagy teátrális öngyilkossági kísérlet. Ma sem lesz másként, gondolta, egykedvűen lépkedve a kis park félig sárba fagyott, sárga falevelein, szórakozottan botjára szúrva belőlük néhányat, hogy pár méterrel tovább, ismét megszabaduljon tőlük.
– Feljöhetek később, doktor úr, a receptemért? – szól utána a portás, miután köszöntötte, a szokásos „jó estét, jó ügyeletet”-tel.
– Jöjjön csak. Biztosan rá fogok érni két mentő között. Mert azt azért egy percig sem gondolta, hogy valami csoda folytán, ma senki nem issza vidáman – betegre magát.
Átvette az osztályt fiatalabb kollégájától, aki beszámolt a nap történéseiről, és távozóban, még visszaszólt:
– Elfelejtettem mondani, nincs túl jól a kettes négyes.
– Aki tegnap jött saját lábán, és azonnal el is akart menni? Hiszen mi is csak a kijózanításig marasztaltuk.
– Ez igaz, de ma reggel, amikor már elmehetett volna, hirtelen rosszul lett, az eszméletét is elveszítette. Agyvérzésre gyanakodtunk, de a CT nem mutatott ki semmit. Szóval itt maradt, és tovább kell vizsgálni.
– Rendben, majd ránézek.
A doktor fehérbe öltözött, bekapcsolta a vízforralót, kivett egy kis tasakot a Pickwick feliratú teásdobozból, és elhelyezte bögréjében. Már a forró vizet töltötte rá, amikor megszólalt a telefon.
– Doktor úr, gyorsan jöjjön az osztályra, a kettes...
– Négyes? – fejezte be a mondatot, rákérdezve az orvos.
– Igen, ismét rosszul van.
– Máris jövök – tolta félre a teásbögrét az orvos. Köpenye zsebébe tette mobiltelefonját, és kulcscsomóját kezébevéve, elindult a zárt osztályra.
– Nem töröltük le, hogy lássa a doktor úr is – fogadja izgatottan Ancsa nővér – pár perce, hogy ilyen véres – habos váladék jön a tüdejéből. Hozzam az elszívót?
– Igen, gyorsan. És egyikük készítsen elő két ampulla Furont…tüdőödémának látszik. Én értesítem addig az intenzívet.
Felélénkül a kórterem, a betegek kíváncsian ülnek fel ágyukban, érzékelik, hogy valami szokatlan történik. Sanyika, a fiatal elmebeteg, tüstént ott terem, szinte félrelökve az intézkedő nővéreket, hogy megkérdezze, mit segítsen. Megnyugtatják, legtöbbet azzal tud segíteni, ha visszamegy a helyére, és csendben marad. Sanyika az utasítást valóban feladatnak tekinti, és szó nélkül félrevonul.
Az S.O.S. csapat perceken belül megérkezik, átveszik a tennivalók intézését, megpróbálva stabilizálni a beteg állapotát, hogy szállítható legyen. Mindenki rájuk figyel, és sikerül időközben csendre inteni a kórtermet is. Váratlanul azonban éles sikoly rázza meg a levegőt, majd óriási robaj, és üvegcsörömpölés hallatszik. Pelcz doktor és a nővérek, rosszat sejtve, a hang irányába rohannak. Az előtérben tartózkodó beteg azt mondja, látta, ahogy Guszti, a szobatársa, üvöltve nekiugrott az étkező ablakának, majd eltűnt a sötétben. Pelcz doktor az ablakhoz siet, lenéz az udvarra, a keretben maradt üvegcserepek között, de szinte semmit nem lát, csak Guszti fájdalmas nyöszörgése hallatszik fel.
– Él, szerencsére, lemegyek hozzá – mondja izgatottan –, valaki szóljon át a traumatológiára – kiáltja még oda a nővéreknek, majd korát meghazudtoló gyorsasággal indul a kijárathoz.
Guszti, az ablak alatt fekszik, mindenét fájlalja, több sebből vérzik, de a pulzusa tapintható, és keze-lába érez, mozog.
– Úgy néz ki, megússza – mondja Pelcz az odaérkező kollégájának, aki hordágyra emelteti Gusztit, és kiadja az utasítást az ápolóknak:
– Vigyétek előbb a röntgenbe, majd fel, a műtőbe! Ahogy elnézem, lesz rajta egy kis varrnivaló...
Pelcz doktor felmegy az osztályra, jelentenie kell a történteket néhány fontos telefonszámon, csak utána írhatja meg a jelentést. A kettes kórterem elcsendesedett, a beteget sikerült felvinni a sürgősségi betegellátóba. Hajnali két óra, mire elkészíti az ő kórtörténetét is, de ezután már meg sem próbál lefeküdni, inkább megisznak még egy kávét a nővérekkel, az eseményeket megbeszélve. Hajnalban még egy mentő is érkezik, egy ismerős beteget hoz, aki elfoglalja a megüresedett ágyat.
Reggel, amikor megérkeznek a kollégák, Pelcz doktor valami különös fáradtságot érez. Átöltözik, és lassan hazaindul, csak félúton jut eszébe, hogy a portás nem is jött fel az altatójáért. Sebaj, majd holnap… Gusztira gondol, biztosan helyrejön, hiszen még annyira fiatal. Befordul a sarkon, a lakásához, és csak akkor veszi észre, hogy szomszédja jön feléje, mikor az ráköszön:
– Jó reggelt, doktor úr! Csak nincs valami baj, hogy ilyen búval bélelt?
– Á, nincs, csak szolgálatos voltam. De nem történt semmi, szinte semmi.
– Akkor minden jót, aludjon egyet, ahogy elnézem, magára fér.
– Igen, én is azt hiszem.
A bejárathoz érve, előkotorta kabátja jobb zsebéből a lakáskulcsot, majd bejutva a kis előszobába, a keze elindult, visszatenni a helyére. Hirtelen azonban éles fájdalom hasított a mellébe, abroncsként szorítva össze mellkasát. Kiáltani akart, de csak szánalmas nyöszörgés jött fel a torkából. Egy lépést tett előre, és felpillantva a tükörre, sápadt arca „tekervényeit” látta, egyre lejjebb csúszni a mahagóni keretben. Ujjai lassan szétnyíltak és kiengedték szorításukból az ajtókulcsot, ami halkan koppant a járólapon. De ezt a hangot Pelcz doktor már nem hallotta.