Aggódik Babits egészségéért, aggódik a lelassult tempó miatt. Babits a XIX. századi európai irodalom második kötete mellett írja az Euripidész-drámát, közben kertészkedik, rózsát metsz, szőlőt kacsol, mindezt meglepő szenvedéllyel.
 

Gellért Oszkár megérkezik 3.

Gellért legfőbb jellemzője az idomulás. Idomul a költészethez, jó érzékkel választ magának követhető poétikai formát, idomul munkatársaihoz, előbb a nihilista Osváthoz, később a polgári-liberális Babitshoz, a népi Móriczhoz, még később a francia szellem balra billentette Illyés Gyulájához. Nincs ez másként negyvenötöt követően sem, amikor idomul a sztálinista-zsdanovista Révaihoz, a vadbalos Horváth Mártonhoz, akihez csak a kor parancsa odahajlítja.

*

Hogyan történhetett az esemény? Nem könnyű elképzelni, hogy itt tudatos összeesküvés történik, hiszen az összeesküvőknek bízniuk kell egymásban. Nem árt, ha tegeződnek. Nem árt, ha azonos egyetemi körben szívták magukba az összeesküvés bonyolult szellemét. Nem árt, ha megisznak egy-egy pohár bort összeesküvés közben. Nem árt, ha vannak közös súlyos titkaik. Márpedig Révainak nemigen lehetnek közös titkai Horváth Mártonnal. Horváth Mártonnak se Gellért Oszkárral. Ebből következően a dolog ilyenformán eshetett meg lepucolva róla a kezdeti hősi idők avantgárd szilánkosságát: Révai József a magához rendeli a legbefolyásosabb, legnagyobb hatású politikai napilap, a Szabad Nép szerkesztőjét, Horváth Mártont. Azt mondja neki az obligát szívszorongató várakoztatás után: Horváth elvtárs, Rákosi elvtárs elégedetlen azzal, ahogyan önök a Babits-ügyet kezelik.

A megbízás bizonytalansága nyakig a szocreál szűrreálban. Nincs bejáratott, helyi viszonyokra belőtt forgatókönyv, csak a jelentős szándék. Horváth addig azt sem tudta, hogy van kezelendő Babits-ügy. Eztán Horváth Márton magához rendeli elhivatott verseiről közismert Gellért Oszkár közírót, közköltőt. A rendes előszoba-szertartás után nekitámad: Gellért elvtárs, a maga buzgó integrálódása, mondjuk rá, becsülendő, de nem kezeli túlzottan szőrmentén ezt a Babits-ügyet?

A majdani emlékiratokban – Kortársaim – szó sem esik Babits morális megsemmisítésről, Gellért rutinosabb hóhér annál. Meglehet, nem is látja át, miféle célok érdekében, milyen mögöttes szándékok szolgálatában beszélhet az elátkozott polgári irodalomról. A szakrális példázatoknak megfelelően a hét főbenjáró bűn szerint lövi körül Babitsot.

A hét főbűn: a gőg, a haragtartás, az irigység, a paráznaság, a hiúság, a fösvénység és a lustaság.

A hívő szocialista szellemiséget a hét ismert erény szerint vezeti, úgymint a hit, remény, szeretet, okosság, igazságosság, állhatatosság és a mértékletesség. Gellért zsenialitását bizonyítja, a Kortársaim bizonyos szögből nézve úgy szól, mintha megbízható értékrendű baloldali ember, a századelő irodalmi forradalmának jelentékeny alakja, a földesúri-burzsoá társadalom embertelenségnek puritán versekben megszólaló erkölcsi bírálója jóindulatúan felmutatná, mi kell és hogyan, hogy az író igazán nagyformátumú vezéralak lehessen a csapdákkal és gödrökkel szegélyezett kommunizmushoz vezető úton. És: látjátok feleim, ilyen az, aki bizonyos történelmi konstellációknak megfelelően időlegesen félrevezethette kora irodalomkedvelő közönségét.

A Kortársaim vonatkozó betéteiből kiolvasható a technika, hogyan közeledik a probléma megoldásához. A konstrukciónak megfelelően Gellért hihetetlen türelemmel és ötletességgel végigelemzi, végigsztorizza a hét főbenjáró bűnt.

