Az erdőtől az Adriáig - Boldog Zoltán kritikája WST új könyvéről

Különös helyzet, hogy nincs a magyarnak tengere, de mégis teremt magának. Különös helyzet, hogy már Lovasi András a magyarság tengerérzéséről énekelt, és miközben a magyar könnyűzene képzelt világában az autók húznak el a mi utcánkban a fantáziált mare nostrum irányába, egy fiatal magyar költő, aki ott tombolhatna a Kispál koncerteken, maga is szavakba önti saját tengerérzését. Megteremti ezzel belső tengeré is, ahova visszavonulhat, mint Vajda János a Nádas tavon nem is oly fiktív állóvizére. És másban is Vajda Jánosra hasonlít Weiner Sennyey Tibor. Mint a vaáli erdőbe vissza-visszatérő költőtársa, ő is erdőt teremt magának, ahol elülteti saját surjáit, melyek a szemünk előtt elevenednek meg Szarka Fedor Guido rajzaival.

Az erdőtől az Adriáig

Kritika Weiner Sennyey Tibor A tengerszint feletti magasság meghatározása című kötetéről

Ember nélküli világ a kötet természeti képekben bővelkedő kezdő fejezete, de az Eleven erdő lakói, a fák, a madarak és a fűszálak bensőséges élete minden hiányérzeten felülemelkedik, a magány minden kétségét eloszlatja, miközben a magány elengedhetetlen része annak, hogy valaki figyelmét az erdőre összpontosítsa. A fák énekének meghallásához és a „madarak közötti selyemszál” felismeréséhez olyan érzékenységre van szükség, amely az erdővel való együtt lélegzésen túl a fizikai létezéstől való elszakadást is megkívánja. Ez az elszakadás, mint ahogy az erdő is, egyrészt – természetesen – metafora, de olyan természetesen válik metaforává, és olyan következetesen válik allegorikus világgá a részletek gazdagságával, hogy a táguló költői képek önmagukban is szilárd alkotói lesznek az erdei világnak. Ennek a monumentális kerek erdőnek szerelmi vallomássá bővülő gigantikus megjelenítése Az erdő című szenvedélyesen lüktető, időmértékes formákba hajló szabadvers, melyben bizonyságot nyerhetünk, hogy minden emberi érzés ősképe, ősmetaforája a természetben gyökerezik, és arról is, hogy a természethez való visszatérés képes csak jelenlegi világunkat – akár csak allegorikusan – is újraalkotni. 

Az Eleven erdő csak látomásnak tűnhet, amikor az éneklő és beszélgető fűszálak fiktív világától a kötet végére eljutunk az Adriáig, és a Versek a kisházból lapjairól ismerősnek tűnő lírai magánmitológia naplóvá változik a szemünk előtt. A fiktívtől a valóságosig, bólinthatnánk rá könnyelműen. Valójában fikció és valóság olyan massa confusája Weiner Sennyey Tibor összes költeménye, amely az eldönthetetlenség bájával ajándékozza meg az olvasót. Ez az eldönthetetlenség ruházza fel magasztossággal a mindennapokat, míg a magasztos szentséget megszelídíti a lírai én belső világának történéseivel. Így a költő valóban alkimistává válik, de csak addig, amíg massa confusáját át nem adja az olvasónak, hogy az megtalálja benne a legértékesebb recepteket az arany előállításához, az örök élethez, vagy ha ahhoz nem is, akkor legalább egy olyan metaforához, amely segít pótolni mindezek fizikailag meg nem valósítható megtapasztalását.

Amíg a férfikor eleven erdejéből eljutunk Dalmáciába, mind közelebb kerül hozzánk a lírai én, amely ahelyett, hogy egyszerűen csak konstatálná helyét a világban, élvezné a megérkezést és utazást, megprópálja meghatározni magát fizikai és lelki környezetében, megkísérli leírni saját tengerszint feletti magasságát. A kettő közötti távolság pedig a férfivá érés újabb szakaszának tűnik, hiszen a Versek a kisházból élményei mintha egyszer már férfivá avatták volna a költőt, aki életének újabb állomásaként a belső utakkal párhuzamosan  Indonéziába, az Adriára és végül haza tért, hogy elszakadjon a Napvárostól, Szegedtől, és megfontolt lépéseket téve meg a férfikorban, belevágjon a fővárosi forgatagba. Amíg azonban a költői én a férfikor eleven erdejéből eljut a lebegés prózaivá meztelenített állapotába, az Adriai-tenger nulla fokához, viszonyítási pontokat keres a belső változások, a megtett szintkülönbségek behatárolására.

Ez a behatárolás A mérőműszerek elhelyezésével kezdődik, amely az Önvizsgálatban az önmaga mellett elhaladó fiú képével utal az önmegismerés szükségességére, hiszen a magunk teremtette világ csak akkor lehet harmonikus, ha összhangban van alkotójával.
Weiner lírai énjének színes világa, amely a költő abszurd városi sétáját A kék gömbbel való játékos cécóval mutatja be, A zöld szín szeretetében már az élet kicsinyesnek tűnő, de áthághatatlan szabályait célozza meg a jelzőlámpák jótékony korlátozásának lírai elemzésével. A színes versek olyan finom, egyszer-egyszer pajzánságba hajló humorral oldják fel a létezés kérdéseiről való tűnődést, amelyben új szólama mutatkozik meg a köteten végigvonuló lírai hangnak: „… csak szerelmi kapcsolatunk / lesz majd kissé sivár mert egyetlen / lyukad van s ha azt kinyitnám akkor / kiszökne belőled a lélek leeresztenél” (A kék gömb).

