Minden a nagytakarítással kezdődött. Kipakoltam a raktárnak kinevezett régi tyúkólat, és annyi lejárt szavatosságú ételt találtam, hogy Afrika összes éhezője jóllakhatna belőle. Erősen törtem a fejem, hogyan halmozhattunk fel ennyi romlott cuccot, s aztán eszembe jutott, hogy amikor tavaly felszámolták a diszkontot, Sanyival mindent megvetettem, ami másoknak nem kellett, mivel még az akciós ár felét is elengedték az utolsó napon.

Korai hírek! Ismeretlen, szemérmetlen személyek, éjszakáról mára virradóra a Bazilika főbejáratára e szavakat fújták fel, mégpedig embernagyságú betűkkel, rózsaszínű, fluoreszkáló spray-vel: Puncius Pinatus! – Az agyház tehetetlen! A trendőrség ismeretlen elkövető(k) ellen tesz elfelejtést…

Most először érezte azt: fájnak az emlékei. Kezébe söpörve a porcelándarabokat, mintha egész gyermekkora elrepedezett volna. Próbálta összeragasztani a hattyúnyakat a testtel, de nem lett tökéletes az illesztés. A törésvonalak úgy látszódtak meg, mint tenyérvonalainak élesebb kontúrjai. Megigazította a szekrényén a csipketerítőt, visszahelyezte rá a porcelánhattyút, majd kinézett az ablakon.

Világszerte gügyögnek a mamák és a babák szépen, lassan megtanulnak beszélni. De van itt ez a vézna, sápadt arcú nő, kezében egy üvöltő babával. A nő nem gügyög, nem gagyog, se nem gőgicsél. Csak áll, és nézi a gyermekét. Ha tudnánk a babák sírását dekódolni, biztosan arra jutnánk, a baba azért sír, hogy szólaljon már meg végre az anyja.

A szoba levegője narancshéj-illatú. Meg az a fehér öblítő is érződik, amiről a felesége finom combjai jutnak az eszébe. Egyik gondolat eltéríti a másikat a célba éréstől. Sebaj. Evidencializmus. Ahogy Tandori Dezső mondja. A memória, akár egy repülőgép, kitolja rejtett tapadókorongjait, hogy megkapaszkodjon egy ismeretlen bolygón.

Vilma szeretett csetelni. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy könyvet olvasna, és a leírtak alapján megjelenne előtte a főszereplő. A videófunkciót nem használta, és a saját fényképe sem szerepelt a Facebook-oldalán, borítóképként a különböző természetközeli felvételeket váltogatta. A társkereső oldalakat kerülte, mégis sor került olyan helyzetre, amikor valaki randevút javasolt. Ezeket visszautasította.

Ebben az évben a tengelicek fészekrakását kiemelten figyelem. Tarka madár. Szél mozgása. Pihenés. Tarka madár. Szél mozgása. Város. A párok mindenhová követik egymást. Bogáncspihe. Választás.

Zordulásai visszatérő rohamokban törtek reá… Egy vörösbegy fej nélküli éneke zavarta meg éppen, amott pedig jégkék madárfej külön-szakadt csőre hasogatta a vakító juharfa kérgeit… A bársonyosan sötétlő emberfej-odúból hártya-kéklően áttetsző mutatóujjak hullottak az ébenre-szenesedett pázsitra… Szimultán(ban) pedig: egy belső délibábra terített sötét leplet egy égi szándék…

Hetvenhárom álmatlan éjszaka, négyszáz közösen leadott kiló, három méter össz-szőrzet és megállapíthatatlan mennyiségű együtt lenyelt ideg után a falu egy emberként döbbent rá, hogy a konstans nyugalomnál egy dolog rosszabb: a konstans félelem. A várakozással teli időszak egyre kilátástalanabbá vált. Rettegtek, mert tudták, minél több idő telik el a bandita felbérlésétől, annál valószínűbb, hogy valami hamarosan történni fog.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

Alig lépett ki a ház kapuján, máris belelökték egy pocsolyába. Nem volt itt aszfaltút, csak sár és piszok. Ült a vízben, és pislogott felfelé, mert a szemébe ment a szennyes lé. Gábor állt előtte.

Hirtelen megfagy a világ. Megmerevedik a kisfiú is. Megáll a kép, nem moccan semmi sem. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg a film lassan, szakadozottan, de újra peregni kezd. A hangok egyenként, akadozva próbálnak visszakúszni a küszöb felett, és vontatottan bár, de végül összeáll minden.

Hangosan éltek, sokat veszekedtek korábban is. Tibike egyre később járt haza a munkából, túlórára hivatkozott, az asszony meg egyedül vesződött a kislánnyal, aki bőgött mindenért, ha kellett, ha nem. Az asszony úgy érezte, méltatlan ez, hogy neki nincs élete, bezzeg a férje megenged magának mindent: haverokat, meccset, hetenkénti focit, kocsmázást. Úgy kavarodott haza gyakran, hogy a gyereket sem látta egész nap. Így telt el két év.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.

Ül a padjában, és nézi a tanárt. Nézi, ahogy az a tábla előtt áll, kezében kréta, és magyaráz. Az egész annyira valószerűtlen. Hogy neki itt kell ülnie, hogy ennyire semmibe veszik őt. Hogy már hónapok óta érzi azt, amit érez, és hogy semmi, de semmi esélye. Hogy úgysem lesz másképpen semmi. Mert az ott a tanár, ő meg csak egy diáklány, aki szerelmes.

Nem is a megismerés, mindinkább a megfejtés (hiánya) húz le az ürességbe… Vagy fordítva? – Az üres sötétség / a sötét üresség feneketlen… A zuhanás örökké tart (majd / most / mindörökké?)…

A reménybeli novellaíró nemsokára kilépett a könyvtár kapuján, összegombolta szövetkabátját. Kisvártatva észrevette, hogy esik az eső, hátranyúlt hát a kapucnija után, de a mozdulat közepén rájött, hogy ma is olyan pulóvert vett fel, amelynek nincs efféle kiegészítője. Vigye el a franc, gondolta.

Látom magamat, ahogyan lerúgom a cipőmet. Az volt a taktikám, hogy mezítláb indulok a keresésetekre. Hunyó szerettem lenni leginkább. Torkomban dobogott a szívem, ahogyan benéztem az ufó-hinta alá, Pista bácsi barna Trabantja mögé.

Zsuzsa az Új-Lipótváros gazdag polgárleánya, míg Márti Angyalföld munkás-szülötte volt. Máshonnan jöttek, más körökben mozogtak, de az egyetem összehozta őket, és a legjobb barátnők lettek. A társadalmi és kulturális különbségek egészen addig nem is ütköztek ki, amíg kölcsönösen meg nem látogatták egymást.

Visszanézek, Paszi orrhegyig mélyeszti belé a fogait. Arcán ugyanaz a sebzetlen kifejezés. Az állkapcsa szoros, egy pillanatra sem rezdül. Furcsa, de a lábam kezd el lüktetni.