A lustaság-fejezet a legproduktívabb, Juhász Gyulával kapcsolatos: “.., nyíltan megkérdeztem Babitsot, miért kedveli ma kevésbé Juhász Gyula költészetét, mint régebben. – Mert unom benne a szürke egyformaságot, hogy csaknem mindig szonettet ír. Tehát – gondoltam – pusztán formakérdés? S nem inkább az eszmei mondanivaló? Nyilvánvaló, hogy Babits az 1919-es proletárdiktatúra forradalmi költőjét látta és ezt a magatartást unta Juhász Gyulában.” Babitsot – Gellért szerint – ez irányú lustasága akadályozta meg, hogy értse Juhász Gyula szonettbe rejtett forradalmi magasságait.

A irigységet kimondottan nyakatekert, duplafenekű példázattal illusztrálja. Olyan mélységes egyszerűséggel adja elő, hogy a manifeszt írói modor kétségtelenné teszi, gyakorolta az előadásmódot. “1940. november elején történt. Én voltam az, aki közölte Babitscsal, hogy Rákosi Mátyás kiszabadult és útban van Moszkva felé. Babits gyomrán sipoly, azon át etették. Hangja már egyáltalán nem volt. Ha valaki olyat mondott, amire felelni akart, leemelte az ágya fölötti polcon lévő beszélő-füzetét és abba írta a válaszát. Most fürgén nyúlt föl, hogy a beszélő-füzetét levegye. és abba írta: “Ti nem is tudjátok, hogy Szegeden a tanára voltam. A legjobb tanulóm volt.” A szemében egy kis tanári hiúság és büszkeség, hogy Rákosi Mátyásnak a szegedi főreáliskola V. és VI. osztályában a magyar tanára volt.” A kettősség folyamatos. Egyrészt meghamisítja a Beszélgető-füzetek valódi tartalmát, mely eredetileg így hangzott “Legjobb tanuló. Stréber…” Ennek a félelem lehet az oka, hogy a cári pózt felvett Rákosi vélhetőleg a rossz hír hozóját is kivégezteti, amit Gellért sehogyan nem kívánna magának. Másrészt azt a látszatot kelti, mintha Babits halálos betegen örömében “fürgén” felpattanna, hogy közölje, Rákosi Szegedről való szabadulása az erőviszonyok változását jelentik, ebbéli értelemben a magyar haza közeli gyógyulását. Miközben boldog és büszke, mert ebben magyarórái is jelentős szerepet vállaltak, de ugyanakkor mozdulatában, viselkedésében érzékelhető az irigység a tanítvány hihetetlen szellemi kvalitásait illetően. Irigység, mert egy tanítvány, “a” tanítvány milyen sokra vitte, utazhat a nagy Szovjetunióba.

Gellért Oszkár kvázi-naivitása különösen bosszantó, amikor úgy tesz, mintha fogalma nem volna arról, mit tesz éppen. Az emlékező, szemelgető történetmondás legfőbb veszélye éppen abban rejlik, hogy a módszeresség illúziót kelt, mintha az ítélkezés módja nem volna kiszolgáltatva a kívülről mozgatott prekoncepció veszélyének.

A kötetben Babits két főbenjáró bűne olvasható József Attila vonatkozásában. Elsőbben a hiúság. József Attila köztudottan nem kapta meg életében az irodalmi rangot jelentő Baumgarten-alapítvány díját (jutalmat kap két esetben, ami egyharmad összeg).

Gellért minden József Attilát érintő körben kitér rá, hogy ez a JA és Babits közti feszült viszonynak köszönhető. A valódi történéseket érintés nélkül nagy ívben kerüli, csak azt érzékelteti, hogy Babits féktelen hiúságában minden esetben lehúzta József Attilát a listáról. Nem kommentálja a nem mindennapi esetet, amikor JA megjelenteti hírhedett Babits-pamfletjét (A Toll, 1930. január), amelyben még a korabeli megosztott irodalmi közélet szerint is “jelentősen elgaloppírozta magát”. József Attila Babitscsal szembeni arroganciája mégis példátlan a maga nemében. A tárgyszerű kritika határát messze átlépő megállapítások (“nyákos, üres odú a lelke”, “szemétdombról pislog fölfelé”) nem zavarják Gellért koncepcióját, mely szerint Babits nem ismerte fel a géniuszt, sőt betartott neki.