A megsebzett pihi és a parázs című dialogizáló szabadvers olyan miniatürizált világba, a fűszálak univerzumába vezeti el olvasóját, ahol a parányi élőlények mind kiabálnak „Weöres Sándor bácsi” egyetlen hamufoszlányáért, miközben köröttük zajlik a megörökített irodalom.
A gondolatfolyamot elindító hangfelvétellel, amelyen Weöres „mesél és verset mond igen színeset”, a szöveg olyan nézőpontváltásra hívja fel a figyelmet, amely túl a vers mesteri szellemességén a világ rejtettnek tűnő mikrotörténéseit (a fűszálak csevegését) cseréli fel a kultikus nagyelbeszélések (Weöres jellegzetes hanghordozással előadott felolvasásainak) újramondásával. Ilyen apró momentuma a mindennapoknak a Csípős-savanyú leves valóban csipősen savanyú tapasztalata a második világháborún kacagó fiatalokról, amely az egyszerre befelé és kifelé figyelő költő segélykiáltása is olvasóihoz. A teremtett világ belső részletein kívül a költői én a kötetben előre haladva mindinkább nyitottá válik a körülötte zajló eseményekre, és a válsághangulatot tükröző beszédmód helyett következetesen alkalmazza az eleven erdőből magával hozott higgadt szemlélődést: „csak szemlélni a színehagyta szép eget ülni az ébredésben / ülni és várni csak várni minden percben fényre készen” (Harangszó vasárnap).

A lélek sötét éjszakájának nyitó darabja Ady Endre Kocsi-út az éjszakába című versét parafrazálva újraalkotja a XX. században a széttöredezettség tapasztalatával összekapcsolt világképet: „Minden Egész újrarakva. / Minden láng az Éghez lobban. / Minden szerelem készre koppan. / Minden Egész újrarakva.” (Gyalogút az éjszakába). A válságtudat felszámolása után az újrarendezett világ földrajzi tereinek érintésével eljutunk a Bakonyig, majd pedig a hazához való kötődés klasszikus formába öntött vallomását jelentő Magyarországhoz. A Bali szigetén születő vers alaphelyzete, a tengerszint feletti különbség és a felszínek közötti távolság átértékeli az eddig baráti közelségben lévő anyaföld fogalmát: „Itt peng igazán a nyelv aranya, / Most értem mit jelent valóban / Az a távoli, kicsiny haza / Elfedve hímzett takaróban.”

A tengernyi tisztás fejezetének címe az erdőből való megérkezést sugallja, a versmondatok és képek letisztultságával aforizmaszerűvé váló megállapításai mögül pedig egy bölcs férfi szavai köszönnek vissza. Verses karcolatok ezek, melyek a metaforák mögé fókuszálva vázlatpontokba foglalják az eddig megénekelteket Az egységről, Az emberekről, Az írásról és A megszabadulásról, és azzal zárják le az epigrammatikus versekből összeálló narratívát, hogy A végsőről és Az üdvözülésről beszélve továbbgondolják a lélek utazását: „Végül nem marad meg / Még az írás sem, / Még a gesztusok szent / Sora sem. Nem fogad / Ott téged senki más, / Csak a kegyelem.” (A végsőről).

Az Adriatica című hajó- és versnapló utazásának leírása egy trauma feldolgozásának története, amelynek anamnézise A költő vérében keresendő. A költő vérét ontó „szomorú strici” a testi sebeken kívül lassan gyógyuló lelki sérüléseket is okoz, amelyből a kiút kezdő lépcsőjét az első fiumei út jelenti, hiszen „az öngyógyítás jóllehet épp oly utazás, mint ez”. (Az első út). A naplóírás prózává meztelenített terápiáját olykor egy-egy szonett (Adriai képeslap, Transzparencia, Trieszti anzix), olykor egy mellényzsebből előkerülő dal szakítja meg (Dalocska mellényzsebben). Az Adriatica rétegzett szövege többszörös utazás részleteit vázolja fel. Az út éppúgy magában hordozza a Békássy Ferenc előtti tiszteletadást, mint a duinói elégiák költője, Rilke felé irányuló alázatot is: „Nem írok verset Duinóban. Még csak az kéne! […] Ez az a terasz, ahol az Elégiákat írta.” A második út költészeti konferenciája tovább mélyíti az utazás olvasásának lehetséges rétegeit, de a beszámoló nem válik költészeti elvek ismertetésévé, hanem kalandos kitérőkkel járja be a dalmát szigetvilág eldugott szigetét, Zirjét, és reménykedik abban, hogy az átélt események „óborrá” érlelik a lelkét.

Weiner Sennyey Tibor A vaáli erdő mára kivágott fái helyére saját kötetének surjáit ülteti el, és önmagán belül kezdi az új világ megteremtését, hogy aztán a Vajda János-i miliő Nádas tavonjának ringatózó csónakja helyett az Adriára vezessen minket. A költő intim szférájába engedve az olvasót vele együtt teheti meg az utat, átismételve a világ egyetemesnek tűnő, de napjainkban egyre ritkábban hallott fogalmait a kegyelemről, a nyugalomról, a figyelemről, az írásról, a szerelemről és az egységről. Már azért érdemes kezünkbe venni a kötetet, mert nincs benne semmi aktuális szenzáció, botrány és a válsághangulat szajkózásával megcélzott népszerűség. A maga nemében Weiner Sennyey Tibor vállalkozása azért botrányos, mert semmi botrányos nincs benne. Botrányos a maga tisztaságával.

Boldog Zoltán