A pamflet előéletéhez persze szorosan hozzátartozik, hogy szerzőjét néhány hónappal korábban a fiatal Németh László szabályszerűen kivégzi a Nyugatban (Nincsen apám, se anyám) JA első verseskötetét. “Az olvasóra bízzuk, képzelje el, mit érzett a fiatal költő, amikor a Nyugat friss számát izgatottan fellapozva, e fölényesen szánakozó sorokat, melyek mint szemetet fricskázzák ki az irodalomból, megpillantotta. Ha azt mondjuk, hogy előbb elsápadt, aztán fülig vörösödött, hogy reszketni kezdett, hogy ájuldozott a felháborodástól, keveset mondunk. Fogait csikorgatta dühében, szemét elborította a vér, ölni akart. Az volt az érzése, hogy megfullad, ha nem áll a sértésért bosszút. És nem a bírálóra haragudott, hanem Babitsra, aki hagyta, engedte, helybenhagyta, hogy a lapjában így csúffá tegyék.” – írja a korabeli barát, Németh Andor. Egyszóval az irodalomban semmi sem olyan egyszerű, mint egy megbízásra dolgozó könyvkiadó és pénzügyi szakember előadja.

A harag haragot szül, a bosszú bosszút, és nem csoda, ha Babits mindent megtesz a pamflet megjelenését követően, hogy. Ebből a bonyolult és titkos szálaival a nagy irodalmi bozót másik felén tekergőző generációs harcból Gellért Oszkár azt a konklúziót képes levonni, hogy Babits ítészként vékony, emberként gyenge, mert ítélőképességét a harag és a sértett hiúság irányítja, ebbe azután belehal József Attila, akit neki, mármint Gellért Oszkárnak kellett volna Osváttal, Babitscsal és Illyés Gyulával szemben “homloktérbe állítani”.

Gellért különösen muzikális, amikor Babits “anyagelvűségéről”, fösvénységéről beszél. Modalitása megváltozik, hangját leengedi, és a pénzteremtés szakembere fahangon szól a Nyugat folyamatos nyomoráról, az adósságokról, s csak úgy mellesleg bevágja a következő két mondatot: “Babitscsal megállapodtunk abban is, hogy a Nyugattól neki minden írásáért a legmagasabb honorárium jár. A legrövidebb versért 25 pengő, prózáért pedig oldalanként 10 pengő.” És innen folytatja az anyagi nehézségek ecsetelését.

A hét főbűn paráznaság-tételére nincs Babitsra konkrétan utaló egész bekezdés. Ha azt nem vesszük paráznaságnak, hogy folyamatosan ellenállt az irodalom frissítő keleti áramlatainak. Ami mégis, a Tanner Ilonkára vonatkozó megjegyzések, de ezek kibontása meghaladná e rövidke dolgozat kereteit.

*

Még nem tartunk sehol. Babits nem ismeri a következő évek történéseit, még nem derül ki, hogy nem asztma fojtogatja, hanem rák, nem tudja, miért és mennyire szül majd ellenérzést az általa képviselt irodalmi szemlélet az új hatalomból, azt sem tudja pontosan, milyen árat fizetnek a háborút, a holocaustot, a frontot, az ostromot túlélő irodalmárok a következő tíz évben az életben maradásért. Azt sem tudhatja, ő az egyik ár. Azt sem, elutasítása módszertani követelménnyé, meghirdetett programponttá, abszolútummá válik. Nem tudhatni, örülne-e ennek vagy sem, ha tudná, hogy mint jövendő irodalmi kontrapont ballag a vasútra.

Csak ballag a vasútállomás felé könyvkiadója, szerkesztője, hajcsár mindenese elé. 1934. júniusa van. A gőzös beáll, Gellért Oszkár hóna alatt csomagokkal leszáll a vonatról, Babits a tető alatt állva várja. Köszöntik egymást.

“Jól utaztál, Oszkár?”

“Javult az egészséged, Mihály?”

Ahogyan egy normálisnak nevezhető világban történik mindez, amikor munkatársak munkaügyben találkoznak. Mert már nem sokáig mondható el Magyarországról, hogy normálisnak nevezhető világ. És ezt a veszedelmes, mindenre vonatkozó, máig érvényes tényt aligha lehetne túldimenzionálni.

Onagy Zoltán

Előzők:

Babits leballag a vasútra mészárosa elé - Gellért Oszkár 1. - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/208

Az idő jó, nyár van, finom kis nyár... - Gellért Oszkár 2. - http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/212